A HOLT KORTES • 1892 (41. kötet)
A HOLT KORTES •
1892
(41. kötet)
1892
(41. kötet)
Az 1884-iki általános választások idején egy felsővidéki választókerületbe küldött a végrehajtó bizottság, megmutatván azt nekem a mappán:
– Erre van! Jó hely. A földesurak elpusztultak, kihaltak. Bajt nem csinálhatnak. Tedd magadat érintkezésbe az illetékes faktorokkal!
Úgy! De kik ott azok az illetékes faktorok?
Mindenki a Wrbovszkyakat mondta.
– Igen, a Wrbovszkyak! Írj a Wrbovszkyaknak! Gentlemanek. Hű pártemberek. Azok útbaigazítanak, hasznodra lesznek. Azoknak a kezében nyugton lehetsz, mintha a Szűz Mária kötényében volnál.
Írtam tehát a Wrbovszkyaknak. Wrbovszky senior (Wrbovszky Albert) felelt, hogy a párt szava az isten szava (szerette a nagy mondásokat), ha a párt kívánja, meglesz. S ha ő egyszer felköti a kolompot, akkor le se köti addig, míg a győzelem harsonája el nem némítja a kolompolást. Azért hát tegyem magamat érintkezésbe az illetékes faktorokkal és jöjjek föl, ő majd a vasúti állomásnál vár, hogy a kastélyába vigyen, mely a főhadiszállás lesz, minthogy éppen a kerület kellő közepén fekszik.
Jó, jó, de miféle illetékes faktorokat emleget még? Kikkel tegyem magam érintkezésbe?
Ezt a delphibeli üzenetet is legott megértették az írástudók és farizeusok:
– Ejh, hát ezek az illetékes faktorok azok a szép zöldhasú forintosok. Milyen naiv vagy. Végy a tárcádba vagy húszezer darabot belőlük s megvan minden.
Egy szép májusi napon elindultam, s a vasútállomásnál csakugyan vártak rám a Wrbovszkyak. Három barátságos, vidám kinézésű tót nemes. Az egyik hórihorgas, hosszú szakállal, nagy lábakkal. Ez a gazda. A másik tagbaszakadt, borotváltképű legény. Ezt úgy nevezték egymásközt: »a hadvezir«. (Quietált hadnagy volt a Mamula-ezredből.) A harmadik volt Szaniszló, szőke, cingár, pápaszemmel. Ez a tudós. Ez egy tót könyvet adott ki Turócszentmártonban a »Matica« betűivel, amelyben összeszedte a Vág-menti várak regéit.
Noha még sose láttak, a Wrbovszkyak barátságosan rázták meg sorba a kezemet.
– No, az Isten meghozta tégedet. Csakhogy itt vagy, bruder. Hadd nizelek a szemed köze, mert te fogod viselni a mienk képünket ezentúl. Hat sak ülj fel, pajtás, a családi hintóba. Ide csücsülj mellém!
Nagy, veszekedett özönvízi bárka volt a családi hintó. Ami vas volt rajta, azt megette a rozsda, a bőrrészeket befogta a penész, a címerek lekoptak, lepattogtak.
– Ez egy ereklye – mondá Wrbovszky Szaniszló. – Ebben ültek hajdan a híres Illésházyak. A szépséges Illésházy szlecsinkák! Úgy nézd meg ezt a hintót, barátocskám! Az Illésházyaktól kapták Czoborok, Czoboroktól kapták Vilóczyak. Csupa nagyhírű, nevezetes famíliák. Ezektől a Vilóczyaktól kaptuk mi. Tőlük való a jószágunk is. Most a Wrbovszkyakat hordja a hintó. Így megy a világ, barátocskám.
– Valakit kifeledtél, tudós. Istenemre, kifeledted a legfőbbet – szólt bele a »hadvezir«, Wrbovszky Kázmér.
– Kit? Mit? – dadogta zavartan a tudós. – A tyúkokat? Nos aztán? Hát azok is laktak benne.
– Szamár vagy, Staniszlausz. A Mária Teréziát felejtetted ki, akit ezen a hintón vitt a Czobor (közel atyafi nekünk ) kirándulásra a lietavai várba.
– Az már igaz! – rikkantott közbe Szaniszló vidáman. – A felséges asszony rajta ült, istenemre. S most a követünket visszük, hip-hopp hurrá!
– Vivát! – kiáltá a hórihorgas Albert s kivette zsebéből a szilvóriumos butykost. – Igyál, barátom. Mert nagyon jó.
Aztán egy kis vászon-zacskót vett ki a másik oldalzsebéből, mely tele volt mindenféle apró gyökerekkel:
– Szopogass hozzá ezekből!
– Hát ez mi?
