KÉT MAJOR REGÉNYE • 1882
KÉT MAJOR REGÉNYE •
1882
1882
Biz a szegény Gyuri oda van. Ott fekszik a bundán az eszterhaj alatt, már félig a síré. Sápadt arcán kerek piros foltok vannak: Szent Mihály lovának a kantárkarikái. Az ínye is akár a rózsa.
– Rossz jel! – mondják az ápoló asszonyok, kik ilyenkor tele vannak szóval, tanáccsal. – Itt van, ni. Az apák haragja átokká nőtt meg a gyerekeknek. Szerelem lesz az oka, ha meghal… Hanem valami nagy öröm még tán segíthetne.
Az öreg juhász is azt gondolja.
– Ide hallgass, valamit gondoltam, Gyuri… Megteszem a kedvedért. Nem bánom, megteszem. Megalázom magam a fekete major juhásza előtt. Tudhattam-e, hogy olyan nagyon szereted Boriskát? Gyereknek néztelek, észre sem vettem… nem akartam észrevenni. No, de most már ne búsulj, nem ellenzem tovább, megkérem a kezét.
Az aszkóros legény arcán mosoly jelen meg, gyönge, bágyadt. Fejét fölemeli s félkönyökre dől az ócska bundán. Az is új volt valaha és virágos…
– Még ma. Ugye, még ma, édesapám?
– Mihelyt a nyájat kihajtom az »Ordas«-ba, ott rábízom addig a bojtárra, míg én elszaladok a fekete majorba.
A beteg hálás szemeket vet az öregre s elmélázva kérdi:
– Mikor kerül kend vissza, apámuram?
– Naplemente táján… valamivel előbb, mint egyébkor.
– Nehéz lesz kivárni! – sóhajtja a fiú. – Hanem egyre kérem; van a Boriska apjának négy csengője… ösmerem a hangjukat… ha jól végezte a dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengőket, kösse a négy vezérürü nyakára, hogy én messziről hallhassam.
– Úgy lesz, fiam.
– Attól a csengettyű-szótul, érzem, meggyógyulok.
– Hallani fogod, édes fiam.
A juhász elment. Elment ahhoz a kegyetlen emberhez, akivel örökös ellenség. De hát miért is ellenségek tulajdonképpen? Eh, bolondság, a közös legelő az oka; két juhász lelegelteti egymás elől a fű javát, ebből aztán bosszúság lesz, bosszúságból harag, haragból gyűlölség.
Délben zörgetett be a fekete major ablakán.
– Hallod-e, öreg fickó, Marci! Én vagyok itt, a veres major juhásza, én, Koppantyu Demeter. Egy virágért jöttem.
– No, hát gyere be, ha már itt vagy!
– Adod a lányt! Mi?
– Gyere be előbb, hadd lássam az ábrázatodat.
– Bolond vagy! Nem magamnak kérem. A fiamnak.
– Hát nem halt meg?
– Hiszen nem is beteg, csak gyenge.
– Azt mondják, szárazbetegségbe esett.
– Hazudnak! – mondá Koppantyu Demeter mogorván.
– Pedig tegnap beszélte itt valaki, hogy haldoklik.
A vörös major juhásza fölkacagott, de bizony erőltetve tette.
– Ostoba pletyka! Adod a lányt vagy nem?
– Nem adom, míg meg nem látom az ábrázatodat, te kevély kutya!
– Gyere te ki!
– Nem megyek. Én nem alázom meg magam.
– No, hát akkor itt várlak meg.
Leült egy kőre az udvaron, hallgatta, mit suttognak az eperfa levelei, mit döngnek a méhek, mikor azt a sárga hímet viszik a csápjaikon… és nézte az isten tehénkéit, amint kijönnek a rögök alul sütkérezni a napra.
Mégis csak szép ez a világ tavaszkor. Hogy nevet, hogy örül a természet! Minden élet elölrül kezdődik benne! Csak az az egy sorvad.
Fölugrott indulatosan, az ablakhoz ment s újra megzörgette:
– Hát jól van, no!… bemegyek hozzád!
