A KIS ABLAK A MENNYORSZÁGBÓL • 1881 (31. kötet)
A KIS ABLAK A MENNYORSZÁGBÓL •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
Rajz
Beszéljen nekem valamit, kedves bácsi, az esztendőkről így szólt a kis Katica hozzám egy este, midőn a kandallóban barátságosan pattogott a tűz. Az apró szikrák, mint valami tűzijáték, a lyukacsos vasajtón keresztül jobbra-balra ugráltak s jóformán a levegőben hamvadtak el.
Miért vagy éppen az esztendőkre kíváncsi, kedves gyermekem?
Mert lássa, az olyan nagyon furcsa, hogy az esztendők elmennek és sohasem jönnek vissza többé. Hova mennek azok?
Elvesznek, édes picinyem. Hatalmas trónusán ül az idő, királyi palástban és aranyos jogarral; ő azokat átgyúrja és új esztendők lesznek belőlük.
Hát az esztendőket sohasem lehet megtalálni?
Nem bizony, édes lányom. De miért szomorodtál el annyira?
Mert ha én nagy leszek, meg akartam keresni azt az esztendőt, amelyik az én édesmamámat elvitte.
Oh, te bohó! Hiszen az édesmamádnak jó dolga van…
A kis Katica szemeibe drága harmatcsöppek gyűltek. Mintha megöntözött violák volnának.
Dehogy van jó dolga, abban a csúf fekete földben… Ahol azok az utálatos férgek vannak. Aztán milyen hideg lehet ott! Szegény jó mamám!
Nem úgy van az, gyermek! Nem érted te azt! Mikor édesanyádat a sírba tették, éjjel eljöttek az angyalok, kiemelték a hideg sírból és magukkal vitték a mennyországba.
Hát igazán elvitték?
Persze, hogy igazán.
Honnan tudja a bácsi?
Van nekem egy tükröm, hogyha én abba belenézek, mindent látok, ami a földön és az égben történik.
Ugyan nézzen bele, kedves bácsi, hátha meglátná a mamámat, hogy most mit csinál? Vagy hagyjon engem is belenézni.
Nem lehet ám. A tükörbe csak én látok; te mindjárt megvakulnál, ha belenéznél.
A kis Katica makacs, akaratos volt. Meg kellett neki tenni, amit kívánt.
Míg a gyertyákat felgyújtotta a cseléd, addig a bácsi bement a szobájába, meghagyva, hogy a kis Katica azalatt rendesen viselje magát, mert különben nem lesz tiszta a látása.
Mire visszakerült, a Katica nyakába ugrott.
Ejnye, honnan olyan dohányfüst-szagú a bácsi? Nem pipázott maga odabent?
Nem bizony.
Hát belenézett-e a tükörbe?
Persze, hogy belenéztem.
Látta-e a mamámat?
Bizony láttam.
Katica örömreszketve tapsolt kis kezeivel.
Hát mit csinált? Hogy néz ki?
Lassan, sorjába, kis picikém! Hajtsd ide szőke fejedet a térdemre, hadd mondjam el apródonkint; mert igen sokat láttam, véletlenül éppen jó időben találtam belenézni a varázstükrömbe.
Ne várakoztasson hát olyan soká.
Jól van, no. Ide hallgass! Mikor a tükörbe belepillantottam, az édesanyád éppen istenkével beszélgetett; szép piros selyemruha volt rajta, az arca meg szinte olyan piros.
És mit beszélgetett az istennel? Emlegetett-e engem?
Éppen rólad beszéltek.
Oh, ne mondja! kiáltott fel Katica, s arca kigyúlt, szemei ragyogtak az örömtől.
Azt kérdezte az istenkétől, aki mint már mondtam is neked mindentudó, hogy jó kis lány-e az ő Katicája?
Az istenke nagy zavarban volt arranézve, hogy mit feleljen, mert eszébe jutott, hogy sokat pajkoskodol, tegnap is majd kitörted a lábadat a jégen, a bácsinak szót nem fogadsz s több efféle; de csak nem akarta megszomorítani a szegény megboldogult testvérhúgomat, s mondá, hogy nem tartozol éppen a rosszak közé.
Oh, hála neked, istenke! Hát aztán?
Édesanyád erre megörült s könyörögve tette össze kezeit a nagyhatalmú mindenség ura előtt, hogy engedje meg neki, hogy ő maga vigyázhasson rád az égből és néha-néha éjjelenkint lejöhessen hozzád.
És az isten így szólt:
»Teljesítem kérésedet, jó asszony. Ezentúl egy kis ablakot csináltatok neked a mennyből, melyet odalentről nem fognak látni, s melyen által te mindent látni fogsz, amit gyermeked tesz és mond.«
Úgy bizony, kedves Katicám! Ezentúl hát engedelmes légy, jó légy, mert a mamácska nézni fog rád.
És igazán meglátogat engem?
Meg bizony.
De mikor?
Mikor már alszol éjjel. Eljön fehér ruhában, szellemléptekkel, s megigazítja fejed alatt a vánkost s csókot lehet arcodra.
Katica egyszerre elkomolyodott. Nagy szöget ütött fejébe a bácsi elbeszélése. Kis homlokát összeráncolta, szemei tévetegen jártak ide-stova. Gondolkozott, nagy tervet forralt a bácsi háta mögött.
»Nekem okvetlenül meg kell látnom a mamámat.«
Nem szólt semmit, hanem mikor aludni mentek, mikor a cseléd szobájába vitte, s mikor az is elaludott és hortyogni kezdett édesdeden, szőtte a tervet tovább.
Tehát a mamácska el fog jönni. Bizonyosan az éjjel is el fog jönni. Jól van, ő nem fekszik le, virraszt, ameddig lehet, hogy megláthassa. Mert neki okvetlen meg kell látnia.
De én istenem, ha jön, merre jön be? A szobaajtó nincs ugyan bezárva, de bezzeg be van a kapuajtó. Az ablakon sem jöhet be.
Oh, ezen segíteni kell, hogy a mamácska bejöhessen.
Felkelt, lábujjhegyen odalópozott az ablakhoz és kinyitotta. Aztán visszafeküdt, s boldogan csukódtak le pillái, de nem aludott el, hanem a mamát várta. Meglehet, hogy később aztán el is aludt, és a mama meg is látogatta.
A decemberi hideg csak úgy özönlött a szobába. Reggelre a kis Katica nem tudta elmondani, találkozott-e a mamával, torokgyíkot kapott. Harmadnapra azután bizonyosan találkozott a mamával. S most már együtt vannak örökre.
