MEGINT MEGKERÜLT A CSÁKÓ • 1884 (36. kötet)
MEGINT MEGKERÜLT A CSÁKÓ •
1884
(36. kötet)
1884
(36. kötet)
Bizony csodák esnek énrajtam! Valaha be sokszor előfordult, hogy megírtam egy elbeszélést, és az úgy ott maradt (a szerkesztői papírkosárban), mintha sohasem írtam volna meg. Nagy temető az a bolond kosár, sok kedves halottam fekszik ott örök semminek válva.
A sors azonban kárpótolni akart a halottak helyett, mert most ellenkezőleg az történt, hogy az egyik elbeszélésem magamagától megfiadzott, és egy másik elbeszélést szült: a kigondolt mese helyett egy igazit, de éppen olyat.
Fa ha virágzik kétszer, azt is érdemes fölemlegetni, de hogyha egy mese valósággá növi ki magát a saját tövén, az már leírni méltó dolog.
Úgy történt pedig, hogy a legújabb könyvemben, »A tekintetes vármegyé«-ben, van egy »Aranyos felhők« című elbeszélés, ahol az özvegy papné a megtakarított pénzén megvesz egy tehenet.
A derék »Csákó«-nak (mert ez a neve a tehénnek) nagyon örülnek a családban. A papné kis lánykái, a Kriska és… nem tudom biz én már hogy hítták a másikat, elmennek megnézni a legelőre, elcsalják a szolgálót, aki a tehenet őrizte, magvast szedni: Mire visszatérnek, a tehén el van veszve. Mindenütt keresik, de sehol sem találják. A szolgálót kétségbeesésükben híradással menesztik anyjuk után a szőlőbe, ők maguk bejárnak ungot-berket, a »Csákó« nevet kiáltozva, de a Csákó nincsen sehol. Végre, mikor kimerülve érkeznek este haza, hát meglepetve látják, hogy a Csákó vígan ropogtatja otthon az istállóban a szénát. Csakhogy új bonyodalom támadt. A Csákó megvan, de most már nincs meg a mama!
Pedig már leszállt az est. A mama bizonyosan a vízbe ölte magát bánatában. Nagy aggodalommal rohannak a szőlő felé, s íme azt látják, hogy a tiszteletes asszony csak azért késett el, mert elaludt jóízűen a nagy diófa alatt.
– Mama, mama! Megvan a Csákó! Megvan, megvan!
A tiszteletes asszony kidörzsölte az álmot a szemeiből.
– Mit? Hát el volt veszve?
– És te nem tudod?
– Nem én – kiált az fel elsápadva.
– Tehát nem mondta meg a szolgáló?
– Nem is láttam.
Erre aztán összemosolyognak, amiért hiába járták a bolondját, majd hirtelen zokogni kezdenek, hogy hátha a szegény Csákó mégis elveszett volna!
Ilyenformán volt – mondom – kigondolva, én odaadtam az egész könyvet, az illusztrátoromnak, Mannheimernek, s az megösmerkedett hamarjában a tárgyaimmal, embereimmel, és lerajzolta őket, ahogy ő elképzelte.
Ott volt a többi képek közt Kriska is, a másik leány is, meg a szóban forgó Csákó is szép kis szarvaival, szelíd méla tekintetével. (Szép egy jószág így külső tekintetre! No, ezt ugyan olcsón vette a tiszteletes asszony!)
A képeket, ahogy rendesen szokás, elküldtük Angererhez Bécsbe, visszakerültek a nyomdába, beleillesztették a szöveg közé, kinyomták, s meg volt a könyv az utolsó borítékig.
– Nem kell már ahhoz egyéb, csak vevő.
Átlapoztam tízszer, hússzor, de bizony nem láttam én abban semmi hibát, hanem amint a piktorom a kezébe vette, egyszerre felkiáltott:
– Nini, a Csákó nincs itt!
Keressük a Csákót, hát csakugyan nincs meg sehol.
Idegesen forgatjuk a lapokat, hasztalan, csak a fekete betűk ásítanak ránk a Csákó nélkül. Ki tudja, hol veszett el? Hová tévedt? Talán Bécsbe sem jutott, nem akarták Marcheggnél átereszteni? Vagy ha eljutott Bécsbe, ott történt vele valami szerencsétlenség!
Vége-hossza nem volt a sopánkodásnak. Mit ér most már az egész könyv a Csákó nélkül. Még az árát is olcsóbbra kell szabni! Olyan szép volt pedig az a kis tehénke! Szegény tiszteletes asszony, de nagy malőrje van ezzel a gonosz tehénnel!
Egy darabig sirattuk, bánkódtunk felette, mikor a könyvet dicsérték, mindig sóhajtottunk egyet: »Hátha még a Csákó is benne lenne!«
Hanem hát arra már nincs mód, lassankint ki kellett békülni a gondolattal, hogy a Csákót többé ne lássuk, mikor ma délelőtt váratlanul megjött Bécsből egy kis csomagban.
Tévedésből a »Neue Illustrierte Zeitung« képei közé lett beekzekválva. Hisz a magyar ember tehenét mindig a német viszi el!
De ez egyszer a Csákó nem kellett nekik, sok viszontagságon keresztül hazakerült, és most itt van eredeti alakjában. Méltóztassanak megnézni:
(kép)
Nekem sok keserűséget okozott, hogy lemaradt a vásárról, de az olvasó csak úgy járt vele, mint a tiszteletes asszony: akkor tudja meg az elvesztését, mikor meg is került.
Igaz, hogy bele nem jut így sem »A tekintetes vármegyé«-be (mert ami onnan egyszer elsikkasztódik, az meg nem kerül), hacsak az új kiadásban nem.
Ámde az új kiadás olyan messze van még, hogy azt már a szerző meg sem éli, de talán még a vármegye se.
