BÁNFFY EMELKEDÉSE
BÁNFFY EMELKEDÉSE
– Hát lehet még emelkedés a miniszterelnökségből?
Ezt kérdezné talán Münnich Aurél t. képviselőtársam, ki a tegnapi bankettet rendezte, és egészen a diétenclassis szerint ültette a párt tagjait. A főhelyeken ültek az aktív miniszterek, azután jöttek a Ház alelnökei, az államtitkárok stb. Igaz, hogy tett kivételt is az én t. képviselőtársam és uramöcsém, mert Tisza Kálmánt mégis megbecsülte egy egész államtitkár erejéig. De ebben, nem lehetetlen, az az egészséges érzék vezette, hogy Tisza Kálmán val. b. t. tanácsos is. Jó szerencse, hogy az, mert így félig-meddig bevált a diétenclassis metódusa. De ha teszem azt, Deák Ferenc még életben van egész máig (amit igazán nem lehetne neki kívánni), úgy a t. képviselő úr (ti. Deák Ferenc úr), csak valahol Nákó Kálmán után következett volna ezen kiválóan díszes gyülekezetben.
Ám a vacsorálók összesége nem osztja még eddig ezt a föl-fogást (még nem vagyunk egészen hivatalnok-ország), és az egyes fölléptetett szónokokat nem fogadja az illetők diétenclassisának megfelelő csönddel és figyelemmel, hanem csak úgy, amilyen súlya van az eszüknek. Mindenekelőtt tehát a csöndet, figyelmet és reverenciát is diétenelassisokba kellene sorozni, hogy a szürkébb tömegek az illető diétenclassishoz a megfelelő diétenclassisú reverenciát azonnal eltalálják, és még az is kellene, mint a puskáknál van, hogy a kilenc milliméteres puskacsövekből ugyancsak kilenc milliméteres töltények legyenek kilövöldözve, nem pedig só, s az sem attikai só, hanem csak közönséges konyhasó, mely sem nem pukkan, sem nem gyönyörködtet, sem nem sebez.
Mindezen okoknál fogva míg ezek a többi föltételek nincsenek meg, nem féltem az országot a diétenclassisoktól (csak Ausztriában lehet ilyesmi), s igennel felelek arra a kérdésre, hogy lehet-e emelkedés a miniszterelnökségből?
Lehet, lehet, sőt a mai napon tanúi lehettek a Házban mindnyájan, hogy emelkedett ki Bánffy báró beszédjével egyhuzomra államférfiúnak.
Csitt, ne szóljatok közbe, ti fiatal mamelukok, ti csöndes, ártatlan gólyák. Tudom, hogy közbe akartok szólni: »Hát egy miniszter nem államférfiú?«
Nem bizony, kedveskéim. A miniszter nagy úr, de elvégre is csak miniszter. Az államférfiú nagyon de nagyon nagy dolog, egy emberöltőben kettő-három ha van egy nemzetnél, az is sok; anyák nagy ritkán szülnek ilyeneket – de miniszter mindig van nyolc és mindig lesz nyolc akár szülnek az anyák arra valókat, akár nem. Úgy bizony, kedveskéim…
Eshet úgy a dolog, hogy az ember előbb lesz államférfi és csak azután miniszter, de úgy is csöppenhet, hogy az ember előbb lesz miniszter, és sohasem lesz államférfiú, sőt még politikussá se (mert már a politikus is valami), hanem marad pusztán az illető szakminisztérium határozmányainak aláírója, s bizonyára ez is ér valamit, amíg az a toll a kezében van, és abból a tintatartóbul veszi hozzá a tintát.
Hát Bánffyval ez is csodálatosan történt, ő előbb lett miniszterelnök, és csak azután államférfi, sőt szónok is csak azután lett. Mégpedig igazán ma lett azzá.
Mai beszéde olyan váratlan esemény, mely legvérmesebb barátait is meglepte. Egy fényes debatteri kirohanás, olyan originális modorban, mely semmi sablonra nem emlékeztet. Soha még miniszterelnök el nem mondott dolgokat e székből oly keresetlen őszinteséggel és éppen ezért oly zúzó erővel, mint ma Bánffy. S micsoda tömör volt ez az ember! Semmi fölösleg, semmi hatásvadászat, semmi szónoki figura, még kevésbé a szokásos banalitások. Úgyszólván csak a helyzet finomságait emelte ki, s olyan oldal-megjegyzésekkel, melyeken a csöndes gúny aranyos füstje csillámlott.
Tisza Kálmán, ki sugárzó arccal hallgatta az ajtónál kis fekete sapkáját igazgatva a kopasz fején, kétszer is odaszólt a szomszédjaihoz:
– Pompás egy beszéd!
