II. MENNYIT ÉR EGY KIRÁLY MEMÓRIÁJA?
II. MENNYIT ÉR EGY KIRÁLY MEMÓRIÁJA?
V. Ferdinánd királyunk, akit népe már életében a jóságos melléknévvel tisztelt meg, átadva trónját, csendesen éldegélt az »aranyos« Prágában, elgyengülve, megöregedve, de megelégedésben; nem kellett többé sopánkodnia, hogy kormányozni könnyű, csak aláírni nehéz. Nemigen kínozták többé aláírásokkal.
De még így is elég ügye-baja maradt. Elég nagy potentát még egy volt császár arra, hogy sokan alkalmatlankodjanak neki. Az audienciás napokon mindig tele voltak az előszobák. Azonfelül egy olyan ház körül, mint a Hradzsin, folytonosan akad eligazítani való galiba.
Hogy példának okáért egyet mondjak, az történt a vár szomszédságában lakó özvegy takácsnéval, hogy a libái bementek valahogy a Hradzsin kertjébe egy kis udvari füvet enni. Meglehet, hogy az jobb ízű. De ha nem lettek volna libák, talán eszükbe jut, hogy az ilyen magasabb atmoszféra veszedelmes.
A kertfelügyelőségi »adjunkt« (a százezer Mayerek egyike) fogta a seréttel töltött puskáját, rádurrantott a libákra, úgyhogy tizenegy maradt közülök elterülve. De legalább szép haláluk volt, vérük, ahelyett, hogy zsírban megsülve ennék meg a takácsné falánk kölykei, a királyi kert dísznövényeire frecsegett szét, s megitatta a gyökereiket.
A takácsné (nagynyelvű, kardos asszony), amint az előre látható volt, nem ilyen költői véget szánt a libáinak, de sokkal polgáriabbat, s szitkot-átkot szórva, de két marékkal, a gyilkos felügyelőségi gyakornokra, még aznap felment kihallgatásra a császárhoz, kiöntve keserves panaszában könnyekbe vegyített epéjét.
A puhaszívű császár elérzékenyült, izgatottan fészkelődött székén, majd részvéttel kiáltott fel:
– Tizenegy libát! Ez borzasztó! Értem önt, szegény asszony. Szívem vérzik. Oh, én ismerem a nyomort, s azonnal intézkedem a kárpótlás iránt. Menjen nyugodtan haza, szegény asszony.
A takácsné eltávozott, de a császár felháborodása meg nem szűnt. Az utóbbi időkben igen érzékeny volt már a kedélye.
– Fellázító így bánni a népeimmel! Tizenegy libát lelőni! Egy ilyen szegény lelket megfosztani a vagyonkájától. Igazán rettenetes!
S annyira belebiztatta magát a haragba, hogy a lábával toppantott, és ami ritkaság nála, kemény hangon adta ki a rendeletet:
– Holnap vezessétek elébem azt a fickót! Majd megtanítom én, hogyan kell jobbágyaimat megbecsülni. Hogyan kell vért ontani az én házamban. Ezer ördög, ezt nem viszi el szárazon!
A boldogtalan gyakornok megidéztetett, és azt is megsúgta neki az udvari zsandár, hogy őfelsége felette ingerült hangulatban hívatta, ami meglehetősen sötét gondolatokat ébresztett a százezer Mayerek ezen holnapra megidézett példányában. Nyugtalan éjszakája volt szegénynek. Felriadt álmából, s ha elaludt, borzalmas víziói voltak. Jött a tizenegy holt liba (gänsemarsch-ban) egyenkint, egymás után, fehér lepedőben volt az egyik, csak a sárga csőre látszott, a másik a lábával fenyegette meg a gyilkost, gágogva rohant rá a harmadik, a vér szivárgott a negyedikből, s a vér lepotyogó cseppjeiből e hét betű rajzolódott le a szoba közepére: »Meghalsz.«
A szerencsétlen gyakornok ilyen borzalmas éjszaka után kimerülve, reszketve a félelemtől, holthalványan állított be reggel a császár előszobájába a többi várakozók közt.
Nemsokára rákerült a sor. Kinyílt előtte a császár elfogadó szobája, mint egy sárkánytorok, amely elnyeli; szíve elszorult, lélegzete elállt: »Istenem, istenem, mi fog velem történni?«
Őfelsége bizonytalanul, révedezve tekintett a belépőre, amit azonnal észrevett gróf Trauttmansdorff, a helyettes hadsegéd, s hirtelen ott termett, hogy emlékezetét kisegítse.
– A gyakornok, fölség – súgta –, az a bizonyos lövés… A tizenegy liba…
– Igen, igen – kapott bele felvillanó emlékezettel a császár, most már biztos léptekkel közeledve a se élő, se holt adjunktushoz, aki csak azt vette észre, hogy a királyi kéz a vállára nehezedik s elkezdi azokat veregetni.
– Jó lövés – mondá V. Ferdinánd nyájas, biztató hangon. – Tizenegyet egyszerre, igen jó lövés… Istenemre, kitűnő lövés! Vegyen fel a császári pénztárból öt forintot!
S kegyes kézintéssel elbocsátotta a százezer Mayerek legboldogabbikát.
Nos, de hát mi ebből a tanulság? Az-e, hogy egy császár szeretete hárommilliót ér, vagy az, hogy egy másik császárnak a memóriája nem ér meg öt forintot? Sem ez, sem az. Egyszerűen az a tanulság, amit már elfecsegett a cím, hogy a királyok is csak emberek.
Kitalálták ezt már énelőttem is elegen, meg is mondták sokszor; de amilyen könnyen kitalálják, éppen olyan könnyen elfelejtik.
