A FOGADOTT RAB • 1881 (31. kötet)
A FOGADOTT RAB •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
(A Moson megyei levéltárból)
A tekintetes alispán úr kijött az ambitusra. Méltóságos léptei alatt ünnepélyesen kongtak a kövek, mintha azok is éreznék, mekkora nagy hatalom lépked rajtuk.
A szél átsuhant az udvaron s megcsapkodta a fel s alá ácsorgó hajdúk és darabontok arcát, mintha mondaná: »Vigyázzatok, fickók! Az ő szeme rajtatok függ.«
Bizonyos komoly csend uralkodott a természetben is, minden hallgatott, minden glédába látszott állani a vármegye első embere előtt: a fák elkezdték rázni zuzmarás koronáikat. A hóval borított fedelekről elfutott az ott játszogató téli napsugár, mintha nem merne, mintha illetlen volna mosolyogni a tekintetes viceispány úr engedelme nélkül.
A két mogorva kőoroszlán a homlokzaton olyan kevélyen és mégis nemes szolgálatkészséggel bámult az alispánra, mintha annak egyetlen intését várná, hogy egyszeribe megelevenedjék s parancs szerint egy-két világrészt elnyeljen.
Maga az alispán úr pedig nem tudott erről semmit, egykedvűen szítta a tajtékpipáját, s némán bámult fel s alá járkálva a hóra, mely az udvaron majdnem térdig ért.
Várnagy! mondá. Hol a várnagy?
Egyszerre húsz ember jött mozgásba a halkan kiejtett szavakra. Sürgés, forgás, lótás, futás keletkezett a vármegye palotájában, ajtócsapkodások, a távolban elvesző felkiáltások hallatszottak, míg végre előtermett maga a várnagy, kis-kagylósi és bezerédi Kampós Mihály uram, s négy rét görbülve állott meg az alispán előtt.
Miért nem söprik ki az udvarról a havat, domine Kampós? Micsoda rendetlenség ez?
Nagy baj van, instálom alásan… Attól lehet tartani, hogy tócsa támad a megyeház udvarán. S valamikor tó lesz e helyen…
Hát miért nem söprik el a havat?
Nem lehet!
Megbolondult maga, Kampós? Hogyne lehetne?
Márpedig nem lehet, mert senki sem akarja megtenni.
Vágasson ötven botot rá, aki engedetlenkedik.
Az ám, ha nem volna meg az ordré éppen a tekintetes alispán úrtól, hogy a vármegyeház udvarát a rabok tartoznak söpörni.
Söpörjék hát a rabok!
Csakhogy az a baj, nincs ám egyetlen rab sem…
Hüm! Ez már baj, igazán baj. Egyetlen rab sincs?
Egy fia sem, tekintetes uram. Mindszentnapkor szabadult ki az utolsó.
Azóta senki sem lopott a vármegyében?
Nem, az akasztófáravaló gazemberek… szólt Kampós uram méltatlankodva. Egyetlenegyet sem tudtunk becsípni.
Nos, mi lesz hát? kérdé az alispán szigorúan.
A legalázatosabban várom a tekintetes alispán úr bölcs intézkedését ilyetén nehéz körülmények között…
Amit kimondtam, az törvény… az persze törvény; rabok tisztítják az udvart, és senki más… Ennéfogva ha nincs, fogadni kell készpénzen.
Mit, instálom?
Hát rabot mondá az alispán és sarkon fordult.
Amit pedig az alispán egyszer kimondott, annak teljesedni kellett.
Kampós uram utánanézett és Köszvényes Szőcs János kóbor csizmadiát megfogadta rabnak harminc sájn forint fertályévi fizetésért, úgyhogy ez az összeg már ott figurált a vármegye jövő negyedévi számadásában szóról szóra, imigyen:
»Köszvényes Szőcs János fogadott rabnak fertályesztendei bére. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
30 forint.«
Szőcs János alacsony, tömzsi ember volt, egy kicsit iszákos, de különben tiszteletreméltó perszóna. Kosztot az alispán konyháján kapott, italra való pedig csak mindig csordul megyei hivatalban levőnek, neki is bőven kijutott, mert a 30 forint is a »Rák« című, a megyeházzal átellenes korcsmába vándorolt lassankint.
Hivatala elég nyugodalmas volt, mert a bilincset csak juxból tették a lábára, kezére a tréfás vicenótárius urak, hogy ha már fogadott rab, viselje a jelvényeket is, de levehette, amikor akarta: a lakat kulcsa ott csüngött egy madzagon a nyakában.
Le is vette sokszor estenkint, mikor a »Rák«-ba átballagott, hol mint előkelő perszóna, ki az urakkal él egy funduson, ő volt a szószóló és elölülő a többi közönséges vendég között.
Egyszer azonban, éppen három királyok napján (ez a nap volt az alispán nevenapja is) nagyon sokáig pityizálgatott a vármegye rabja, úgyhogy az éjjel is elmúlt, mikor az utolsó kortyot lenyelte. No, de ma meg lehet engedni a hajdú urak is azt teszik benn a várta-szobában a vicispán egészségeért.
Azok is nyilván mind becsíptek és észre sem fogják venni Szőcs uram ingadozó lépteit és nehezen forgó nyelvét.
A vármegyeház kapuja be volt már csukva, mire Szőcs odakerült. Zörgetett, de semmi hang sem felelt belülről, máskor pedig rögtön nyitották az őrtálló hajdúk.
Hja, ma azok is holtrészegen feküdtek bundákba takarózva a kapu alatt, hallották is a zörgést, de azt hitték: álmodnak…
Még jobban zörgetett Szőcs János.
Ki az, mi az? riadt fel Hetyke-Czakó István, a hajdú-strázsamester.
Én vagyok kiáltá rekedten Szőcs János.
Miféle én?
H á t é n a r a b. Eresszenek be!
De ide ugyan be nem jössz, gazember! feleli Czakó Pista nagy álmosan. Ha rab vagy, tartsd itt az orrodat; most pedig eredj, keress magadnak más szállást!
Még egy darabig zörgetett Szőcs János aztán lassankint megszűnt minden nesz. Csak szörnyű hortyogás hallatszott a néma éjben.
Reggelre megfagyva találták az egyetlen fogadott rabot.
Az alispán dühös volt és azt mondta: inkább két hajdú veszett volna el mert az elég van.
Ha meg nem hal szegény, felemeltem volna a fizetését.
…Ilyen idők voltak ezek! S mégis szidják a régi közigazgatást és a régi közbiztonságot.
