AZ ÚJ T. HÁZ
AZ ÚJ T. HÁZ
Beszéltem egy a Házból kimaradt kiválósággal, aki így sóhajtott fel:
– Föl se léptem. Minek? Azt mondod, megválasztottak volna. Nem hiszem. Azt mondod, nagy tekintélyem van az országban. Ugyan eredj! Ma ha fölkelne a sírjából Hunyadi János, még őt se választanák meg, ha a kormány nem támogatná.
Ebben körülbelül meg van festve a helyzet, hogy az ellenzéknek nehéz volt ez a mostani választási kampány, és hogy a tekintélyek kora lejárt. De lejárt a kormánypárti tekintélyeké is, s a lefolyt választás valóban nehéz és kimerítő volt az összes pártokra. A voksok megromlottak és megdrágultak. Az öt évet úgy kontemplálta Tisza Kálmán, hogy öt év alatt elfelejti a választóközönség a kortes napok édességét, de csak az történik, hogy jobban kiéhezik öt év alatt.
Ma már megvannak a mandátumok, s amikor majd november 25-én halomra rakják őket a korelnök elé, aki nyilván Janicsáry Sándor, az »admirális« lesz (hacsak nem fiatalodott meg azóta), igazán föl lehet kiáltani:
– Mennyi vesződség, mennyi zaj, mennyi pénz ezért a két mázsa makulatúra papirosért!
Mindegy, ma már elmúltak a keserűségek, az izgalmas szcénák, és csak az élmények maradtak meg. Ezer meg ezer tarka kaland, száz és száz ravasz finesz, és bonmot jár szájról szájra a pártklubokban a lefolyt választásról, amely úgyszólván egy napon zajlott le az egész országban, mégpedig majdnem minden kerületben komoly mérkőzéssel, mert Bánffy nem volt barátja a paktumoknak: »Nem helyes – mondá – hogy az urak csibukszó mellett megalkudjanak a kerületekre és kijátsszák a választók jogait«. Kegyelmeket se osztogatott Bánffy, mint hajdanában szokták, hogy csupa udvariasságból nem állítottak a mieink ellenjelölteket az ellenzék főembereinek. Irányi, Ugron, Apponyi, úgyszólván kardcsapás nélkül jöttek be, még az alvezéreket is kímélték, ha itt fent jól »kicsinálták« magoknak. Bánffy nem tette. »Kein Bruder im Spiel«, s jelöltjei elborították a kerületeket, mint a sáskák.
Sok is jött vissza győztesen olyan helyekről, ahonnan meg se lehetett volna álmodni. A klub csak úgy rezseg a tömérdek új képviselőtől esténkint, akik bemutatkoznak egymásnak, és az első csatatűzben részt vett bakancsosok élénkségével és színpompájával beszélik el a választási bonmot-kat és apercuket. A pénz elfogyott, de a kedves ötletkék megmaradtak, mint igen drága relikviák.
Az egyik jelölt a reciprocitást magyarázta (bizonyosan a kvótáról elmélkedve), midőn közbeszól egy jól táplált, kettős tokájú választója: »A reciprocitás az volna, hogy elöljáróban őközülük is ki kellene tizenhárom generálist végeztetni, s akkor lehetne aztán beszélni a többiről«. Egy másik jelölt látogatásokat tett a falusi választóinál, a bíró, aki egy lajstrommal a kezében vezetgette, minden telek előtt megszólalt: »Ez a 128-ik házszám, itten van két választónk, emez a 129-ik házszám, itt is van egy választónk, az ott a faluháza, itt nincs semmi, amaz meg a temető, ott is vagyon nyolc választónk«.
De ki győzné ezeket elsorolni, a tömérdek ravaszságot, választási fifikát, új és új csalási motívumokat, mikor már azt hinné az ember, hogy ezen a téren minden ki van merítve. Az új képviselőket a diadalmámor jó hangulatban tartja, de az öregek nem tagadják, hogy a nép nagyon megromlott, s hogy ilyen diszgusztáló választás régen volt; általánosan lehet hallani kifakadásokat.
– Ez volt az utolsó föllépésem. Soha többé. – Mosolyog ezekre egy szögletből Jeszenszky Sándor, a zseniális fiatal miniszteri tanácsos, aki Isten és Bánffy után leginkább segített a Házat megalkotni.
– Bolond beszédek! Minden asszony azt mondja a szülés után: Soha többé. De azért mégiscsak mindig születnek gyerekek.
S a végén nem is volt éppenséggel olyan csúnya ez a választás. Ha kivesszük a papok utálatos izgatásait, a pokollal való ijesztgetést, bátran lehet mondani, hogy drasztikus szcénák nem voltak, bizonyos modern simaság lépett a brutális eszközök helyére; jegyzőkönyveket nem téptek össze, hogy a választást meghiúsítsák, falvakat fel nem gyújtottak, hogy a voksok szétszaladjanak, s aranyórát be nem csúsztattak a jelölt zsebébe, hogy ráfoghassák a tolvajt. Külsőleg legalább minden rendben ment, véres verekedések, halottak és sebesültek nélkül; katonák fegyverei és a kortesek fokosai senkiben sem tettek kárt, ha jól tudom, csak két ember halt meg a kampány alatt, az se választó, hanem jelölt (Kalmár István és Fáy Barnabás), s ezeket is egy modern betegség, az izgatottság ölte meg.
