AZ ELSŐ LÁTOGATÁS GERELYEN
AZ ELSŐ LÁTOGATÁS GERELYEN
Szeretem, becsülöm összes rokonaimat (mert nem tréfadolog a nexus), de mindig a legszívesebben voltam Kovács Páléknál az Alföldön, pedig távoli atyámfiai. Kényelmes házat vittek, melyből nem hiányzott semmi, még leány is volt három. Egyik szebb, mint a másik, s azonfelül jó partik, hetven-nyolcvanezer forint nézett egyre-egyre. Nyolcvanezer forintnak pedig már nagyon szép nézése van…
A véletlen úgy akarta, hogy éppen akkor érkezett a házhoz kérő, mikor ott időztem. Nyalka, szőke fürtös fiatalember, aki két predikátummal írta a nevét (lynkei és boróti Boróth Károly), csókolni való dzsentri-gyerek; ivott, lovagolt, kártyázott, s keresztnevükön emlegette a mágnásokat.
Vagy négy-öt napig legyeskedett a lányok körül, s akkor nekivágott bátran, megkérte a legidősebbet, Milikét.
– Látom vonzódnak egymáshoz – mondá az öregúr –, öcsémuram jó famíliából származik, nem ellenzem tehát a házasságot, de mindenekelőtt…
– Parancsoljon velem, urambátyám.
– Atyai kötelességem megtudakolni, hova viszi feleségét? – S mert illetlen Magyarországon az anyagiakat fürkészni, hacsak nem ilyen kerülő utakon, nyomban hozzátette: – »Mert nem szeretném, ha messze szakadna tőlem!«
– Biz az pedig messze van egy kicsit. Gerely puszta, Kassa mellett.
– Jaj, jaj – dörmögött Pál úr, csak éppen, hogy meg adja az ellenkezés színét. – Semmiféle maradékom nem járt ott. Hiszen az már egészen a világ végén van. (A fejét vakarta, mintha gondolkodnék.) Ejnye, ejnye! No iszen majd meglássuk. Szegény kis madaram, ha oly messze repül, tán nem is látom többé a fészkét. Minek is hívják azt a helyet?
– Gerely.
– Hogy legalább odataláljak, ha valamikor arra járok. Pedig most is volna dolgom Kassán.
– Bizony nagy örömet okozna urambátyám, ha meglepne.
– Kétszer sem mondom, hogy nem, ha az őszi munka meg nem hátráltat.
De nem öltögetem tovább ezt a közönséges párbeszédet, mert hiszen olyan az már, mint az ügyvédi keresetlevél, mindig ugyanaz, csak a Milike más benne, meg a Károly. A bepillantás az anyagi viszonyokba nagy idő óta körülbelül ilyen diszkrét formában történik a dzsentri között.
Mondanom sem kell, hogy az őszi munka utunkat nem állta, engemet is rávett az öreg, s elindultunk egy szép napon a Gerely pusztát keresni.
Kassáig csak megvoltunk a vasúton, de bezzeg aztán ideges lett Pali bácsi, mikor a fuvarosok közül egyik sem tudott felőle. Hogy azt mondják, nincs olyan nevű puszta, de ha van is, nem lakhatik ott úriember.
– Te fiú, mit gondolsz? – kérdé sötét tekintetet vetve rám.
Vállat vontam, mert semmit sem gondoltam.
– Hallottad-e hírét a svihákoknak?
– Itt vagyunk a tartományukban, Pali bácsi.
– Haj, hej! No, ez szép történet lesz! De mégse hiszem, nem hihetem, hogy megcsalt volna. Hiszen olyan jó képe volt.
Végre akadt egy fiakkeros, aki emlékezett rá, hogy az uszolai országúton jobbról látta a táblácskát s festett kézzel (no, ez valósággal a gondviselés keze) s »Gerely felé« aláírással.
Természetesen mindjárt megfogadtuk. Lengyel Péternek hívták. Roppant fecsegő fráter volt, egész úton járt a szája, a falvakban, amerre mentünk, mindén házat ösmert, s a gazdájáról tudott valami mulatságosat mondani.