Magyarország legnagyobb élő szónoka, Szilágyi Dezső, egyik könyökére támasztotta a fejét, míg a másik keze a csengettyű hideg ércén pihent, úgy hallgatta, és okos acélkék szemeiben tükröződött a meglepetés, s a nagy fejével akaratlanul is közbebólintott a találó vágásoknál.
Az ellenzéken nyugtalan mozgás támadt, amint az egyik ellenfélről átugrott a másikra, mert végigment mindnyájukon, az Ugronék fölirati javaslatán, Apponyin, az ellenzék választási visszaélésein. S milyen kíméletlen volt! Semmit se göngyölgetett be selyem papirosokba, ahogy azelőtt szokták, hanem odavetette meztelenül az igazságokat. S mégis olyan diszkrét színekben, hogy inparlamentáris sehol se lett; csípett, karmolt, de állandó fájdalmat nem hagyott hátra. Néhol a szónoklat legnemesebb, legritkább érce, a humor is megcsillant előadásában, s ilyenkor élénk derültség tört ki a fölvillanyozott mameluk táborban.
Hollá jámbor öreg politikusok! Halljátok mi történik? Bánffy mindent elmond, minden igazat, és nem válogatja ki a vitatkozási anyagból melyik a tapintatlan, melyik az alkalmatos. Az összes igazságokat odadobálja feléjük, és a világ feneke ki nem esik. (Ki hitte volna, hogy ilyen erős a feneke.) Ágaskodik bennetek a tapintat ugye, ez a kis bicegő, kurta farkú uszkár, akinek a szőrét fésültétek egész életetekben, és akit apportírozni tanítottatok. Morogtok, vén sablonosok? Ugye morogtok? Pedig lássátok, éppen ez volt az ő beszédjében az értékes, a gondolatoknak ez a bátorsága, s a józan magyar észnek ez a közvetlen mesterkéletlen megnyilatkozása.
Valami új és friss volt formában és a tartalomban. A tónus és a hang valami szokatlan, de zamatos; az ember lelke szinte érezte rajta az újdonszerűség aromáját. Azért is hatott olyan frappánsul a mai beszéd.
A baltábor síri csöndességben gubbaszkodott kertészetileg elhelyezkedve olyan ügyesen negyedrésznyi területükön, hogy ez szinte betöltöttnek látszott. Csak néha-néha szólt közbe egy-egy a régi konok közbeszólók közül. Nagyobb zaj csak akkor keletkezett, midőn Bánffy egy volt nemzeti párti politikusnak levelét olvasta föl, melyben lemondva az eddig kergetett célokról, szabadelvű képviselőjelöltnek vállalkozik.
– Ki az? – kérdezték húszan is.
– Nem mondom meg – felelte Bánffy.
– Szép legény lehet! – fakadt ki Ivánka Oszkár.
(– Ki lehet? – kérdem egy mellettem ülő öreges úrhoz fordulva.)
Az öregúr mosolygott, és rázta a fejét, hogy nem tudja.
– Ez egy tisztelt nagy tehetségű férfiú – folytatta Bánffy.
(– Én voltam – felelte most az öreges férfiú szemérmetesen.)
(– Ki ez az öreges férfiú? – kérdeztem most már a túlsó szomszédomat.)
(– Groisz Gusztáv – felelte a túlsó szomszédom.)
Bánffy pedig egyre beszélt azalatt, hangja átmelegedett a vége felé és bizonyos csengést nyert. Különös ember! Néhány nap előtt még oly rekedt volt, hogy Meránba küldözték orvosai, mert különben sohase nyeri vissza a hangját… Amellett annyira fesztelenül, oly nonchalance-szal látszott beszélni, mintha ezen a helyen nőtt volna föl, semmi fáradság, törődöttség nem látszott rajta, még csak ki se vörösödött az arca, mint egyébkor, se a hatalmas nyakráncai, melyeket kendővel kellett a beszédek végével megtörülgetni; úgy állt ott, könnyedén, szinte hetykén, mintha maga élvezné legjobban, hogy ő most verekedhetik.
Hatalmas éljenzés viharzott föl jobbról, mikor leült a Madách-féle csattanós idézet után.
Az emberek még egyszer összenéztek.
– Nos?
– Hm. A gubó kikelt. Ez valóságos államférfi.
Igen. Ez a titulus jár neki mától kezdve, olyan a titulusok között, mint amilyen a Szent András rendjel a dekorációk között. Csak ezt az egyet kell megkapni, a többi mind velejár és kikacaghat vele minden diétenclassist.