– Hogy mi? Ez a repka, barátom, a híres repka. A tót manna. Egy igazi tót nagy úrnak még a holta után is tesznek a szájába ilyet, hogy a másik világon szopogassa. Az Illésházyak, Vilóczyak is mind repkával vannak eltemetve. Becsületemre mondom neked. Ej haj, hogy te a repkát nem tudtad. Biz isten, már ezért is érdemes volt idejönni.
A lovak (négy igás lovacska volt, bizony rosszul néztek ki szegények) könnyen, vígan kocogtak a regényes völgyben, hol a Vág csorog barna sziklák, regényes várromok között.
A tudós rágyújtott egy szelíd, melankólikus tót nótára, mely úgy cseng-bong a csalódásig, mintha franciául volna.
Kacska na Doliné
Kacser vodu pijé!
(A kacsa a völgyben ül,
A kácsér mellette vizet iszik.)
Kacser vodu pijé!
(A kacsa a völgyben ül,
A kácsér mellette vizet iszik.)
Estefelé érkeztünk a dúcos, bádogtornyos kastélyba, mely nem forgott ugyan kacsalábon, mint a mesebeli kastélyok, de a szél ki s be járt a fedélen, néhol a falak repedésein is besüvített. Az érckakas, mely a torony tetején lehetett valamikor, most egy Bachus markába volt nyomva, aki a csirkéket volt hivatva elijeszteni az udvaron elültetett palántáktól.
Bent a teremben vacsorával várt bennünket a gazdasszony, jó kecsketokány párolgott a tálban és burgonyametélt.
Kedélyes, vidám hangulat uralkodott:
– Csak egyél, barátocskám. Aztán majd kipihened magadat. Reggel korán felkelünk és szétnézünk a kerületben valami alkalmas ellenjelölt után. Mert az az első!
– Mit beszélsz? Ellenjelöltet keressünk? Hiszen nem bolondultam meg.
– Jól van, jó, amicenkó, de a kerület se bolondult meg. Ha én most elveszem előled ezt a palack veres bort és csak ezt a fehér palackot hagyom meg – hát hogy választhatsz te akkor a borok közül? Egyből nem lehet választani. Igaz-e testvér?
A hórihorgas Albertnek ezt az okoskodását teljes lehetetlenség volt megcáfolni.
Korán lefeküdtünk. Az ódon kastély balszögletébe vezetett a »hadvezir«, egy kétágú szarvasagancsból készült gyertyatartót hozva előttem.
– Ez lesz itt a te szobád! – szólt, egy korhadt tölgyfaajtót felnyitva előttem. – Ez a legjobb szoba a kastélyban. Ez volt valamikor az Illésházy Anna hálószobája. Talán éppen ez volt az ágya! Valami bolondot ne álmodj!
Ezzel elől eresztve, letette a gyertyát az éji asztalkára s magamra hagyott.
El voltam fáradva, csakhamar levetkőztem, lefeküdtem és eloltottam a gyertyát, jól bezárva előbb a szobaajtót, mert sok pénz volt nálam.
Alig szenderedhettem egy rövid órát, midőn egy árny suhanását éreztem. Mintha nesztelen léptekkel járna, lebbenne valaki.
A hideg futott végig a hátgerincemen, s fölnyitottam a szemeimet:
– Hej hó! Ki az?
Az alak ott állott a szoba közepén, a holdvilágnál kivehettem, mert a holdvilág besütött az ablakon a leeresztett zsalun keresztül, állott mereven, rám szegezve a kísérteties üveges szemeit, éreztem hideg, fagyos tekintetét, de csak egy sóhaj volt a felelet.
Felugrottam az ágyban, ijedten kapva az éji asztalkán álló gyufatartóhoz: volt még bennem annyi lélekjelenlét, hogy meggyújtottam a gyertyát.
A borzadály futott át. Jéghideg izzadságcsöppek verték föl a homlokomat.
Egy magyar ruhás vitéz állt a szoba közepén. Zöld atilla aranyzsinórral, hosszú szőke rizsporozott haj, mely copfban végződött a hátán. Vörös magyar nadrág, sárga szattyáncsizmák. Valóságos középkori dalia.
Keresztet vetve magamra, fogvacogva dadogtam:
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
De az alak nem felelt semmit. Csak ott állt mereven, mozdulatlanul, a tekintetét rám szegezve.
Kilelt a hideg, reszketni kezdett minden porcikám, a paplan alá bújtam, lelkemet az Istennek ajánlva. Egy darab idő múlva kitekintettem a paplan alól, s íme, ott áll még. Borzasztó szemei rajtam függnek.
De már ez félig se tréfa. Kiugrottam az ágyból s egy rántással felszakítván az ajtót, a folyosóra rohantam.
– Jaj, jaj! – kiáltám torkomszakadtából.
