PARLAMENTI KÉPEK
PARLAMENTI KÉPEK
A kezdet
A legvonzóbb dolog van napirenden – a viszontlátás. Ellenségek, jó pajtások összejönnek, mint a kulcsok, amelyek mindenike egy külön zárt nyit, itt egy rakáson csörögnek. Bár csak formai a szünetek utáni első ülés, mégis bejönnek rá a sánták és betegek is, akik Budapesten vannak, hogy örüljenek egymásnak, hogy élvezzék, amit nyár elején már olyan szörnyen meguntak, a Ház varázslatos levegőjét.
Szétnéznek, mosolyognak vidáman, ruganyosan lépkednek, bekukkantanak ide is, oda is minden szögletbe. Hiszen minden szöglet ösmerős, barátságos.
– Ah, milyen kellemes itt.
Pedig csak éppen olyan verőfényes, hévséges nap van, mint amilyen volt, mikor nyár elején eloszlottak. Mindegy, most mégis kellemesen csiklandozza az orrokat a szőnyegről fölvert por, a folyosói füst, mely hűségesen beszivárog és felhőt ver a magasban.
Akkor bágyadt, unott volt mindenki, most fürge, életteljes. Talán a nyár, a fenyvesek, a tenger acélozták meg úgy a Ház tagjait? Dehogy. Öregebbek ők, mint voltak és fáradtabbak. De a képviselősködés vált újra vonzóvá egy percre. Mint egy szép asszony, aki már közömbös lett, három havi távollét után megint bír ingerrel.
Ne méltóztassanak képzelődni, az urakat nem cserélte ki a nyár, meglátszik az urakon az aggság, a negyedik esztendő, mely némi politikai csúzzal jár. Ezt elmoshatja egy kis hangulat, de az öregség permanens marad.
Ez ám az érzés uraim – amit az ember a nyári szünidő után érez, midőn régi otthonába tér vissza. Minden olyan megszokott, természetes. Az óra a régi helyen ketyeg. A szekrények a maguk helyén állnak. Darányi Ignác ott ül, ahol június elején elhagytuk, mintha meg sem mozdult volna onnan. Hieronymivel beszélgetett akkor is, most is. Jókai a regénykorrektúráját végzi amott. Mintha másképp volna azóta megkötve a nyakkendője…
Szétnézünk a három hónapra elhagyott otthonban: hogy van, mint van. Minden rendben. A miniszterekben nem esett kár. (Persze, mert jól be voltak naftalinozva.) Wlassics haja közé egy pár fehér szerencseszálat vegyített a nyár, meg az a Baross-szerű lázasság, mellyel tárcája nívóját emeli. Dániel Ernőnek semmi baja, jó színben van, pedig az egészségéről rossz hírek szállongtak. A pénzügyminiszter új gérokkot csináltatott (nagyon jól állhatnak az ország finánciái). Bánffy ravaszkásan mosolyog a miniszterelnöki székben. Még a legnagyobb intimusok se tudják, hogy ma megint megajándékozza az Akadémiát egy új szóval. Őneki is használ a miniszterelnökség. Fiatal ember lett, egy kicsit talán meg is hízott a király sátorában, jó királyi koszton.
Nini! A kárpitos is csinált azóta valamit. Bordó-piros baldachin borul az elnöki emelvényre. A régi fürjkalitkát tehát visszacsináltatta Szilágyi, csakhogy most nem zöld a mennyezet, mint Péchy idejében. És az jól is van. Piros a magyarok főszíne. Kár, hogy nem király-piros, aminők a pitykés mellények. Mindegy, még így is jobban megfelel az elnöki széknek. Péchy alatt azonban, megengedem, jobban megfelelt a zöld.
A miniszterek közül csak Fejérváry nincs itt. Azt az erdélyi táborban hagyta Bánffy. Apponyi se rukkolt még be, az öreg Tisza Geszten kuglizik, Wekerle Dánoson várja az őszi dereket. A nagy mogulok közül hiányzik Csáky is.
