AZ ELKÉPZELT MÉZ • 1891 (41. kötet)
AZ ELKÉPZELT MÉZ •
1891
(41. kötet)
1891
(41. kötet)
No, ez már csak új téma lesz, elcsépeletlen és pikáns. A mi saját, külön szerelmeinkről. A közönségnek fogalma sincs róluk.
Érdekesek-e? Nem, csak furcsák. Az író – különben is azt szeretik önök mondani – kivételes lény, másféle vérből van. Igen, az ő szerelme is másforma.
De ne legyenek tévhitben, hogy a múzsával példálózom; én a földi szerelmeket értem a földi asszonyokkal, melyek azért mégis sajátosan a képzelet és a valóság között lebegnek.
Bocsánatot kérek az alábbi drasztikus kifejezésért, hogy a nyomtató ló száját nem lehet befogni; tetszett ugyanis a mennyei gondviselésnek minket igen közel tenni a szerelem forrásainak egyikéhez, persze a leghitványabbhoz, ahová csak az elhagyottak járnak (mint ahogy a csóka csak az ökörnyomból iszik). E forrás vékony, sovány, egészségtelen s környékén nincsen gyep, színes virág, csak hervatag petrezselyem.
A »Kishirdetések«-et értem, Vénusz pocsolyáját, amely a lap negyedik oldalán terül el, a Merkúrnak szentelt berekben. Itt rikító tavasz virít, folynak a titokzatos szavakba rakott korrespondenciák, randevúk, házassági ajánlatok, részint dévaj pajkosságból, részint, hogy a rovat minél élénkebb, minél gazdagabb és változatosabb legyen, mint agent provocateurök maguk a lap munkatársai is beleugranak a levelezésbe.
Néhány éve múlt már, hogy a kishirdetések közt ott volt lépnek ez az egy sor is: »Egy fiatal költő levelezésbe szeretne bocsátkozni egy szellemes hölggyel.«
Az aradi posta hozta az első levelet a »fiatal költő«-nek. A kiadóhivatalban sejtették, hogy »otthoni csinálmány« a hirdetés, felhozták a levelet a szerkesztőségbe, ott hányódott napokig az ollók és a kilyukasztott lapok között.
Rózsaszín levél volt, a boríték hajtásán egy szárnyát kiterjesztő galambbal. Olyan szép kis ügyes levél volt, hogy megszántam.
– Melyitek az a »fiatal költő?«
Egy vézna, nyomott arcú munkatársunk mondá:
– Én volnék, ha volnék.
Feltörte a levelet, átolvasta, aztán szó nélkül dobta le a padlóra.
– Ohó, Gyula barátunk! Hát Ámor urat hívogatjuk, aztán így bánunk azokkal, akiket küld?
– A szokott Flórika felel. Hiszen ösmered? A negyvenes évek Flórikája, aki lelkesül a költőkért – szólt azzal a gúnyos fitymáló mosollyal ajkain, amely sajátja volt.
– Szellemes-e?
– Nem éppen-éppen, de elég kellemetes libácska lehet.
Fölemeltem a levelet és átolvastam. Azon bájos levelek egyike volt, aminőket csak nők tudnak írni. Egy-két szeretetreméltó vétség a helyesírás ellen s egy csomó naivság, e kedves tavaszi rügyek. Flórika álnévvel ajánlkozik, hogy ő kész posta útján (a mama tudta nélkül) csevegni a fiatal költővel s mindjárt fecseg is ízelítőnek vagy három oldalnyit puszta semmiségekről.
– Válaszolj neki, szegénynek!
– Ha ráérek – szólt a fiatal költő –, szeretném az igazi nevét megtudni. Különben ostobaság az egész.
Csakugyan válaszolt neki az igazi neve alatt, mely már jól hangzott az irodalomban. (Tíz forintot fizettek egy-egy verséért a szépirodalmi lapok.) Néhány hét múlva sűrűn folyt a levelezés »Tóth Mária« kisasszonynak címezve. A leány igazi neve is megkerült már.
Eleinte mindég elreferálta nekem a kapott levelet, egy idő óta nem szólt semmit. Magam hoztam fel egyszer.
– Mennyire vagy már a Flórikával?
Elpirult és vontatva mondá:
– Ostobaság az egész.