A kiáltásra előjött Wrbovszky Albert hálósapkában, hosszú vérvörös hálóköntösben.
– Mi bajod, pajti? – kérdé kedélyesen. – Mi bajod?
– Kísértet van a szobában.
– Ugyan ne bolondozz! Lehetetlen az.
– No gyere, nézd meg.
Benyitott a szobámba s elkacagta magát:
– Nincs itt, fiam, egy lélek sem!
Csakugyan nem volt ott senki. A gyertya égett, a szoba üres volt.
– Nem alszom itt a szentnek se.
– Ahogy tetszik. Adhatok neked más szobát.
Wrbovszky nem ellenkezett, legott adott szobát az épület innenső szárnyában, s én egész nyugodtan alhattam reggelig.
Korán reggel már ott volt a szobámban mind a három Wrbovszky, a szilvóriummal és a repkával.
– Halljuk, hogy rosszul aludtál, barátocskám?
– Meghiszem azt. Nem állnám ki százezer forintért azt az éjszakát még egyszer. Élőszememmel láttam azt a túlvilági urat.
– Képzelődöl!
– Meg mernék esküdni a feszületre.
– De hát hogy nézett ki?
Leírtam tetőtül talpig, mire megszólalt Staniszlausz, a tudós:
– Lelkemre mondom, az a Vilóczy Gáspár.
– Ne beszélj!
– Matykó! Matykó! – kiáltá Wrbovszky Staniszlausz, kinyitva az ajtót, mire becsoszogott az úgynevezett kulcsár, egy hajdani érsekújvári nyereggyártó.
– Tessék parancsolni!
– Menj föl a padlásra, Matykó, és hozd el a családi képek közül a Vilóczy Gáspárét, Dominus Gasparus de Vilóczot!
A kulcsár műértő képpel távozott s egy negyedóra múlva előcipelte a képet.
Csoda volt ez! Még egyszer megdermesztett. Szakasztott az én éjjeli látogatóm volt. Zöld dolmányban ugyanazokkal a meredt szemekkel, azzal a copffal, azzal a hajjal.
– Ez csodálatos! – mondám s minden hajamszála az égnek állt.
– Hm! – szólt a hadvezir. – Ez Vilóczy Gáspár, a leghíresebb kortes a múlt századból. Ez csinálta itt azelőtt a viceispánokat és a követeket. Omnipotens volt! Egész legendák vannak a dolgairól.
– Jó, jó, de mi közöm nekem hozzá?
– Hallgass, bolond. Ez igen jó jel. Az öreg minden követválasztáskor előjön és megmutatja magát azoknak, akik meglesznek. Előjön a járandóságáért.
– Miféle járandóságért?
– Mert ő is leszavaztatja a holt lelkeket.
– Miféle holt lelkeket?
Wrbovszky Albert fölnevetett.
– Csirke vagy, fiacskám. Hiszen én csak jobban tudom. Én vagyok a választási elnököd. A kormánypárti jelöltre mindig leszavaznak nálunk a holtak is. Ezek teszik ki a többséget.
– Az ördögbe, az mégis furcsa! Hogy egy holt kortest is foglalkoztassunk.
– Pedig annak meg kell lenni. Ha innen akarsz mandátumot, tartsd magadat az itteni hagyományokhoz!
Másnap éjjel megint előjött a kísértet (pedig már más szobában aludtam), ugyanazon ruhába volt öltözve s újra rám mereszté a szemeit.
Kivettem a tárcámat és kitettem az éji asztalkára három ropogós ezrest, aztán a paplan alá bújtam fogvacogva.
A kísértet közelebb lépkedett hozzám (jaj, most mindjárt végem van), begöngyöltem magam a dunyhák közé; mire megint kitekintettem már nem volt ott se a zöld dolmányos levente, se a háromezer forint.
Becsületes, szerény kísértet volt. Nem jött el azontúl többet.
A választásnál meglettem nagy szavazattöbbséggel s kíváncsian kérdém Alberttől, az elnökömtől a tiszteletemre rendezett diadalmi banketten:
– Valld meg, öreg, igazán szavaztak rám holtak is?
– Becsületemre mondom. Mintegy háromszázan.
– Nem is sok! A holt kortes elég olcsón liferálja a voksokat!
Staniszlausz rám nézett szemrehányón.
– Mit gondolsz – Vilóczy Gáspár gentleman volt és az marad holta után is.
Itthon Pesten azonban kinevettek a kísérteties esetemmel.
– Bolond vagy, hékás! A Wrbovszkyak nagy kozákok, lefőztek. Ott minden szobában csapóajtó van. Valamelyik felöltözött a zöld dolmányos ős kosztümjébe s kivette a dézsmát a pénzedből. Mert így szépen megmeszelhetik az embert és mégis megmaradnak gentlemanek és pártoszlopok.
