NÉMELY ÉSZREVÉTELEK A BANDÉRIUMRÓL
NÉMELY ÉSZREVÉTELEK A BANDÉRIUMRÓL
Boszorkányság volt-e mind az a látvány, amely a szempilla egyetlen mozdulatára elfut, vagy igazán lefolyt tény? Én láttam-e csak vagy mindenki? Mert álom és valóság közt csak ekkora a különbség. Egy ember álmodik-e vagy egész ország egyszerre lát egy álmot.
S ha álom az egész (az ezerkettedik éjszaka), vajon az incselkedő dzsinn előre taszított-e a jövendő századokba, vagy hátra lökött a ragyogó múlt időkbe?
Nagy porfelleg támad. Megdübörög a föld. Heroldok vágtatnak előre riadó harsonaszóval, tajtékos lovakon. Lázas hullámzás támad a türelmetlen sokaságban.
– Jönnek! Jönnek!
Fehér kócsagtollerdő rezeg a levegőben. Arany, ezüst csótáros paripák hányják-vetik a fejüket, nagy kényesen hordván a hátukon brokátba, bársonyba öltözött leventéket, mintha ezer király érkeznék nagy pompával. Messziről tündökölnek a kalpagok, csalmák forgóin a drágakövek.
…Hallgass el Seherezáde, én mesélek.
*
Ott várakoztak már kora reggel óta az országgyűlés gyalogos tagjai az új országház lépcsőin, hol két hatalmas árbócon lengett a magyar és horvát zászló. Minden új volt itt, a szép palota egy kővé vált tündérmese, újak, szokatlanok voltak magok az emberek is. Nagy kardcsörtetve járt-kelt Perczel Béni fekete panyókájában, s éppen nem csodálkozott rajta, hogy már 9 órakor érkeznek a délre hirdetett ülésre. S micsoda marcona kemény alakok jöttek, mintha az ősök képei, régi magyar vitézek keltek volna életre rámáikból. Az ördög hinné el, hogy ezek hétköznap csöndes, báránytermészetű mamelukok. Pap Samu maga olyan daliásan néz ki és zordonan, mintha legalább tíz embert ölt volna meg (persze karddal és nem recepttel). Ucsu kucsmáján is kényesen fürdik a napfényben a kócsagtoll. Mintha az öreg Szvatopluk volna, ki Árpád elé hódolni jövén, magyar díszbe öltözik vala. Fenyvessy Ferenc a jó Gvadányi generálist jelképezi, de persze még hadnagy korából. Horánszky Nándor a büfében ül egy hosszú asztalnál, kezét búsan nyugtatva kardmarkolatján, mint a tépelődő Petur bán. Általában az egész asztal, mely körül csupa középkori daliák ülnek medvebőrös kucsmákban vagy hetyke fiatalos kalpagokban, úgy néz ki, mint a borozási jelenet a Bánk bánban. A bájos Melinda (a büfé leány) pogácsát, »kanapé«-t hord és pezsgőt. Az asztal különben is görnyed mindenféle finom hideg ételektől, s ad libitum ehet-ihat mindenki két forintért akár főrend, akár népképviselő. Minden gyomor egyforma. (Drexler szerint) mindenik két forint terjedelmű. Ezzel is többet tudunk most már. Ezer év kellett ennek is a konstatálásához.
Gazdag színpompájában elkápráztató látványt nyújt a részint délceg, részint potrohos alakok nyüzsgése, zsongása, melybe sarkantyúpöngés és kardcsörgés vegyül vagy pedig a mentelánc zördül meg. Hadias, festői kép ez. Csak egyetlen középkori vitézen csillanik meg egy modern szerszám. A vitéz orrán ugyanis egy rézbe foglalt pápaszem fénylik zordonan.
Nini, nini, ez biz a kis Sturm vagy mint Jókai nevezte el a Futtaky utódját: Csoszogi úr.
Még ő is szemrevaló és félelmetes.
*
Denique mégis a ruha teszi az embert.
De már megszólaltak a harsonák…
Rohan mindenki le az új országház udvarára, s megtelik a mező száz és száz bíborba-bársonyba öltözött középkori főurakkal.
*
Betűrendben jönnek a városok és megyék. Elől a zászlóvivő. A törvényhozók lova mellett csatlósok lépkednek, akik a lovat átveszik, míg a törvényhozó leszáll, hogy részt vehessen a két Ház együttes ülésén. Így lehetett ez valamikor a rákosi országgyűléseken.
A bandérium már szögrül-végről le volt írva mai lapunkban, e ragyogó kép festésébe most nem bocsátkozunk (nem, mert idejét múlta, sokáig fognak arról még beszélni), de mert igazán lehetetlen leírni, csak némely általános észrevételekre szorítkozunk – hasznos tanulságul, ha majd a koronázás negyvenéves jubileumát üljük.