De az »ostobaság« gyors növekedésben volt. Gyula barátunk teljesen átváltozott, arca mintha kigömbölyödött volna, szinte csinos fiú lett, szemei ábrándosan csillogtak. Bizony még megérjük, hogy boldog ember lesz belőle, aki az örök szomorúságra született.
A levelezés egyre folyt, de most már titokban csinálta. Ott künn a folyosón adta át a szerkesztőségi szolgának: »Adja fel ajánlva, Samukám!« Valamelyik nap egy csomagot küldött: a verskötete volt benne, a »Magány«. Ajkairól eltűnt a kesernyés vonás, s új költeményeiből derűs ég mosolygott, tele vonatkozással az ismeretlen ismerősre. Egyszóval halad a szegény fiú, úton van a »verem« felé. A rózsákkal kibélelt verem felé.
– Mennyire vagy már, Gyula pajtás?
– Semennyire – szólt elkomolyodva.
Aha, most már nyakig benne van a veremben.
Nem említettem többet, csak magamban mosolyogtam a szegény poéta-gyereket, aki egy női nevet kap és azt felruházza saját ízlése szerinti termettel, arccal, szemekkel, aztán bolondul érte…
Sok-sok hét elmúlt, a levelek egyre jöttek-mentek, ha egyik elmaradt egy napra, akkor barátunk nyugtalan, izgatott lett, szurkált, gyilkolt haragjában (mert ő vezette a színi-rovatot). Hanem egy nap vidáman toppant be a redakcióba, kicsípve mint egy gigerli, új kalappal, új nyakkendővel, piros szegfűvel a gomblyukában.
– Hát téged mi lelt?
Egy percig habozott, hogy szóljon-e, aztán egyszerre a szólásra határozta magát s kitörő bőbeszédűséggel hadarta:
– Jön. Itt lesz ma. Látni fogom.
– Kit?
A Marit… A Flórikát. Eljön, az anyjával. Vagy hogy itt is van már. Légyottom van délután. Akarod, hogy neked is bemutassam?
Barátságosan veregette meg a vállamat, mint akivel valami nagy kegyet kóstoltatnak.
– Nem bánom…
– Mit, hogy nem bánod? Elhiszem. Délután háromra van a találkozás a Lloyd-épület előtt, a sósfürdőbe menő kocsiknál. Isteni lesz, barátom.
– És hogy ösmertek egymásra?
– Fölségesen van kicirkalmazva minden. Az én gomblyukamban egy piros szegfű lesz, az ő hajában is egy piros szegfű, a kalapján pedig kék pántlika. Mindezt előre elvégeztük levélben. Gyönyörű kombináció! Mari a sósfürdőbe megy anyjával, s a társas kocsira mi is felülhetünk. A többi aztán az isten dolga.
– Jól van, elmegyek.
*
Halad a világ, gyerekek! Valaha (húsz év előtt) az elbeszélés e stádiumán élceken törtem volna a fejemet, amiket a sófürdői omnibuszokra szórjak, mert létezett-e novella anélkül? S milyen kitűnő alkalom! Összes alakjaim az omnibuszra fognak ülni, még magam is. De ez idők elmúltak. Az írók nem vadásznak többé seregélyekre, hanem medvékre és oroszlánokra. A becsületes pékek, kiket apáink humora úgy mutatott be, hogy ők egyre vastagodnak, míg a sóspereceik vékonyodnak, már múmiák. A pékeket felváltották az omnibuszok. Az omnibusz-lovakat felváltották a tanfelügyelők; a tanfelügyelőket felváltották a miniszterek. Ma már csak miniszterbe érdemes kiereszteni a fullánkot.
Azért hát egészen simán lehet elmondani, hogy amint ott álltunk délután háromkor, egyszer csak kibontakozott a járókelők közül egy sovány vidéki asszonyság, zöld krispinben egy fiatal, cingár lánykát vezetve kezén.
– Ez az! – szisszent fel Gyula izgatottan.
– Ej – szóltam –, sok kék pántlika van a világon.
– Érzem, hogy az – suttogta. – Nézd, nézd, egyenest ide tartanak; a piros szegfű is ott van a hajában.
Valóban, kenderszín hajában ott piroslott a szegfű. De nem is piroslott aztán más. Bágyadt, halavány teremtés volt, fejletlen, vékonyka, nagy ábrándozó kék szemekkel. Egyéb szép nem is volt rajta.
