BÁNFFY GYŐZELME, A NAGY TÖBBSÉG KÖVETKEZMÉNYEI ÉS EGYÉB ÉSZREVÉTELEK
BÁNFFY GYŐZELME, A NAGY TÖBBSÉG KÖVETKEZMÉNYEI ÉS EGYÉB ÉSZREVÉTELEK
Szegény boldogult Vizsolyinak az volt a legfőbb ambíciója, hogy egyszer valamelyik szavazásnál száz többségig vigyük. Közel jártunk hozzá, de soha el nem értük; az öregúr azzal a tudattal szállt sírba, hogy a nyolcvan többség a maximum. S íme, most csak a szabadelvű párt új tagjai jóval fölülvannak a százon, és a régiek is jobbadán visszajöttek. Milyen örömmel turkálna most ebben a nagy többségben a derék Vizsolyi, ha élne!
De a politikai töprengők, s ezek sokan vannak (mert a politikában az aggodalom az édes) nagy bajnak károgják e roppant többséget, még azok is, akik szabadelvű szemüvegen nézik a világot.
És ez örökké összevont szemöldökű, szakállas és bajuszos nénikék okoskodása elég plauzíbilis, ha egyenkint vesszük az indokaikat.
Az egyik indok az, hogy ilyen nagy többséget lehetetlen összetartani, az első nagy kérdésnél szét fog repedezni.
A másik indok, hogy kár az ellenzékért. Mi lesz belőlünk jelentékeny ellenzék nélkül? Mivel fogunk előállni a telhetetlen Bécs kívánságaival szemben, mert van ám esze Bécsnek, hogy most (mikor ellenzék nincs) hozakodjék elő jogtalan terjeszkedési vágyaival; most ereszti ki a csápjait.
Mind a két indok elég jó és elég alkalmas a választási eredmény fölötti örömnek a vékonyítására, de mind a két indok csak külön éri meg a nyomdafestéket, ám ha a kettőt együtt eresztik ki, megeszik egymást, mint a báró De Manx kakasai, akiknek csak a tarajuk maradt meg.
Mert ha a nagy többség szét fog repedezni az első komoly kérdésnél, akkor ama jogtalan kívánságai Bécsnek nem lesznek keresztülvihetők, mert mindjárt az első jogtalan kívánság lesz ez első komoly kérdés.
Ennélfogva tartsák magukat a hazafias aggodalmárok (bocsánat az új szóért) csak az egyik jóslathoz, tetszés szerint választva a kettőbül.
Ámbár (valljuk meg titokban egymás közt) a jóslatok egyenkint is sántítanak.
Ha ugyanis a többség megrepedezik, akkor nem baj, hogy az ellenzék kicsi (a szétrepedt többségből meggyarapszik), ha pedig nem repedezik meg, akkor nem baj, hogy a többség nagy.
Ami pedig az illetéktelen (alkalmasint csak a túlfeszült fantáziákban egzisztáló) bécsi kívánalmakat illeti – ha áll az, hogy a nagy többségek fegyelmezetlenebbek, kevésbé megbízhatók és összetarthatók, mint a kisebb többségek: akkor Bécsnek is van annyi esze, hogy ilyen megbízhatlan többségek elé nem hozza ama hazarontó követeléseit.
Mindezek azonban szerintem egyszerű lappáliák. Az ellenargumentumok sem nem értékesebbek, sem nem értéktelenebbek, mint az ő argumentumaik, hanem hasonlók azokhoz, sőt ugyanazok. Én mindössze azt a bátorságot vettem, hogy amit ők domború lencsén át mutogatnak, ahhoz én a homorú lencsét használom.
*
Föltéve azonban, hogy csakugyan némi kellemetlen következményei volnának a roppant többségnek (mert a jövőt nem tudom, sem én, sem az aggodalmárok) mégis konstatálni lehet egyet, hogy e roppant többség egy szerencsés fordulata a magyar parlamentarizmusnak. Egy olyan organizmusnak látszik nekem e percben az ország, mely magamagától gyógyul. (Már iszen valamit Bánffy is segített e gyógyulásban.)
