A MAI ÜLÉS
A MAI ÜLÉS
Akik bejöttek a Házba, széttekintettek, megdörzsölték a szemüket (s ha véletlenül ellenzéki szónoklat locsogott a koponyájukban), megkönnyebbülve vették észre, hogy az elnöki székben Berzeviczy ül hideg, méltóságteljes testtartással, márvány arcával, s átható mély tekintetével.
– Ah, már beleunt – gondolták. – Szilágyi tehát beleunt? Vagy tán beteg.
S megelégedetten dörzsölték kezeiket, miközben vidám lábkopogtatással veregették le a még megmaradt havat cipőikről.
– Jó jel, teringette, ez jó jel.
Minden szónok csak örülhet, ha nem Szilágyi az elnök. A tüdők mélyebb, üdébb lélegzetet vesznek.
De nem, mi az? Hiszen Szilágyi ott ül a középső padsorban. Ohó! (És a rémület szállta meg a szónokokat!) A tigris el van eresztve a láncról, hogy fölfaljon bennünket, ha mukkanni merünk.
Bezzeg legott lohadni kezdett a beszélési kedv, s azon normális ülések egyike lett a mai, amiket tucatüléseknek szokás nevezni.
Az igazságügyi büdzsé volt napirenden, Erdélyi Sándor miniszter bemutatója. A vékony termetű, kellemes külsejű új miniszter általános csendben fejtette ki programját. Nem használt semmi szószt, semmi cirádát, hanem minden szónoki cicoma nélkül egy szakminiszter rideg szófukarságával sorolta elő a jövő föladatait. Illett hozzá ez a puritán hang, mely a szerénység kellemes formái között hatott.
Erdélyinek jó ízlése van. Isten ments erről a helyről, még most, ahol mennydörgött és villámlott ezelőtt, egy úgynevezett »nagyobb igényű« beszédet tartani.
A minisztert nyugodtan, sőt helyesléssel hallgatták az ellenzékről is, ellentmondások, közbekiáltások nem zavarták rokonszenves előadását, a jobboldalról pedig többször nyilvánult meg zajosan a helyeslés.
Utána az örökké nevető Kemény Pál kezdett beszélni. Rettenthetetlen bajnok, ő nem fél Szilágyitól, s si fractus illabitur orbis: elmondja a maga igazait. Végre is Szilágyi ide, Szilágyi oda, hiszen a fejét úgyse veszik, s a lábát kerékbe nem törik, hát mért ne beszélhetne?
Beszélt is a költségvetés ellen, mind jobban belemelegedve, kézzel-lábbal hadonászva, már azt se tudta az ádáz szónoki hévben, hogy mit beszél. Hát egyszer csak, uram fia, fölharsan egy nagy éljen a jobboldalról.
Kemény Pál elsápad. Mit mondtam? Istenem, mit mondhattam?
Megtántorodik, akadozni kezd. Az ördögbe is, Kemény Pál nincs az éljenekhez hozzászokva.
– Semmi, semmi – mondják a háta mögött – ne zavartasd magadat! Wlassicsot éljenzik a tegnapi győzelméért.
Csakugyan Wlassics ment végig a termen miniszteri széke félé.
Kemény Pál magához jött, s bevégezte beszédjét, átadva a szót Issekutznak, aki a budapesti törvényszéknek a Pesti Napló házkutatására vonatkozó ítéletét vitte a Ház elé, ami, általános visszatetszést szült.
– Nem vagyunk mi királyi tábla, hogy ide föllebbezzen!
De Issekutznak eleme a visszatetszés, mint a békának a rekettye a csendes hullámtalan tóban; még fokozottabb kedvvel beszélt, határozati javaslatot nyújtva be a sajtószabadságról és eljárásról szóló törvény revíziójára.
Issekutz nézeteit dirib-darabra csépelte egy igen okos beszéddel Horváth Gyula.
Most még Sághy akart szólani. S ha Sághy szólani akar, pedig sokszor akar, a Ház egyszerre kezdi keresni az ürügyet a menekülésre. Most az »idő előhaladottsága« volt az arkánum.
Orkánszerű kiáltás támadt:
– Holnap, holnap!
Ez lett a határozat is.
Minden ember azzal az erős elhatározással ment haza:
– Ej, de derék, ma éjjel kialhatom magamat. Csak tizenkét óra felé jövök holnap a Házba.