Felültek az omnibuszba; mi is felugrottunk utánuk. Gyula átellenbe ült ideáljával, én pedig a mama mellé kerültem. A kocsis bevárta, míg teljesen megtelik a kocsi, ami igen lassan ment. Szerencsére odajött Korongi színész, a híres komikus.
– Hej, kocsis, indulunk-e már?
-- Az úr az ötödik. Ha nyolcan leszünk, indulunk. A tréfás kedélyű Korongi is felült, de a hatodik ember sehogy se akart megérkezni.
A mama az esernyőjével játszadozott.
– Milyen unalmas ez a várakozás – szólt rekedtes elfojtott hangon leányához, ki lesütve tartotta a fejét s lopva vetett egy-egy pillantást Gyulára. A szegény fiú odavolt az izgatottságtól és örömtől.
– Cudar szeles időnk van – szóltam most én, valami társalgást akarva kezdeni, de senki sem felelt. A mama rám nézett, aztán elfordította a fejét.
A színész kivette az óráját, ásított s aztán leszállt a nyitva levő ajtón. Mindnyájan kétségbeesve néztünk utána; hiszen most már megint csak négyen leszünk! Megint később indulunk!
Korongi átidomította a kalapját odalent, felhúzta a kabátja gallérját feljebb s fejét behúzta a lapockái közé s újra odaszólt a kocsishoz vékony hangon, közbe-közbe köhécselve:
– Mondja csak jó ember, maga szállítja az utasokat a sósfürdőbe?
A kocsis, aki flegmával pipázott a bakon, mogorván mondá:
– Ha nem vak az úr, hát láthatja a kocsin felírva.
– Mikor indulunk?
– Mindjárt, mihelyt még két személy jön. Az úr a hatodik. Csak üljön fel, öregúr.
De Koronginak eszeágában sem volt felülni, magkerülte a rozzant bárkát, mialatt arca alakja ismét más formát nyert és a másik oldalról lépett a kocsis mellé:
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mennyiért visz a sósfürdőbe?
– Húsz krajcár – szólt a kocsis –, csak tessék üljön fel, tisztelendő úr! Hála istennek, mindjárt megtelik a kocsi. Korongi felült, de csak azért, hogy ott bent lesimítsa haját a homlokára, ahogy a dandyk viselik, mire leszállt kinyújtott nyakkal, akár egy gém s hosszúkás, meredeken leszelt arccal, előre nyújtott állal, raccsolva kiáltván a gyanútlan kocsisra:
– Mikkorr indul a szekérr?
– Mindjárt, nagysága! Mindjárt most – s gyorsan előrántotta az ostorát. – Gyű, Beckó, gyű Márta!
Beckó és Márta makacskodtak egy darabig, de aztán mégis csak kipiszkálta belőlük az ostor a kötelességérzetet.
Ekkor jött lihegve egy péklegény a tele kosarával.
– Hollá! hollá! A sósfürdőbe!
– Elkésett; de ha tán ide mellém ül fel a bakra. Hova viszi azt a sok kiflit?
– A fürdőbe!
A Lánchídnál megállott az omnibusz; a péklegény megütközve kérdé:
– Valami baj van?
– Régi baj. Hídpénzt kell fizetni.
– Ej, no! – szólt a péklegény. – Hát nem olvas kend újságokat?
– Mire volna az?
– Hát nem tudja kend, hogy a tarka ló nem fizet vámot?
A kocsis meghökkent, mert Beckó és Márta tarkák voltak. Fiatal korukban bizonyosan hintót húztak: egyformaságukon látszott, hogy valaha gondos úri szem keresgélte őket együvé.
– Igazán? Az országgyűlés hozta a törvényt?
– Nem tudom, ki hozta, de arra a hitet is leteszem, hogy a tarka ló nem fizet vámot.
– Mennydörgettét! – kiáltott fel. – Ha én ezt tudom. Mennyi pénzt pocsékoltam már el. Ezek a gaz vámőrök nem figyelmeztetik az embert!
S hangosan csapkodta meg a lovait.
– Hahó! hó! – ugrott eleibe a vámőr. – Miféle dolog ez?
– Tarka ló nem fizet vámot – felelte emberünk önérzettel, a péklegényre pislantva.
– Nem ám – szólt kacagva a figurás péklegény –, mert a gazdája fizet helyette!
