A T. HÁZ A SZABAD ÉG ALATT
A T. HÁZ A SZABAD ÉG ALATT
Akár szellemes vele kezdeni, akár nem, mégiscsak fontos szerepe volt ma az időnek, s azt illik legelőbb említeni.
Az idő szép volt, nem olyan őszintén szép, hogy az ember meg van bizonyosodva benne, hanem olyan kacéran mosolygó, hogy a következő percben már elborulhat, sőt eshet is, s jaj akkor sok vitézi ruhának.
Ez esetben nem a szabad ég alatt folyik le a megnyitás, hanem a mulatságok csarnokában, s akkor meg se jelennek e sorok, mert akkor nem is látom a megnyitást, minthogy se gróf, se báró nem lappang a cikkecske alá írt »Ipszilon«-ban, hanem csak egy egyszerű népképviselő, s a képviselőknek adott meghívókra az volt odajegyezve, hogy »ez a jegy a mulatságok csarnokába való belépésre nem jogosít«.
Jeles egy koponya lehet, akárkié legyen is, amelyikben ez a terv megfogamzott. Állami ünnepélyt csinálni s abból kizárni akarni a képviselőket. Érdemes volna ezt a rendezői koponyát előkeresni és egy barackot nyomni a búbjára.
De mondom, szép napfényes idő volt, s hogy ez a sérelem csak a papíron maradt, ellenben a koponya így se biztos. Ámbátor hiszen már több sérelem is esett rajtunk az innenső évezredben.
A királyi sátor a nagy iparcsarnokkal szemben volt fölállítva, és körülte gyülekeztek már kilenc óra óta a rengeteg számban meghívott nagy és kis urak, bennszülöttek és idegenek, mozgalmas és festői képet nyújtva a szemnek s dacára, hogy egyre telt, hatalmasan telt a nagy kiállítási tér, a kocsik beláthatatlan sora kígyózott az Andrássy úton, roppant megtorlódásban imitt-amott. »Ma teszi le a vizsgát Rudnay főkapitány« mondogatták az emberek, vetvén tekintetüket a sehol véget nem érő kocsikra, melyek mint valami apró, fekete cserebogarak látszottak mászni a messze távolban.
Bent eleinte a megérkezettek közt egy-egy újabb, eredetibb szabású ruha is lekötötte az érdeklődést. Jött Kossuth Ferenc zöld levelibéka kosztümben. Egymást döfködték a honatyák: »Nini, nézd csak!« Eleinte ez is elég látványosság volt. A kis Papp Géza pompásan nézett ki cseresznyepiros mentéjében mint magyar vitézke. De mindnyáját lefőzte Fenyvessy Ferenc, aki az inszurrekciós nemesek Mária Terézia korabeli ruhájában jelent meg, körbe elvágott, hátul elálló hosszú bekecs, nagy leffentyűs báránybőr kalpag, csak a copf hiányzott.
Meszlényi Lajoson aranyszínű atilla csillogott, általában a rikító színek voltak többségben, s teljesen megfordult az eddigi szokás; azelőtt a mágnásokon voltak pompás szövetek és gazdag ékszerek, s hova lejjebb eltűnt a ruhák pompája, élénksége; most a mágnások egyszerű, polgárias fekete ruhákat viseltek, s hova lejjebb nőtt a ruhák pompája, úgyhogy egypár lipótvárosi kereskedő úgy nézett ki, mint a húszas években a híres Esterházy herceg, aki gombok helyett gyémánt foglalatú apró órákat rakott a mentéjére. Bánffy ízléses fekete ruhában jelent meg, a polgár miniszterek ragyogó színekben. A képviselők csoportjában Apponyi volt a legegyszerűbb, igénytelen szabású, egészen dísz nélküli fekete posztó palástjában.
De hát annyi díszruha volt s annyi féle, hogy csakhamar megunta az ember és egyet se nézett meg többet. Bizonyos csömör fogta el. Az a képzelődés kezdte fölverni, hogy valami papagájkiállításon van, s ha valakin meglátott egy-egy frakkot vagy polgári übercíhert, szinte a lelke örült meg, mint valami régen látott megszokott kedves ismerősnek.
De jó szerencse, a honatyák szeme a ruhákról, mikor már éppen elunták, az érkező királyi családbeliekre fordulhatott. Minden perc hozott valami látnivalót. Most jött meg Koburg Lujza hercegnő. Az amott a szép Izabella főhercegnő! Mi volt az most? Kinek szólnak az akaratlanul elröppent éljenek? Ki jön? Mintha friss szellő lebbenne, női ruhasuhogás támad, Stefánia, az özvegy trónörökösné délceg alakja bontakozik ki.