Megnyomta a pitvar kilincsét, bement.
A fekete major juhásza mereven az arcába nézett. Bizony össze-vissza volt az karcolva barázdákkal, mintha lerajzolnák láthatónak azt a szomorú képet odahaza. Nem volt már azon az arcon semmi kevélység, semmi gőg; a veres major juhásza meg volt törve.
– Hát jól van, no? – mondá a fekete major juhásza. – Odaadom a leányt. Isten neki… legyen a tietek. Ő is bele fog egyezni.
– Hogy tudod?
– Az ő arcát is láttam tegnap és ma. Menjünk a kertbe, nézd meg te is, Koppantyu!
A kertbe mentek, de Boriska nem volt ott. Apja a nevét kiáltotta, de a tájék nem adott feleletet, csak az Ipoly locsogott bele a némaságba.
– Nyilván az Ipoly felé ment virágot szedni. …Itt a nyomok a homokban.
Arra tartottak a füzesen át. A téglaégető felől hatalmas süldő nyúl szaladt egyenesen feléjük, s aztán, mintha az útjukat szelné keresztül, az özvegy Gálné lucernása felé vágott rézsunt.
– Rossz jel! – mondá a veres major juhásza.
– Nini, a Boris kendője! Bizonyosan elaludt a bokor tövében.
De Borcsa nem volt ott, csak a kendője; az a gallyba akadhatott meg… Mégis különös dolog, hogy ott hagyta!
Most már a parthoz értek a juhászok. Az ereszkedőnél mintha két óriási tulipán nyílt volna ki a buja fű között, éppen úgy piroslott messziről valami.
Odamentek. A Boriska piros karmazsin csizmája volt…
Az atya megdöbbenve kérdé:
– Miért húzta ez le a csizmáját? Talán a lábát szorította, vagy talán…
A vén Koppantyu Demeter kiegészítette a sötét gondolatot:
– Vagy talán nem akarta magával vinni oda… oda, ahova ment…
A fekete major juhásza lehajtotta fejét és nem merte megkérdeni, hova érti. Szótlanul, megmerevedve néztek a vízbe. A pajkos Ipoly nem törődött velük, vígan locsogott tovább… de nem fecsegett ki semmit.
Pedig talán tudta, miért húzta le a piros rámás csizmát az a szomorú, szép leány. Mert nem volt rá semmi szüksége: az angyalok mezítláb járnak odafönn…
.......
Lábujjhegyen járnak a veres majorban. Gyuri rosszabbul van, benn a szobában fekszik s figyel, hallgatózik: »Jaj, a juhok jönnek!«
Hiába magyarázzák neki az öregasszonyok, hogy még nincsen este, minduntalan ki kell nyitni az ablakot, maga lássa, hogy még teli kézzel szórja a nap fényét.
– De lassan megy az idő! Menjenek, nézzék meg, porzik-e már az út, érkezik-e a nyáj?
De hisz még dél sincsen.
Nem bánja már ő azt, talán nem is érti. Egyszerre nagyot csuklik, feje erőtlenül hanyatlik a párnára, szemeit behunyja:
– Hallom a csengőket… – suttogja – hallom, hallom…
Édes mosoly pirosítja meg arcát, de csakhamar aztán kékes ónszín váltja azt föl.
…A csengettyűk mindig közelebb, közelebb szólnak. Már az érkező birkák robaját is hallja. A négy selyem-ürü vígan ugrándozik a nyáj előtt…
Behunyt szeme látja, még egyszer fölnyitná, de az már csak a fehérje; még egyszer szívná a balzsamos levegőt, de az már csak hörgés.
.......
Este megjött a nyáj, szomorúan csilingel az egyetlen csengő. A négy vezérürü nyakán nincsen semmi.
– Csakhogy megjöttél, öreg Koppantyu!
– Megjöttem, de nem szólnak a csengők, hogy a hangjuktól a fiam meggyógyuljon.
– Gyere be csak! Hallotta az már a szavukat délben s meg is gyógyult tőle!
