A KIS ÁLMOS • 1883 (34. kötet)
A KIS ÁLMOS •
1883
(34. kötet)
1883
(34. kötet)
A tenger, a vén professzor, összecsengette az iskolázott folyamok tündéreit.
Leültette őket a padokba az üres tanteremben, hol nem volt semmi egyéb, csak egy fekete tábla, cirkalom, szivacs és kréta. Az utolsó padban azonban volt valaki. Egy szép szőke földi leány szendergett ott. Bánatos arca sokkal szebb volt így álmában is, mint a folyamok pajkos tündéreié.
A földi lánnyal azonban keveset törődtek ők, alig méltatták egy tekintetre, s odafigyeltek egészen a vén tenger szavaira.
– Vizek! – mondá ez. – Itt az ideje megkezdeni a háborút az emberek ellen. Itt az ideje visszafoglalni kétszeresen, amit ők szedtek el tőlünk. A mi politikánk a revanche! Csináljátok meg a feladatot! Megszavazom a költségeket, a rendes évi víziilletményből, ami belőletek befolyna.
Az öreg professzor eltávozott, a vízitündérek pedig odajárultak a fekete táblához, s kicirkalmazták, kimódolták számokban és ábrákban, mennyi tért öntenek el.
S az egy olyan bűvös tábla volt, hogy ami plánumot egyszer odajegyeztek logaritmusokkal kiszámítva, cirkalommal kimérve, az abban a pillanatban a természetben is valósággal megtörtént.
Mikor azonban eltávozának felkeresni a mestert, hogy dicsekedve elhívják, tekintse meg a végzett munkát (tele volt írva kriksz-krakszokkal az egész tábla), nagyon erősen találták becsapni magok után az iskolaajtót.
A csattanásra fölébredt szendergéséből a fiatal leányzó az utolsó padban, odament a táblához, megfogta a szivacsot… s mindent, mindent letörölt vele a fekete tábláról.
– Valaki megsemmisíté munkánkat – siránkozának a tündérek, amikor visszatértek.
– Az a leány, akit itt hagytunk… alkalmasint…
– S ki volt vajon? – kérdé a tenger, haragosan csapva össze nagy tenyereit.
Mindenki a vállát vonogatta – csak a Tisza tudta.
– Én már találkoztam vele egyszer – felelte –, s fel is riasztottam derekasan. A kis álomszuszékot »Részvétnek« hívják.
