A KÁLLAYAK FEHÉR ASSZONYA • 1884 (36. kötet)
A KÁLLAYAK FEHÉR ASSZONYA •
1884
(36. kötet)
1884
(36. kötet)
Nemcsak a bécsi Burgnak van »fehér asszonya« és nemcsak Lőcsének. A Kállay-családból is futja egy »fehér asszony«.
A Kállay-család primea occupationis familia. (Kállay Bénin most is meglátszik az a vonzalom az okkupált földhöz.)
Valóságos oligarchák voltak a Kállayak a középkorban. Az ő birtokaikat nem úgy mérték, hogy hány hold, mennyi jövedelmet hajtanak, hanem olyanformán, hogy a »Tiszától a Berettyóig«. (Persze még akkor nem voltak kataszterek.)
Hanem meg is szolgálták azt a földet elég sokszor.
IV. Béla idejében a zömök Ubul lakott a nagykállói várban, akinek hat fia volt: András, István, Pál, Simon, Béla, Péter.
Szép, daliás levente volt mind a hat, kettesével szülte őket az anyjuk, Ágnes de genere Gutkeled.
Mikor körülhordozták a véres kardot az országban, az öreg Ubul maga elé hozatta a fiait s a feleségét.
– No, legények, melyiktek kit szeret jobban közülünk? Aki engem szeret, ide álljon mellém, aki az anyját szereti, álljon oda mellé.
Ubul mogorva ember volt, s azonfelül is a gyerekeket mind az anyjuk nevelte szelídnek, igazmondóknak. Mindnyája azt mondta:
– Az édesanyánkat jobban szeretjük!
Az öreg nagyot ütött mérgesen buzogányával az asztalra.
– Arról van szó, hej, hogy az anyátok mellett ki akar maradni, s ki akar velem a háborúba menni?
A hat legényfiú egyszerre mind az apját szerette jobban.
Gutkeled Ágnes pedig sírva fakadt.
– Nem úgy – mondá Ubul –, nem akarom őket mind elvinni. Osztozkodjunk! Maradjon neked három fiú, s én is viszek három fiút. Te válaszd ki magadnak azokat, akik melletted maradjanak.
Egy hétig tartottak a készületek. Egy hétig volt ideje az anyának kiválasztani, kik menjenek a háborúba elvérezni, s kik maradjanak biztonságban az ő anyai szárnya alatt az erős kállói várban.
Nehéz választás volt. Hiszen mind egyformán szerette őket. Százszor megcsinálta a tervet; egyszer úgy, hogy András, István és Péter marad, a másik percben már a másik hármat akarta otthon, utoljára is kisült, hogy mind akarná. De ha nem lehet, nem lehet… Sok álmatlan éjeken majdnem beleőrült ebbe a válogatásba.
S mikor már az utolsó napon, az utolsó órában ott künn a csatlósok a négy lovat kantározták, még akkor is egyre habozott.
– Oh, még csak egy percet engedj, édes férjem.
Pedig ugyancsak hiábavaló töprengés volt, mert igaz, hogy az apjával csak három fiú ment, de a következő éjjel megszökött utánok a másik három is.
A szegény Gutkeled Ágnesnek legalább amiatt nem kellett örökké búsulnia, hogy miért nem a másik három fiút marasztotta otthon.
Mind elmentek, s mind ott maradtak. Piros vérüket a Sajó homokja megitta.
Kidőlt a fa gallyastól.
Egymás mellett hulltak el mind a heten.
Még csak egy sem maradt, hogy a hírt megvihesse az anyának.
Vége lett a harcnak. A nép rémülve futott erre-arra, amerre tatár nem érte. A hősök egyenkint szállingóztak haza, borzalmas dolgokat mesélve.
Ubulné is várta az ő hét emberét, de csak egy lélek sem jött Kálló felé. A temető csendje ült az egész tájon.
Éjjel-nappal ott állt egy őr a bástyafalon, akinek szigorúan meg volt hagyva, hogy a nagyasszonyt híja elő, ha az övéi jönnek, ha alszik, költse fel.
Hát egy éjjel megharsan a kürt, s kopogtatnak a nagyasszony kamrája ablakán:
– Jönnek az uraink! Jönnek! Jönnek!
– Hányan vannak? – kérdi a felriadt asszony félénken.
– Heten.
– Hála neked, isten.
Hirtelen fölvette fehér alsóruháit, s futott a bástyára. A haja is fehér volt a gondoktól, az arca is fehér volt az álmatlanságoktól. A hold halványító fénye még fehérebbre festette.
Hét levente közeledett a várhoz, lassan poroszkálva jöttek a fáradt lovak.
– Ők, ők! – kiáltá az asszony. – Fiaim és férjem. Add ide a dárdádat! – parancsolá az őrnek.
Ebben a pillanatban egy nyíl süvített a levegőben alulról, s a fehér asszony szívét találta.
– Fiaim, mit cselekedtetek? Hisz én vagyok! – kiáltá, és összerogyott.
Nem a fiai voltak azok, hanem portyázó tatárlovasok, kik a »fehér kísértet«-re rácéloztak, s halál paripáján fiaihoz küldték.
Ez a Kállayak »fehér asszonyá«-nak a története.
Csöndesen alszik a kállói várromok alatt sok száz esztendő óta, de ha azóta valahol hét férfi Kállay összejön egyszerre, akkor ő elhagyja síri lakát, és besuhan fehér mezében megnézni őket.
Hét Kállay nem mer azóta egy födél alatt hálni.