– Bolond az úr! Tegye máskor lóvá az öregapját! – dohogott az együgyű ember, előkeresgélvén mellényzsebéből az aprópénzt, de aztán maga is okosabbnak látta nevetésre fordítani: »Persze, a gazda fizet, nem a ló!«
Bent a kocsiban némaság honolt, a színész egy újságlapot vett elő s apróknak mutatkozó szemeivel nagy kínnal fogdosgatta össze a táncoló betűket; a mama a hatosokat csörgeté zsebében, míg Gyula lopva nézte-nézte hölgyét, anélkül, hogy megszólítani merné, míg végre a rázós kocsin egy zökkenőnél kiesett a szegfű a kisasszony hajából.
Gyula felhasználta e pillanatot, érte nyúlt, de a másik kezével leejtette ügyesen a saját szegfűjét és a fölemelésnél elcserélte. No, ez jó ötlet volt. A vézna kis teremtés észrevette a csalást s édesdeden elmosolyodott. Szinte szép volt e percben. Könnyed fejbiccentéssel köszönte meg a lovagias szolgálatot s aztán haja helyett kebelére tűzte a virágot, a Gyula virágját, miközben arca kigyúlt, mint a fáklya.
A színésznek is tetszett a kis intermezzo, összegyűrte lapját, és kihajította az omnibuszablakon.
– Festeni való tájék! – szólt hanyagul, amint kibontakozott a Kelen földje.
– Munkácsy ecsetjét érdemelné – feleltem, talán csak azért, hogy mondjak valamit.
– Éppen most olvastam Munkácsyról, hogy a Mozart halálát festi.
– Festhet az már akármit. A Krisztussal megalapította a szerencséjét örökre.
– Igaz – mond a színész. – Azzal, hogy leszedte róla a palástot és csak egy fehér inget hagyott rajta.
– S főleg, hogy azt a kis aranyos sugarat is levette, ami a feje fölött volt. Nagy dolog az,… nagy dolog.
– Kétségtelenül az tette úrrá.
A krispines asszonyság megbotránkozva fészkelődék helyén s talán keresztet is vet magán, ha e percben egy nagy zökkenés és reccsenés föl nem ráz mindnyájunkat.
Az omnibusz kereke eltört (de szerencsére már közel a sósfürdőhöz), a nagy, idomtalan jármű féloldalt dűlt, a kocsis káromkodva ugrott le a bakról:
– Ilyesmi is csak velem történik!
– Jaj, jaj! – sikoltott az asszonyság holtra ijedve. – Gyere, leányom, szálljunk ki! Mindjárt tudtam, hogy az Isten büntetése el nem maradhat ilyen beszédekre. Pogányok közé keveredtünk, gyermekem!
– Mama! Ugyan, mama!
Mindnyájan leszálltunk, kifizetve az obulusokat a kocsisnak.
– Hát a többiek? – szólt az bámész szemeket vetve az omnibusz belsejébe. – Hol van a többi három úr?
– Miféle három úr? – csodálkozék Korongi.
– Hát a pap, meg az úrfi és a köhögős öregúr?
– Nem láttunk mi, lelkem, egy fiát se ezekből.
A kocsis szemei bambán meredeztek szerte, fejét csóválta, fülét vakarta.
– Ilyesmi is csak énvelem történik – dohogta keserűen. – Elszunnyadtam a bakon. Isten úgy segéljen, megesküdtem volna, hogy színről-színre láttam az urakat…
Gyalog kellett mennünk most már egy darabon a fürdőig. Az ősz hangulatos köde borongott a kies mezőn. A fű színe kezdte magát átjátszani a sárgába, a puszpáng fehér pihéi rengve szálltak a keresztül-kasul guruló ördögszekerek után; melyek úgy tűntek fel, mintha ezer meg ezer óriás pók szaladgálna egy óriási pergamenen, lila színben.
Az út nem lett volna kellemetlen, ha a tegnapi eső apró tócsákba nem gyűlik imitt-amott, amiket el kellett kerülni.
Az egyik ilyen tócsa pláne olyan hosszan feküdt keresztbe, hogy szinte nem lehetett kikerülni. A leány, aki elöl ment, félénken méregette szemeivel. Zavartan, habozva állt meg; felemelte a szoknyáit, ki is csillant formás bokája egy percre, mert a csinos fodor csakhamar visszacsúszott ismét a helyére és semmi sem látszott többé.