Szenzációs esemény is csak kevés volt, Ugron Gábor kibukása, Beöthy Ákosé és a gróf Andrássy Gyuláé. Sajnálatos esemény, hogy Jókai kimaradt. Csúnya bizonyítványt állított ki magáról a magyar közönség. A többi kiválóságok, akik kimaradtak, mint Horváth Lajos, Ernuszt Kelemen, gróf Szapáry Gyula, Teleszky István, Csernátony Lajos nem vettek részt az ütközetben, s értük a közvéleményt okolni nem lehet. Volenti non fit injuria. De kimaradásuk, valamint a Hermané, Beöthyé kétségkívül veszteséget jelent, mely aligha térült meg az új emberekben, ámbár ezek között is emlegetnek tehetségeseket. Nyereségszámba kell venni Radó Kálmán bejövetelét, a Tallián Béláét, Enyedi Lukácsét stb. Jó akvizíciók gyanánt emlegetik a Csanád megyei Kristóffyt, Szemere Attilát, a máramarosi Nyegre Lászlót, a bihari Örley Kálmánt, s úgy hallatszik, hogy a néppárti papok között is van két pompás szónok – de bár ne volna igaz.
Egyébiránt amilyen, olyan az új Ház, azon már nem lehet segíteni, öt évig majd csak kihúzzuk vele, s ha gyengébb is a régibb parlamenteknél, annyi ereje csak lesz, hogy a kvótát fel tudja emelni. Huszonötödik novemberben, ha elmúlik az ősi módon való gyülekezésre szánt három nap, végre megláthatjuk színről színre a Sándor utcai házban, amely alkalmasint utoljára fogad be gyülekező parlamentet. (Öt év alatt már bizonyára elkészülnek a Duna-parti Országház tanácskozó helyiségei.)
Annyi bizonyos, hogy a szabadelvű párt sohase vonult be olyan diadalmasan e vén terembe, mint most. Azelőtt mindenféle csonkaságok látszottak rajta, rendesen úgy jött ki a választási verekedésekből, hogy egy-két foga ott maradt, s a helyett aztán néha műfogakat kellett berakatni. Előadói, bizottsági elnökei, tisztviselői elhullottak, most az egyik alelnökét kivéve (ki nem akart többé mandátumot vállalni) teljes épségben tér vissza. Csupán még a wipjét, Perczel Bénit vesztette el. De ez is csak egy kedélyes célzás a Gondviseléstől; mintha mondaná: »mi az ördögnek nektek a wip? Hiszen két többségtek van.«
S úgy is áll a dolog. Lévén a többség százötven főnyi, a mamelukok fele mindig ugaron hagyható, azaz vadászhat, gazdálkodhatik otthon felváltva, a másik fele bőven elegendő a Házban, hogy a kormány nyugodtan ülhessen a piros székein. Perczel Bénit (bár bizonyára ő is megtér legközelebb) senki sem fogja kérdezni többé: Elegen vagyunk-e Béni? Mi mindig elegen leszünk ezentúl. Sürgönyök nem fogják molesztálni a »mezei hadak«-at. S ha az ellenzék diplomatice akar eljárni, név szerinti szavazások nem lesznek többé.
Hogy is fog mindez festeni? Teremtő Istenem, beh furcsa kép! Az egész Házon végig húzódik a kormánypárt. Apponyi helyét úgy hallik, meghagyják, de pártja megfér körülötte egy kis darabkán, s a hátulsó nemzeti padokat mamelukok töltik be egy nagy nyúlvánnyal a hajdani szélsőbalba. Milyen különös lesz a minisztereknek, ha »zajos helyesek« és »éljenek« zúdulnak szavaikra e hajdani kísérteties helyekről. A néppárt felhúzódik a »hegy«-re, ahonnan egykor a vén sün dörgedezett, s ahol gróf Károlyi Gábor szórta szikrázó közbeszólásait az ultramontánok ellen. Milyen profanizációja a helynek!
Szilágyi elnökösködése játszi dolog lesz ezentúl, a nagy közbeszólók és zavargók kivesztek: Ugron Zoltán, Issekutz, Szalay Imre és Drakulits nincsenek többé. Az elnöki csengettyűt beszövi a pók. Erdély elvesztette nagy kritikusát, Olayt. Darányi Ignác megszabadult Szemere Hubától. Báró Dániel Ernőt nem háborgatja többé a nagy vasúti szakember, Bottlik. Mindenki jutott valami megkönnyebbüléshez, csak báró Fejérváry nem, őneki a háta mögött ott fognak ülni most is az ellenzékiek és irritálják beszédje közben a mérgezett élű csevegéseikkel, és egyre ott fogja látni maga előtt mintegy ugrásra készülő tigrist: Thaly Kálmánt. De még Fejérváryn sem esik meg az ember szíve, ha a szegény Apponyi sorsára gondol, aki elvesztette pártjának felét, és ő maga bejött; Ugron szerencsésebb volt, a pártja négyötöd részét vesztette el, de legalább maga be nem jött. Apponyi kénytelen lesz minden percben érezni megfogyatkozott voltát. Oh Istenem, csak legalább a szép női karzatja ne hagyná el! Vagy ha már párthívei nincsenek bent, legalább ne volnának ott a barátjai, akik mindennap kompromittálni fogják.
Ah, milyen élvezet lesz a gonosz lelkű öreg mamelukoknak látni és hallani, hogy a néppárt mint kiáltja a beszédjeibe: »Igaz, igaz«; hogy fognak kigömbölyödni, átmelegedni a jól táplált papi arcok egyik-egyik frázisánál, hogy fogja lesütni a szemeit nagy pironkodással a nemes gróf, és hogy fognak rá a karzatról mosolyogni a szépséges grófasszonyok és kisasszonyok, és milyen savanyúan mereng majd el ilyenkor maga elé Horánszky Nándor.