Innen-onnan nyolc éve, hogy a kisebbség illuzióriussá kezdte tenni a parlamenti többség uralmát, sőt bizonyos fokig magához ragadta, s csak olyan törvényeket lehetett keresztülvinni, amiket a kisebbség is akart. Tisza Kálmán a kisebbség különös hadviselése miatt volt kénytelen eltávozni helyéről, melyen a korona és a többség bizalma tartotta. Szomorú látvány volt, hogy száműzik az ország legnagyobb államférfiát (egy mafla többség bús vállvonogatásai közt) a folyosóra – csak azért nem Cayenne-be, mert nálunk a folyosónál tovább nem lehet –, Szapáry alatt nem engedte a kisebbség a majoritás által óhajtott közigazgatási államosítást törvénnyé tenni, Wekerle alatt csak úgy lehetett törvény az egyházpolitikai javaslatokból, hogy az egyik ellenzék is akarta. A magyar parlamentarizmus a legnagyobb veszélybe jutott. Már-már a tanácskozások is lehetetlenekké váltak. A kényszerűség rossz tanácsadó, a kormányok lassan-lassan bizonyos kacérkodásba bonyolódtak, egyik miniszter ezzel a frakcióval, másik miniszter amazzal a frakcióval, s a kisebbség támogatása szilárdabb bázist adott egy-egy kormányférfiúnak (példa rá Baross, hogy elevent ne mondjak), mint a többségé. Kezdett hát beállani a bábeli zűrzavar, a félszeg és hamis helyzetek egész tömkelege, fuzionális gitárpengetések. szerelmi légyottok, közeledések, távolodások, apprehenziók, kibékülések. (Treuga Dei.) A tiszta egyenes utakat benőtte a gyep, a görbe utakon elgörbültek az irányeszmék is – egy nagy válság felé látszott dübörögve nyargalni a magyar parlamentarizmus. Nem volt kiút többé. Még a házszabályok megváltoztatása látszott némi remédiumnak, de milyen vakmerő kísérlet lett volna az a hatalmas fékevesztett ellenzékkel szemben, mely e rossz házszabályokat erős várának tekintette? Melyik anyaszülte merné ezt megpróbálni?
Ily zilált, tanácstalan viszonyok közt csakugyan nem volt más megoldás, mint az, hogy a nemzet vagy a mostani többséget törje össze, mint tehetetlent, vagy a mostani kisebbséget, mint zabolázhatlant.
S a nemzet határozott! Összetörte a kisebbséget.
Amivel most már, annyi év után, újra rendes, szabályos kerékvágásba juthat a parlamentarizmus. Ezért tűnik föl nekem ebben az órában az ország olyan egészséges organizmusnak, mely magától gyógyul meg betegségeiben, s azt a hitet gyökerezteti meg bennem, hogy Pichleren kívül még a magyarok istene is vigyáz egy kicsit Magyarországra – s kapóra elégíti ki a legégetőbb szükségleteit.
Tudom, mit fognak erre mondani az ellenzéki urak: hogy ezt a Bánffy praktikái okozták.
Hát lehet, mit tudom én. Varázslat okozta-e, Bánffy ügyessége okozta-e, vagy a pénz is hozzájárult? Talán a szerencse is részes benne… De nem lehetetlen, hogy legtöbbet a papok segítettek.
Mindegy, akárhogy történt, az óriási többség megvan, s megvan a legmagyarabb vidékekről, ahol a 67-es egyezség meg nem fogant eddig, s megvan az erőszak és a törvénytelenség látható jelei nélkül. Talán nincs is egyetlen joggal kifogásolható szabadelvű mandátum sem, a csacait kivéve, melyet a választási elnök ostobasága rontott meg, s amelyet megsemmisítenek.
Bánffynak ördöge van! Hajdan azokat a kisebb többségeket is csak úgy hozták össze, hogy mindig maradtak »kaposvári mandátumok«, borzalmas vitaanyagok, szennai voksok, holt voksok, hajmeresztő választási szcénák és rendellenes jegyzőkönyvek. Most nem maradtak meg az ellenzéki szónokok számára csak frázisok, Jeremiás siralmak és elévült vizitkártyák.
Ha mégis van valami felhő, ami a nagy diadalmámorban ronthatja a szabadelvűek örömét, az a párt fölhígítása olyan elemekkel, akik mint a szabadelvű irány ellenfelei szerepeltek eddig.
Hiszen jó, jó, hogy a Szapáry-párt néhány kiváló és rokonszenves embere hozzácsatlakozott a mi zászlónkhoz, végre is senkit attól eltiltani nem lehet, de mégis csak nagyban rontja az illúziókat még a színpadon is, ha azok az alakok, akik az első fölvonásban mint harcoló szpáhik jelentek meg a deszkákon, a kortina legközelebbi fölhúzásánál már mint magyar huszárok lépnek a lámpák elé.
Hiszen az igaz, hogy nem sokan vannak, bajt nemigen csinálnak, és nem is akarnak bajt csinálni, gentlemanek, de elég baj benne már az is, ha a nagyközönség azon kezdene töprengeni, hogy a szabadelvű párt komolyan és egészen szabadelvű-e?