Közben a nagykövetek páholya is megtelik. Itt van aztán sok mindenféle egyenruha, amit a földkerekség összes szabótalentumai kigondoltak. Hát igen, itt vannak a nagykövetek, mind itt vannak, s ez sokat ér, de mégis legtöbbet ér az, aki itt nincs. Agliardi nem jött el (szűk lett neki Macedónia), Locatelli helyettesíti. Ellenben a legboldogabb, bár a legutolsóbb lenne másképp e fényes társaságban, a perzsa konzul, a mi derék Schosbergerünk. Képzeljenek uraim olyan szerencsét. A kiállítás reggelére merénylet történt a sah ellen, persze otthon Teheránban, s most már mindenki a perzsa konzult keresi, megrohanják, kézről kézre adják, nagyurak, grófok, hercegek utat vernek maguknak az öklükkel, hogy eljussanak őhozzá, Schosbergerhez, tudakozódni, részvétet kifejezni, és Schosberger arca ragyog a mosolygástól, az örömtől, és Schosberger azt feleli a tudakozódóknak:
– Kósza hír lesz az egész. Ostobaság az egész. Mert hiszen nekem tudnom kellene róla.
Ezt mondja és csak egyre ragyog az arca és fénylenek a kék, apró szemei.
– Nem igaz, nem igaz. Hogy volna igaz, ha én nem tudom?
És szájról szájra jár a hír e fényes gyülekezetben, melynek nagyjában az ocsúja is excellenciás urakból áll, hogy Schosberger mit mond.
– Schosberger így, Schosberger úgy. Schosberger semmit se tud. Schosberger nyugodt. Schosberger nevetgél. Schosberger azt mondja, hogy őneki nincsenek hírei.
Ami kevés érdeklődést Schosberger meghagyott, azt a japán követ fiatal felesége emésztette föl, egy csinos mongol úrnő. Igazán jó ötlet volt a japáni követ őexcellenciájától, hogy kedves nejét elhozta, akit Rohonczy legott észrevett, mire aztán, mintha csak a Ház karzatán volna, egyszerre feléje fordult a honatyai érdeklődés.
Kicsiny, törékeny, graciózus alak; ferde vágású bársonyfekete szemeiben valami sajátszerű, bűvös ábrándosság ég.
De már türelmetlenül kezdik előkeresni az atillák hátulsó zsebeiből az óráikat a honatyák:
– A királynak már itt kellene lenni.
– Pont fél tizenegy!
– A király mégse jön. Hogy van az?
Perczel Béni gépiesen szól közbe, megcsörömpöltetve a fringiáját:
– Ne menjetek haza!
De jön is már a király. Távoli morajt hömpölyget a levegő valahonnan a Fürdő utcából. Jön a moraj, jön, jön, mindig közelebb. Dübörögni látszik már a föld is. Nem a négy fehér arab paripa lábdobajától, mely a király hintóját röpíti, hanem a tömeg örömmámorától.
Jön már a király! Jön már a királyné!
Megmozdul az egész mező. Új elhelyezkedés. Ki-ki igyekszik közelebb a bíbordrapériás sátorhoz, melynek barokk kupoláján a korona másolata fürdik a napsugarak özönében.
Megharsan a trombita. Itt van a király! Lázas hullámzás támad, és csakhamar nagy éljenzsivajban feltűnik a király alakja az emelvényes sátor előrészében: jobbról a király, balról a királyné. Mögöttük jó távol a kíséret, a főhercegek és főhercegnők rangsorban. A király huszártábornoki egyenruhában áll meg daliásan, katonásan, a királyné is a régi délceg, sugár királyasszony, de arcán látszik a bánat, szemének fénye megtört, fekete ruhája nagy, mély, soha le nem vethető gyászt hirdet, fekete legyezőjét váltig az arca elé tartja… el se veszi onnan, hacsak nem egy szempillanatra. Még szép is… Még ott van a régi kellem e finom, szelíd vonásokon, de ott van az örök felhő is…
Közeledünk végre a történeti mozzanathoz. Most mindjárt vége lesz… mindjárt megnyílik a kiállítás.
Dániel Ernő beszélni kezd. Beszédét, ahol a király neve előfordul, orkánszerű éljenzés szakítja meg. Hát még ahol a királyné neve fordul elő! Kecsesen bólint a fejével a fölséges asszony; egy mosoly jelenik meg az arcán, bágyadt, elillanó, s megint csak visszajön szomorúsága, az elűzhetetlen.
Egy kicsit hosszúra nyúlt a miniszter beszéde, s mire a király felelt, be sem végezhette, már megszólalnak a kiállítási harangok. Sehogy se klappolt össze a dolog. De a király megnyitója gyönyörű volt, dicséret illeti érte Bánffyt.
Éljenzett mindenki lelkesen, meghatva még Kossuth Ferenc is éljenzett, csak Ugron Gábor kritizált itt is:
– Különb beszédet tudtam volna én a király szájába adni ennél.
– Vajon?
– Csak rövidet, egypár szóból állót. Azt, hogy: »Ide jöttem hazámba, és sohase megyek innen vissza többé. Amen.« Akkor lenne itt még csak éljenzés.
Persze, persze. De már ettől a beszédtől is, melyet értelmes csengő hangon, eléggé magyaros kiejtéssel mondott el a király, el volt mindenki ragadtatva. Ezer szerencse, hogy ezúttal messze állott a királyi sátortól, fringiájára támaszkodva, gr. Széchenyi Pál.