Az effektus kétségkívül így is rendkívüli volt. A külföldi diplomácia el volt kápráztatva.
Goluchowski így nyilatkozott:
– Ilyen pompáról nem volt még fogalmam se.
Noha Goluchowski lengyel – azt pedig Türr Pista mondta, végignézvén tegnap a hódoló menetet:
– Ilyet a világ egy nemzete se produkál, csak az orosz bírna, ha kedve volna hozzá, s csak a lengyelnek volna hozzá kedve, ha pénzzel bírná.
Igen, a bandérium csodaszép volt, sokkal különb, mint az 1867-iki koronázási bandérium, a korábbi királyok alatti bandériumokat nem is említve.
Már mikor a budapesti bandérium feltűnt, az volt a nézet: »Denique nem a ruha teszi az embert, hanem a ló.« De amint azután feltűnt az Abaúj megyei remek bandérium, egy csapat szürke dolmányos, hajporozott Mária Terézia korabeli lovag, kitört a meglepetés és tetszés moraja a tömegekben. S még tán ennél is nagyobb szenzációt keltett a brassói szászok nemes ízlésű Apafy korabeli ószász kosztümje, végtelen egyszerű fekete kapcsos menték, s nagy lefityegő fehér csipke nyakkendők.
Szóval, a szem hamar betelt a bár fényes, de semmitmondó úgynevezett mágnás ruhák nézésében. Az ember Grünbaum és Weinert érezte ki bennük, mígnem a többiekben a kor és a különböző régen eltűnt osztályok idéztek elő fenséges hangulatot. Általában csak azok a bandériumok hatottak, melyek egyöntetű s valamely időszakot vagy osztályt jellemző ruhába öltözködtek. A torontáli perzekútorok olcsó jelmeze százszor több hatást tett, mint az úgynevezett úrlovasok szeszélyesen összeválogatott ezerszínű s néha egész vagyonokat érő ruhái.
A fővárosi szabók maguk ízlésére hagyatva megmérhetetlen sablont vittek be a magyar díszöltözetbe. Az akadémia előtt álló Széchenyi ruháit varrták meg különböző színű szövetekből.
Hogy a bandérium olyan világraszóló hatást tett, azt az egyöntetűen öltözött csapatoknak lehet köszönni, a szepesi lándzsásoknak, a liptói páncélos vitézeknek és az egri bandériumnak, melyből egyszerre egy sereg Dobó István ugratott elő. Volt is taps és éljenzés, amerre mentek.
Felejthetetlen benyomást keltett a Fehér megyeiek bandériuma fehér, aranyos zsinórú dolmányokban párducbőrrel (a párducot persze nem otthon lőtték).
Mondani sem kell, hogy ahány ember, annyiféle szemüvegen bámult, ámult a bandériumon. Én egy konok pénzügy bizottsági tag és egy nagy vadásznak ösmert gróf között állottam, előttünk két szép asszony nézte az országház ablakából a már tikkasztó pompát.
A pénzügyi bizottsági tag váltig azt hajtogatta:
– Mennyi pénz lett itt pocsékká! Mennyi tömérdek pénz! Pedig voltaképpen ez se egyéb, mint egy nagyobb szabású veteránoskodás.
A vadász mindannyiszor felförmedt, amikor egy-egy farkas kacagányos lovas jött.
– Teringette! Hol lőtték azt a sok farkast? (Egyre nyugtalanabb lett.) Ezer ördög, ezek minden farkast kilövöldöztek.
A szőkébbik hölgyecske minduntalan megcsípte a társnője szép fehér vállát:
– Nézd csak, Ilona, milyen termet, milyen vállak! Ugyan nézd már, édesem.
A nem egyöntetű úrlovasokból csak a tizenegy zászlóvivő keltett nagyobb figyelmet. – Mintha megannyi fejedelem hozná tartomány zászlaját. Magyarország zászlaját, melyet báró Vay Béla vitt, széltében éljenezték az útvonalakon. Nagy érdeklődés tárgya volt a régi Rácország zászlaja is, melyet a derék gróf Keglevich István lobogtatott, s melyért annyiszor harc folyt nemrég a parlamentben. Az érdekes zászló pórul járt. Keglevich leesett vele a lórul, és a zászló nyele kettétört.
Mikor később a zászlókat a kupolaterem márványfalához támasztották, a törvényhozók sorba odamentek a zászló összekötözött nyelét veregetni.
– Rossz ómen – mondák.
– Persze, hogy rossz ómen – felelték az öregebb országnagyok –, de Szerbiára nézve.
Amire összerezzent Darányi miniszter. Mert ha Szerbiára valami nagy csapást akar a mennyei gondviselés mérni, mi lehetne az egyéb, mint egy jóravaló sertésvész.
