I. MENNYIT ÉR EGY KIRÁLY SZERETETE?
I. MENNYIT ÉR EGY KIRÁLY SZERETETE?
I. Ferenc császár és király sok viszontagságon ment keresztül, úgyhogy nagyon megélesedett az esze. A szerencsétlenség a legjobb köszörűkő.
De ha a pesszimisták szerint minden jónak van valami rossz oldala, bizonyára kell, hogy egyszersmind jó oldala legyen minden rossznak, s így lőn, hogy mikor a szövetséges hadak leverték a féktelen titánt, I. Napóleont, roppant hadisarcot vetettek ki a franciákra, amiből csinos, kerek summa jutott az I. Ferenc országaira is. E hadisarc ugyanis, mint a Napóleon által elkövetett dúlások enyhítésére szánt összeg lett Európa előtt indokolva.
I. Ferenc így okoskodék magában: »Ez a pénz voltaképpen engem illet.« Pedig neki csak az arcát dúlták fel a napóleoni hadjáratok.
Tíz évvel nézett ki idősebbnek, mikor a háború után megjelent Pozsonyban, ahol nagy számításokban törte fejét a városi magisztrátus; még éjjelenkint is gyertya égett a városházán. Kárfelvételeket eszközöltek, addáltak, kombináltak, sokszoroztak, extraháltak, egy szenátor (Kozsehuba István uram) bele is bolondult – míg végre kisütötték napnál világosabban, hogy a hadisarcból a károk arányában éppen kétmillió illeti meg Pozsony városát. Ennélfogva hármat kell kérni a császártól, akkor talán kapnak másfél milliót.
Gyönyörű latin orációval járult tehát a legfelsőbb úr színe elé a tanács, Schranek Mihály polgármester uram vezetése alatt, előadván a tűrhetetlen nyomort, melyet a háború okozott a koronázó ősvárosban, mély alázattal esedezve, kegyeskedjék ő királyi felsége odahatni, hogy a rájok eső hárommillió sürgősen kifizettessék.
A király csodálkozó szemeket meresztett a tanácsbeliekre s némi zavarral kérdé:
– Valóban annyi volna a szenvedett kár?
– Igen, fölség.
– Szomorú, nagyon szomorú atyai szívemnek – mondá fájdalmas, tompa hangon. – Ami a pénzt illeti…
Megakadt, más szavakat keresve – de hasztalan; abba kellett hagynia a mondatot.
– Természetesen – folytatá – vannak sebek, kétségtelenül ejtettek sebek, és ezen sebek különfélék…
(Pedig csak kétféléknek tartotta; olyanoknak, melyek maguktól gyógyulnak és olyanoknak, amik gyógyíthatlanok: tehát egyikre sem kell tapasz.)
– Igen, amint mondottam, dilectissimi, vannak sebek, s nekem szinte jobban fájnak, mint kedvelt népeimnek, de a pénznek… igenis, azon úgynevezett hadisarcnak már van helye…
(S valóban volt már helye, mégpedig elég tág és alkalmas helye – az angol bankban.)
Szenátor uraimnak arcát halotti sápadtság borította el e kijelentésre. Végső próbául térdre vetették magukat az uralkodó lábainál, s reszketeg hangon rebegé Kolárik Mátyás uram:
– Felséges császár és király! Inkább vágassa ki tövestül a nyelvünket fölséged, mintsem hogy el kellene vele beszélnünk e lesújtó választ odakünn, tönkrement polgártársaink előtt.
A király megütődék kissé e különös szavakon és föllépésen, s jóságosan lágyra fordítá hangját:
– No, no dilectissimi, nem úgy kell azt fölvenni. Az állam követelményei sokfélék. E követelmények parancsolnak. A pénznek sok helye van. De isten kegyelméből egyéb eszközök is állnak még rendelkezésünkre, s szeretett Pozsony városunkat bizonyára nem engedjük rövidséget szenvedni.
Halk, tiszteletteljes »vivat« szakadt fel az éledező polgárok ajkairól.
– Pozsony városa nyugodt lehet – fűzé odább szavait nyájasan. – Különös súly lesz fektetve, hogy más módon kárpótoltassék azon összeghez megfelelően. Sőt, örömmel állíthatjuk, hogy a Pozsonynak szánt adomány értékesebb, becsesebb és kedvesebb lesz nektek, mint ama pénz, melyet kértetek. Egyébiránt adjátok át királyi üdvözletünket küldőiteknek.
