AZOK A »NYÁJAS OLVASÓK« • 1883 (34. kötet)
AZOK A »NYÁJAS OLVASÓK« •
1883
(34. kötet)
1883
(34. kötet)
Mi boldog újságírók, kik a világok dirigáljuk (ezt hisszük ugyanis mikor a délutáni feketekávénkat szürcsölgetjük), hiába eregetjük gombolyagban a bölcsességet, hiába hirdetjük urbi et orbi, hogy így, hogy úgy, a mi tenyerünk van rajta a közönség szívén, érezzük dobogását, vérének lüktetését, mi hozzuk gyorsabb mozgásba, mi csendesítjük le, mi vetjük el a magot, mely ott kikel, mibelőlünk szívja erejét, reánk ügyel, utánunk mozdul.
Nem igaz abból egy szó sem. Semmi se igaz. Semmit se lehet mondva csinálni, se közvéleményt, s hangulatot, minden magától támad. A lap magától lesz népszerűvé – ha lesz. Amelyik pedig arra született, hogy népszerűtlen legyen, csinálhatunk mi azzal akármit, elé tálalhatjuk a közönségnek nagy rafinériával azt, ami a legjobb, a legízletesebb, hozzá se nyúl, vagy ha hozzányúl, elfintorítja az arcát. Nem ér semmit!
Rajtam esett meg az eleven példa vidéken lakó János bátyámmal, akitől azt kérdeztem, járat-e lapot?
– Éppen tegnap fizettem elő.
– Melyikre?
– Nem tudom én. A postamesternek küldtem be a pénzt. Tudja már a politikai meggyőződésemet. Mert tudod én pecsovics ember vagyok… muszáj, tudod… Ne volnék csak kataszter, tudod. Hát, majd csak eléjáratja a jó öreg »Hon«-t.
– Nincs az már meg, János bácsi.
– Mi a kő? No, hát akkor az »Ellenőr«-t.
– Csakhogy az sincs meg már.
– No, hát akkor tudja a fránya…
Harmadnap megjött neki az »Egyetértés«. Elolvasta, letette szó nélkül. Negyednap is megjött az »Egyetértés«. Elolvasta, letette szó nélkül. Pedig vártam, hogy szólni fog – de már nem várhattam meg.
– Hát mit szól hozzá, János bácsi, hogy az »Egyetértés«-t küldik? Csak nem az »Egyetértés«-t akarta?
– De bizony talán… azt gondolom, öcsém, hogy alkalmasint éppenséggel az »Egyetértés«-t kívántam járatni.
Pars pro toto. Míg mi itt szépen disputálunk az egyes rovatok felett, beleöljük a lelkünket, hogy ez a kifejezés így legyen és ne úgy legyen, az irány kinyomatot leljen itt is, ott is, hogy a rövid hírek a vegyesek után jöjjenek, s hogy milyen hang legyen az irányadó, mi az élvezetesebb a léleknek, hogyan kellemeztessük magunkat: addig a tisztelt olvasó azt se tudja odahaza, ha nem olvas, élünk-e még, ha pedig olvas, akkor azt se tudja, hogy bennünket olvas-e?
A konkurrencia fáradságos erőlködése, fegyvereink hatalmas csörtetése, a szellemi erő kisugárzó melege, a beosztás bravúrja, a frisseség nagy pénzen vett lehe, mind, mind elvész az előtt az érzéketlen rezes pápaszem előtt – melyen át a praenumeráns nézeget bennünket.
Annak, aki nem éhes, mindegy, ha ananászt tesznek eléje, vagy ha vadkörtét; egyformán piszkál bennök. A mi publikumunk pedig nem éhes. Olyan nekik a lapolvasás, mint a jóllakott embernek a villásreggeli. Nem érzik még egészen szükségét.
(Egy hang a publikumból: De igaz is, hogy gyomor kell hozzá.)
Gyomor kell némely laphoz, meglehet – de nem igazságos a közbeszólás, mert éppen az ilyen lapok dicsekedhetnek sok praenumeránssal.
És itt megint jöhetne egy közbeszólás – hogy: »igen, mert olcsók«.
De ez se igaz. Én magam is azt hittem egy darabig, hogy az olcsóság teszi a lapokat elterjedtekké, mert hát a szegény magyar publikum nagyon megszámolja a garasait, s inkább megvonja magától a szellemi táplálékot is, ha ki van neki számítva, hogy eddig és ne tovább.
S meg is találtam erre egész közel a biztos példát, a kaszinóknak abban a nyomorúságos fösvénykedésében, mely szintén deprimálólag hat a magyar sajtó terjedésére s ezzel kapcsolatosan javulására, hogy a már egyszer kiolvasott lapokat ellicitálják e többnyire gazdag testületek, s azokat egyesek kiveszik albérletbe. Ami a következőképp történik.
A szolgáló minden korán reggel benyit és felrántja álmából a kaszinószolgát (mert az csak ilyenkor alhatik szegény, egész éjjel fent kártyáznak az urak).
– A teens asszony elküldött az újságunkért, a »Fővárosi Lapok«-ért.
A szolga azután kikeresi az illető lapot, ha még megvan, s átadja annyi darabban, amennyiben megvan. Otthon már mohón várják a kisasszonykák, s nekiesnek a szellemi eledelnek.