– Itt ezen a gyepes portán Zsarátnoky Lajos lakik. Valaha gazdag úr volt, minden héten kétszer hozatta ki a kassai cigánybandát. Hanem egy idő óta azt állítja, hogy süket lett, és nem hallja a muzsikaszót. Feszít, a bolond! Pedig a verebek is csiripelik, mi a baj a…
– Hát nem süket?
– Dehogy az, dehogy! Nincs már se hitele, se pénze, s készebb magát süketnek kiadni egy féléleten át, mintsem bevallani a cigánynak: »nem telik már a nótára, more…«
A luborcai pagony végén csinos mezei lakot értünk, mely vadszőlővel volt befuttatva:
– Ez meg a Csapody Jánosé. Ni, éppen most fogják be a lovakat az udvaron. Hogy leeresztik szegények a füleiket. Hát hiszen csak honvéd-lovacskák… Huh, milyen sárkányok prüszköltek még ott tíz év előtt! Hja, forog a világ, minden elmúlik, minden összetörik. Hanem okos ember ez a mi királyunk, kérem alássan. Nagyon, de nagyon okos ember lehet, hogy úgy kitalálta ezeket a kölcsönadott honvédlovakat. Enélkül már csak a szegény ember járna gyalog nálunk!
Lengyel uramnak mindenhez volt csípős észrevétele. Kérfalván azt mondta káromkodva: »Itt is a borókaág uralkodik már, nem az armális.« Háncsiban fölsóhajtott ájtatosan: »Oh, én istenkém! Mikor állítod már meg a szaladozó földeket! «
Így ment ez faluról falura, mígnem az uszolai völgyhajlásnál, midőn már teljes lett a sötét színekből összerakott kép, előbukkant az útmutató tábla: »Gerely felé«, és jobbra fordultunk a dűlőúton.
Milike apján nagy lelki nyugtalanság vett erőt, hogy milyen helyzetet találunk Gerelyen; a lovak csak lépésben mehettek a meredek hegyi úton, szemlátomást nőtt hát türelmetlensége, pedig szép tájék volt; hámlott kérgű nyírek, vén cserfák vetettek ránk árnyékot útközben, rezgő fütty hangzott a sűrűségből. (Ezek a bolond madarak nem változnak – morogta Lengyel uram –, most is fütyülnek, mint a forradalom előtt!) Jobbra a kopár dombon régi épület csonka düledékje barnállott, elvadult rózsák piroslottak a környéken, alant a völgy szájánál elhagyott malom búslakodik, kereke már sok esztendeje megállott, mert vize nincs többé. De ki az ördög látott ilyet, hogy a patak hagyta ott a malmot?
Mindenütt pusztulás, merre szem lát, pedig messze láthat, kivált a sziklás hegy tetejéről, ahol egyetlen holt bükk mereszti szét töredező koronáját. Valami tréfás ember, aki fent járt, odaakasztott a gallyaira egy asszonyi kötényt.
Meglehet, babonából tette, meglehet, valami célzás, mintha az ormon hagyta volna a »signumot«, a zászlót, az ellenség, mely az ősi birtokot feldúlta.
– Nézz oda! – kiáltott fel e percben Pali bácsi.
Amint bekanyarodtunk a téglaégetőnél, hirtelen megnyílt a völgy tágasra, s egy vörös fedeles kastély ugrott elénk. Éppen mint a mesékben. Két búbos tornya volt, kilenc zöldzsalus ablakával mosolygott. A napfény beragyogta a címeres homlokzatát aranyosra. Csak éppen a kacsaláb hiányzott, amin forogjon.
Hanem akitől kérdezősködni lehessen, a juhász, ott állott a birkái mellett az út szélén.
– Miféle kastély ez, hej?
– A Boróth-kastély.
Pali bácsi örömében egy csomó hatost dobott neki, s örömteljesen hebegte: »Ez már valami, öcskös! Teringette faszekere!« Fiatalosan ugrott le a kocsiról a tornác előtt, de senki sem jött fogadni.
– Hopp-hó! Ki van itthon?
Sehonnan semmi felelet, síri csönd honolt mindenfelé.
– Hüm! Csak nem egy elátkozott kastély, ahol az emberekből kövek lettek.