Sugárzó arccal távozott a küldöttség, széthordva a hírt villámgyorsan mindenfelé, hogy a király nem adja meg ugyan a milliókat, hanem ad helyettük egyebet, valami többet érőt. Lett ujjongás, öröm, éljenző tömegek a nádori palota előtt, ahol a király szállt, este fáklyászene, kivilágítás, transzparentek »a legjobb király«, »Pozsony atyja« stb. feliratokkal.
S azután is hetekig, hónapokig lázban volt a város. A szíveket a várakozás feszítette, a kíváncsiság pedig csiklandozta. A jámbor polgárok nem beszéltek egyébről se otthon, se a kocsmákban, csak a király adományáról. Hányták, vetették, találgatták: »Ugyan mi lesz hát? Mindenesetre nagy dolog lesz!«
»Ej, mi lehetne? Minden polgárt nemessé tesz a király, s minden nemest báróvá.«
(Hát ez se lenne éppen rossz! )
Özvegy Cziperer Gáspárné, aki azelőtt apró malacokat nevelt az óljaiban, erre a rovásra kutyakölykeket kezdett tenyészteni, mondván, hogy tudja ő, mit csinál; mi lesz a kelendő portéka a bőrök dolgában – a tömeges diplomák idején.
Némelyek azonban kevesellték a megnemesítést, s másfelé nyomozták a király ködbe burkolt ígéretét.
»Meglássátok, valami különös privilégium lesz. Olyasfélét rendel majd el Ferenc, hogy a bécsi hídakon Pozsony városa szedhessen vámot.«
(Hm, bolond az ötlet. De a királynak minden szabad. S ami fő, sokat hajtana a városnak.)
A vérmesebbek még többet reménylettek, kinevetvén a fentebbi kombinációkat.
»Ostobaság – mondák –, nemessé a király nem tehet egész várost, mert ha mind úr lenne, ki szolgálna fel bennünket? Még lehetetlenebb, hogy Pozsony szedje Bécsben a vámot. Hol láttátok már valaha, hogy kis hal egye a nagyot? Hanem az lesz a vége, hogy a király megengedi Pozsonynak a bankócsinálást. Higgyétek, ilyesmi lesz. A város annyi pénzt nyomathat, amennyi neki tetszik – persze a Schranek Mihály aláírásával. Az aztán a város dolga, hogy forgalomba tudja-e hozni. Hát mi is volna ebben lehetetlen? Papirosunk van, hála istennek, csak az engedély kell hozzá, meg a prés. S ha van érvényes pozsonyi mérő, miért ne lehetne érvényes pozsonyi bankó is az országban? «
Képzelhetni tehát, mennyire fel volt csigázva a közvélemény, midőn fél év múlva leérkezett Bécsből a palatinus őfenségéhez egy nagy politúros láda két hatalmas zárral, csinos acélpántokkal, a város részére.
Hat hófehér ökröt fogtak be egy szekérbe, az ökrök szarvaira hatalmas bokrétákat kötve; úgy vitték a ládát a nádori palotától a városházáig. Nyolc panyókás huszár lépkedett a szekér mellett kétoldalt, meztelen kardokkal. Király ajándékát illően megtisztelték.
Nagy néptömegek álltak sort az úton, ujjongva, kalapot, kendőt lengetve; bent a városházán pedig együtt ült a tanács díszben, izgatottan a várakozástól. A láda két kulcsa, melyet már előbb elküldött volt a nádor, ott csillámlott a tanácskozási asztal posztópázsitján.
Mikor aztán felhozták a ládát a lépcsőkön, minden szív gyorsabban vert, hogy mi lehet benne: az a bizonyos ötezer kutyabőr-e, vagy pedig smaragdok, rubintok?
Remegő kézzel nyitotta fel a zárakat Schranek Mihály uram, s bezzeg elhűlt, mikor végre kibontakozott a sok gyapot és papírtakarók közül I. Ferencnek a márványszobra, azzal a kegyes aláírással:
AMOREM MEUM POPULI MEO
A tanácstagok megmeredve tekintettek egymásra, ahelyett, hogy a szobrot nézték volna, mely elvégre is elég sikerülten adta vissza őfelsége arcvonásait. A császári ajkak körül nyájas mosoly látszott lebegni. Hát nem ér ez meg hárommilliót?
Körös-körül minden arc savanyú lett, csak a kőarc mosolygott.
És mosolyog még mai napig is, mert ma is híven őrzi a lojális Pozsony a becses szobrot – de véletlenül ha vevő találkoznék rá, én azt gondolom, engedne valamit a hárommillióból.