Megszólal végre a csengettyű. Ah, kedves hangok! De régen hallottuk. Csak csilingelj, csilingelj…
Azután Szilágyi tette meg bejelentéseit, elsiratta a megholtakat néhány meleg és klasszikus szóval; az öreg báró Huszár Károlyt és gróf Károlyi Gábort. Mély, ünnepélyes csönd volt, még az elnök is lélegzetet vett.
Mintha egy közbeszólást várna a Ház:
– Mégis magammal vittem egy mamelukot!
A holtak után az újszülötteket jelentette be Szilágyi: Dániel Lászlót, egy elegáns, csinos alakot, bágyadt diplomataarccal. Légrády Károlyt – akire féltékeny szemeket vet a szentendrei Gül Baba, Luppa Péter: mert most Légrády fogja ellátni képviselőtársait rózsákkal a Pesti Hírlapból. Az új képviselők közül megjelent a mai ülésen Kola János is. Jó, kedélyes arcú ember, aki nemsokára általános »Kola bácsi« lesz a folyosón.
A bejelentéseken, az általános baráti ölelgetéseken és kézszorításokon kívül csak a napirend megállapítása lett volna a mai ülés dolga, de a pihent elméjű Ugron Gábor egy kis játszi fegyverforgatás nélkül nem akarta a mai napot elengedni.
Megsürgette tehát, minthogy neki magának nincsen el nem válaszolt interpellációja, a Bartha Miklós egyik interpellációjára a választ. Izzó szónoklati hévvel, és olyan hangon, mintha Mátyás királlyá választását kiáltaná ki Budavár ablakán a Duna jegén táborozó negyvenezer embernek. Lelkiismeretesen bebizonyította, hogy a hangja semmit se romlott tavasz óta. De ez nem célirányos. Azért mégis azt mondom, hogy minek ragasztani helyi levelekre öt krajcáros márkot?
De térjünk az interpellációra, vagyis Batthyány Lajos gróf másodszori kivégeztetésére, vagyis egy újabb merényletre a nemzet ellen.
A Bartha interpellációja ugyanis arról szólt, hegy a kormány a megfestendő miniszterelnökök arcképei közül ki akarja hagyni gróf Batthyány Lajos volt miniszterelnököt.
Hej – gondolta Ugron –, nagy kérdés lesz ebből, vihar lesz, zápor lesz. Rozmaring nő ebből az ellenzéki kalapokra.
Mondom, ravaszkás mosollyal hallgatta ezt Bánffy – mintha nagyon kellemetlen lenne neki, néha a feje búbját is megvakarta, hol idenézett, hol odanézett, még az üvegpadlásra is fölnézett, egyszer-kétszer hátrafordult, hogy azt higgyék, mintha a Pulszky Gusztit keresné a háta mögött, mintha nagyon bosszantaná: »Ejnye, hol van ilyenkor a Guszti?«
Aztán csak mégis fölállott kedvetlenül, mivelhogy kénytelen vala, megrángatta a kabátja két elálló oldalát, és olyan szelíd volt a hangja, és olyan tompán, bágyadtan kongott, mint a non sum paratus diáké. Elmondta, hogy hiszen jól van, majd megfelelnek a miniszterek az összes interpellációkra idővel, s a harminc napon belül – még erre is (de itt még alázatosabb, nyikorgóbb lett a hangja), sőt addig is, míg az érdemleges választ megadná, valamit tájékoztatásul ő már most is mondhat. (No ugyan mit? Még a lélegzete is elállott az ellenzéknek.) Hát csak azt, hogy a Batthyány volt miniszterelnök arcképe már most is ott függ kellő díszben a miniszterelnöki palotában.
Lett erre nagy meglepetés, kacagás, éljenzés a jobboldalon. Ugron a váll-lapockái közé húzta a fejét, és egy szót se szólt. Sőt bizonyosan már az érdemleges válaszra se kíváncsi.
Így vágott ki ma Bánffy egy új szót és egy váratlan riposztot. Az új szó nem eredeti, de nagyon rossz, a riposzt eredeti és nagyon jó.