Gyula megérezte, hogy ez a perc a cselekvésé, odafutott, megelőzve s majdnem feltaszítva az asszonyságot, vakmerő elhatározással átfogta a vékony derekat s belegázolván a csapadékba, áttette édes terhét a szárazra.
– Köszönöm – rebegte a bakfis, aki útközben egészen odatapadt a lovagjához.
– Oh, ha leírhatnám, amit érzek – sóhajtott fel Gyula mámoros égő szemekkel.
Igazi írói vér volt. Még a paradicsomban is arra gondol, hogy milyen szépen lehetne leírni – az olvasóközönségnek.
– Oh, ha olvashatnám amit leír – felelte a leány álmatag, elmélázó tekintettel.
– Elküldöm, kisasszony – felelte ez lágyan, olvadón.
– Elfelejtkezik – suttogá szemérmesen a leány.
– Soha, kisasszony, soha. A költők csak egyszer szeretnek.
– Hát elküldi. De tudja-e a lakásunkat?
– Nem írtam-e már számtalanszor?
A lányka felelni akart, de már késő volt; a kifejlődő jelenet nem engedte.
A mama most ért a pocsolyához s buzdulván a példán Korongi úr, nemes elszántsággal vállalkozott, átnyalábolta az asszonyságot s kitette hasonló módon a szárazra.
A mama megbotránkozva rivallt rá, szúrós szemeivel átszegezve:
– Miféle szemtelenség ez?
– Bocsánat, nagysád – felelé Korongi könnyed mosollyal. – Engedje jóvátenni a hibámat.
S ezzel újra felkapta hölgyét és visszatette a pocséta innenső végére.
De már erre kitört a kacaj. Az asszonyság dühbe jött és az ernyője nyelével fenyegette Korongit.
– Belőlem ne csináljon csúfot! Kikérem magamnak. Ejnye, mordizom-adta járdataposói! Nézze meg az ember! De úgy van az, ha mindenféle emberekkel összeülünk.
– Mama, mama! Ugyan, mama!
– Csitt, liba, ne gágogj! Te is a magad lábán járhatnál. De neked is lovag kell. Ez az a híres zárdai nevelés. Ezért fizettem én százakat! Ne beszélj, prücsök, ne beszélj. Visszafelé fiákeren megyünk, ha mondom. De ilyen egy alázatot, hogy még visszatesz! Elkotródjanak az urak, azt ajánlom! Mert mindjárt rendőrt hívok. Még énhozzám mer nyúlkálni. Nem szégyenli magát, vén komédiás. No ’iszen szépen becsapta azt a szegény kocsist. Hát illik az? S még visszatesz. No, megállj! Át tudok én jönni a magam emberségéből is.
Felgyűrte fekete selyemszoknyáját egész térdéig s magas everlaszting topánjában átgázolt a pocsolyán, folytonos szitkok közt. A szegény kis lányka majd a föld alá süllyedt szégyenletében.
– Menjünk, urak, menjünk – biztatott nevetve Korongi –, mert felfal a sárkány.
– Derék anyósod lesz – súgtam útközben Gyulának, ki elkábultan a szerelemtől észre sem vette a gúnyt, hanem szinte kevélyen felelte:
– Katonás asszony, annyi bizonyos. Kár, hogy egészen elrontottátok a helyzetet. Most már nem merek a Marihoz közeledni.
– Hát tetszik neked?
Lehajtotta fejét s halkan, érzéssel mondá:
– Meghalok érte.
*
Mama és leány jegyet váltottak a fürdőbe s a fürdő után bérkocsin mentek vissza. Gyula egyetlen szót se válthatott velök. Mindössze a kalapját emelte meg messziről, midőn a kocsi megindult; a lányka kivette kebléről a szegfűt és megcsókolta, majd búsan intett búcsút a fejével. Ez volt egészben a sósfürdői kaland.
Mi ismét társaskocsin mentünk be estefelé a redakcióba, ahol egy levél várta Gyulát.
Csodálkozva meresztette rá a szemeit.
Levél Aradról! Őtőle. Hogy lehet ez?
Sietve tépte le a borítékot. »Csodálatos« – mondta tompán s idenyújtotta a levelet.
Tóth Mari értesíti, hogy anyja hirtelen rosszul lett, s emiatt bizonytalan időre elmarad a pesti út.