S ez így megy napról napra. Se a kisasszonykák nem unják meg, hogy a lapot egy nappal később kapják hézagosan elrongyolva, sem a teens asszony nem unja meg a küldözgetést, se a Kati szobaleány a járogatást, mert hát a szegény ember úgy él, ahogy lehet. S ha az ember selyemruhában járatja a leányait, bizony nem hányhatja a pénzt papírosért.
Az ilyen lapok rendesen kétharmad áron válnak az egyes licitáló famíliák tulajdonává, s bizony négy-öt forint is pénz. Nekem bizony eszembe se jutott emiatt a közönséget szidni – minek is? Sokkal közelebb van nekem a pénzügyminiszter.
Hanem ma már én is kifakadok – mégpedig keményen. Tessék meghallgatni kérem ezt a hallatlan esetet, melyről egy barátom értesít.
Szó szerint adnám a levelet, hanem hosszadalmas egy kicsit, hát majd csak magam beszélem el, mi történt s hogy történt.
A múlt január hóban, az új esztendővel kitűzetett X-ben (nem mondom meg a kis városka nevét, mert Göcsej lenne belőle) a már említett laplicitáció.
A könyvtárnok volt a kikiáltó. Mert a könyvtárnok úrnak (aki e hivatalos címet különben onnan kölcsönzi, mert Jósika négy regényét, Oldal József, Ábray Károly és a környékbeli könyvkomponálók egypár kötetét tartogatja egy kisztnyiben, melyben az alispánné tíz cilinder bort küldött egy hajdani kaszinói batyubálra) pompás hangja van.
Tehát ő volt a kikiáltó. A licitánsok zordon ábrázattal ültek a nagy zöld asztal körül.
Elöl egy volt országgyűlési képviselő úr, aki Deákról per »Feri barátom« beszél. Ez a »Pesti Napló« embere. Nagy tekintély a tekintetes úr. Senki se mer rá ígérni. Jaj volna annak! Biztos tehát, hogy a jó öreg Napló olcsón jut a kezére.
Balról a tisztelendő plébános úr ül, ő még biztosabb… Ki a mennykőnek kellene a »Magyar Állam«? Megkapja egy forintért! Ő csak mosolyog a többieken, s a markát dörzsöli. A többiek pedig őrajta mosolyognak, hogy milyen pazar!
A »Nemzet«-re maga a tekintetes alispán úr spekulál. Belevág a keretébe. Igaz, hogy a pénzügyi igazgató is azt lesi, de hát azé legyen a Lloyd. Mind a kettő pompás lap – s felesége úgyis német. Legalább az is olvashat.
Az »Egyetértés« a legdrágább – mert most ez van divatban! Hanem ’iszen azért gavallér a főfiskális, hogy ne nézzen egy pár forintra. Mert bizony tíz forinton alul nem jut az »Egyetértés«-hez! Mindegy, telik neki. Hiszen csak a minap is, kétszáz forintos csokrot hozatott a tanfelügyelőnének!
A »Pesti Hirlap«-ot pedig tekintetes Ernyeczky János uram leste ott kitartással, mert takarékos Ernyeczky uram azt állítja váltig, hogy ő a »Pesti Hirlap« nélkül nem tudna élni, neki olyan lap kell, politika van az elején az ő számára. Bolondságok, beszélyek, tréfák, bűnesetek vannak a mellékleteken, azok az asszonyoknak jók, a legvégén kép is van; az meg a gyerekeknek gyönyörűség… Nem kell nekik enni adni azalatt, míg a képeket nézegetik s játszanak velök. Ebből az egy lapból jóllakik az egész família, s még azonfelül a vándor zongora-stimmelőnek is az a fizetség, mikor felhangolja a klavírt, amelyen a kisasszonyok könyv nélkül betanulják a »Pesti Hirlap« kotta-mellékleteit – hogy azokat odaajándékozzák a stimmelőnek. S az mint a bolond megelégedve rohan odább az új tudományával, új zongorákat stimmelni.
Hát mondom, ilyen szörnyen dicsérte Ernyeczky uram a maga »Pesti Hirlap«-ját, roppant kötvén magát, hogy azt ugyan el nem licitálja tőle senki, mert abból háború lenne.
Mivelhogy divatban van Ernyeczky bácsit bosszantani, ahol csak lehet, elhatározták azok a konok kaszinói molyok, hogy azért sem fogja olvasni a »Pesti Hirlap«-ot az idén.
Alig várták, hogy kikiáltsa a könyvtárnok.
– »Pesti Hirlap«! Hat forint! Ki ád többet érte!
– Hét! – mondja Ernyeczky bácsi szigorú hangon.
– Nyolc! – vág közbe az alispán.
– Kilenc! – nyögi a bácsi halkan.
– Tizenegy! – zúg fel a tréfás levéltárnok.
– Tizenkettő! – harsog Ernyeczky bácsi szilajan.
– Tizennégy! – kiáltja bele a gavallér főfiskális.
Ernyeczky bácsi halántékairól az izzadság csurog, szemei dühösen forognak üregeikben s nézése rettenetes.
– Tizenöt! – lihegi végkimerüléssel.
--------------
– »Pesti Hirlap«! Tizenöt forint! Senki többet? – hangzik a kikiáltó szava.
– Hiszen csak nem bolond senki – szólt közbe valaki –, mikor az eredeti ára csak tizennégy forint.
– Az istenugyse! Hát maga ezt nem tudta Ernyeczky bácsi?
– Hogyne tudtam volna? – dörmögi az öreg berzenkedve. – De mikor nekem így többet ér!
*
Hát tessék mármost azokkal a szegény takarékos praenumeránsokkal beszélni!