Az oldalt álló kisebb épületből szürke ruhás, kurta nyakú, zömök aggastyán ugrott elő, arcát, mely olyan duzzadt volt, mintha üveget fújna vele, majdnem egészen benőtte a szőr, a lábain, noha ősz évadján vagyunk, vastag téli botos vala; a szemein pedig zöld ernyő.
– Itthon van Boróth Károly úr?
– Nincs az idén – felelte az öregúr hebegve.
– Az ördögbe is – szólt Pali bácsi elszontyorodva –, hát hol van?
– A piski-i csatában – dadogta amaz.
Egymásra néztünk, hogy mire vegyük a feleleteket, midőn a magasból egy női szózat hallatszott:
– Ordítsanak az urak!
Hátrafordultam, hogy miért ordítsunk. Hát az udvar közepén az eperfa ágai közt takaros parasztleány ült, egyik meztelen lábszárát ingerlőn leeresztve, mert a szoknyája balszélét incselkedő gally fölfogta. A szép piros képe össze volt majszolva eperrel.
– A számtartó úr nagyothall – mondá –, kiáltani kell neki.
– Az uraságot keressük.
– A méhesben lesz, majd elszaladok érte.
Lekúszott, mint a vadmacska, és elfutott Károlyért, aki megörült, mikor meglátott, megölelt mindkettőnket, bevezetett, helyünket nem találta, mire aztán a számtartó is látván a fordulatot, előjött mentegetőzni; ő bizony azt hitte gubacskereskedők vagyunk, azért mondta, hogy »nincs az idén« (mert nincs is, kérem alássan), továbbá pedig úgy rémlett neki, mintha azt kérdeznők, hol vesztette el a hallását; azért felelte, hogy a »piski-i csatában«. (De hát nem akart ő ezzel semmi rosszat. )
Károly eközben ezerfélét kérdezett. Hogy van Milike? Mit üzent? Megtalálta-e medaliont, amit akkor elvesztett? Megvan-e még a Coki agár? (Hát persze, hogy megvan.) Beteg-e még a kis kanári? (Nincs annak, öcsémuram, semmi baja.) Míg így szóval tartott, azalatt csodálatosan elevenedni kezdett a holt kastély. Ajtók nyíltak, csapódtak az épületben, tányérok csörömpöltek, szolgálók viháncolása csengett oda-odakünn. Libériás cselédek jöttek elő minden zúgból, mintha a földből támadnának.
Kovács bátyám egészen el volt kápráztatva. Hát még mikor a gazdag vacsorát feltálalták! Aztán a családi ezüst, a drágalátos lenfehérnemű a Boróthok hímzett címerével, aranycsíkos mezőn ágaskodó oroszlán, nyíllal a szájában… Hát csak szép dolog az, hiába!
– Helyes kis tanya ez, öcsémuram – mondá lelkesülten a vacsora után.
– Meglehetős – felelte szerényen Károly –, csak az a baja, messze van a világtól.
– Eh, mit messze! – pattant fel. – Egy ugrás az egész! Aztán ez a fölséges levegő! Ez kell az én Milikémnek.
– A levegő kétségkívül szép dolog, de a társaság végképpen hiányzik. Nincs sehol a közelben úriember.
– Bolondság! Legalább pletykát nem csinálnak. Meglesznek maguk ketten is. Meg aztán hogy is hívják a számtartó urat?
– Antos Márton.
– Nos, az öregúr is itt lesz a téli estékre.
– Köszönöm szépen – kacagott fel Károly –, amióta ösmerem, mindig a piski-i csatát meséli.
Felkelt, s az asztal végén szuszogó öregnek, ki bambán meresztette szemeit a semmibe, pajkosan a fülébe kiáltott:
– Huhuhu! Antos bácsi! Hol hagyta el tegnap a csatát?
– Ott maradtunk, kérem – felelte jámboran –, hogy mikor Bem észrevette az oroszokat a nagyítóüvegen át…
– A Milikének igazi kincs lesz az öreg – vágott közbe élénken Pali bácsi.
– Alig várom, hogy egészen neki adhassam. Hanem ahhoz még előbb Milike kell.
– No, emiatt csak nem fogunk fennakadni. Elhozhatja, kedves öcsémuram, akár a jövő héten.