– Megfoghatatlan! – szólt és a halántékai lüktettek, hangja rekedtes lett. – Hát mi volt ez?
– Mi volt, mi volt? Hát az volt, hogy nem egy piros szegfű terem a világon. S a piros szegfűket össze lehet téveszteni.
– Milyen csalódás! – morogta Gyula keserűen. – Az ördögnek tartoztunk egy úttal.
– De ha tetszik neked a leány…
– De ha nem az igazi – ellenveté Gyula.
Izgatottan járt-kelt fel s alá a kormos, füstös szobákban, hol a modern világ csodái élnek és ágaskodnak, zakatol kívülről a nagy rotációs gép, berreg a telefon, lobog a gáz, csurog a vízvezeték.
»Különös egy eset« – ismétli, újra és újra átgondolva az egészet. Még előtte lebeg az egész délután története, a leány kecses alakja, a hangja, a szavai…
De kár, hogy nem a Mariska. De kár, de kár…
S benyit a faktor kék kötényével, felgyűrt karjaival.
– Kéziratot, uraim!
Szállj, szállj rózsaszín pára. Illanj szét, édes köd. Kézirat kell,
A kézirattal minden visszatér a régi nyomba. Jön a tegnapi élet pontról pontra vissza.
A kaland el van fújva örökre.
Gyula másnap, harmadnap és mindennap megírja először a nyomdába valót, azután a levelet Aradra. Minden úgy van, mint azelőtt. A levelek jönnek-mennek, a napok is jönnek-mennek. Mindig úgy lesz ez, egyre, mindig.
Egy nap azonban mégegyszer fölszínre jött az »ügy«. (Mert ebben a világban minden csak ügy.)
Egy novella érkezett a szerkesztőségbe e címen: »Zsófika halála«. A kéziratra ceruzával volt ráírva az a kívánság, hogy Gyulának adassék bírálatra, s hogy a névtelen szerző S. Zs. betűk alatt a »szerkesztői üzenetekben« kér választ.
Szép vékony női írás volt, mint a pók szövése. Átfutottam. Egy boldogtalan leány szerelme van benne leírva, Zsófika egy gazdag józsefvárosi háztulajdonosnőnek egyetlen leánya, a Sósfürdőbe menet megösmerkedik az omnibuszban egy fiatal költővel, Radványival, és beleszeret. A poéta szintén szerelmet mutat, de később aztán feléje se néz a szegény kis Zsófikának, amire szerelmi bánatában beteg lesz s egyre sorvadozik, egyre hervadozik…
– Kérlek, Gyula, olvasd el ezt a novellát és felelj rá az üzenetekben valamit.
Gyula átvette, elolvasta, de nem szólt semmit.
– Nos?
– Gyenge – felelte közömbösen.
– Nagyon ismerős nekem valahonnan az a Zsófika és a poéta.
Szomorúan mosolygott.
– A sósfürdői leány az.
– No hát, felelj neki valamit, szegénynek. Tudom, nehezen várja.
Másnap a szerkesztői üzenetekbe pillantok, hát ott áll:
»S. Zs. Helyben. Üres szentimentalizmus, minden pszichológia nélkül. Közölhetetlen.«
– Hóhér! – mondám fölháborodva.
Gyula vállat vont.
– De mikor a novella csakugyan gyarló.
– Mit a novella! De a lány kedvedre való és jómódú.
– De mikor nem az aradi.
– Akit még nem is láttál, te bolond.
– De mikor szeretem.
– Hiszen ezt is szeretted.
– Mert azt hittem, hogy az aradi.
Ezzel leült nyugodtan az íróasztalához, kiterítette maga elé a recézett aranyos szegélyű levélpapirost s belefogott a mindennapi levélírásba: »Kedves szép Mariskám!«
Arca átszellemült, szemei fényben csillámlottak, amíg vele beszélt, őhozzá szólott, amíg az elképzelt mézet nyalta.
S ezalatt a szegény kis Zsófika talán otthon ült szobájában, kezében tartva a lapot, a kegyetlen üzenet hozóját, és sírt, sírt keservesen.
Én pedig arra gondoltam ezalatt, hogy minden fogy a világon. A szerelem is fogy. A föld melege is fogy. Még a bolondok is fogynak. De miközöttünk, írók közt még mindig nem fogynak el az együgyűek, akiknek a képzelt méz sokkal édesebb az igazinál.
