A KIS SZEGEDI GERGELY • 1880 (31. kötet)
A KIS SZEGEDI GERGELY •
1880
(31. kötet)
1880
(31. kötet)
Annak idején említették a lapok, hogy Kende Kanut orsz. képviselő és percsórai kormánybiztos, s öccse Kende Tibor képviselő, egy-egy szegedi gyereket vállaltak el neveltetés végett. Tibor elnevezte a magáét Csongrádi Gyurkának, mivel a »Csongrád« nevű hajón találta a gyereket, Kende Kanut pedig, mert Gergely napján lelte, »Szegedi Gergely« nevet adott a kis másfél éves porontynak.
A kis Gergelynek se apját, se anyját nem tudni, minden azt mutatja, hogy a felsővárosi áramlattal lett ide sodorva. Midőn Kende Kanut egy csónakból megpillantá, s magához vette, tarka karton kantus volt rajta, s vedlett sapka, a lábai mezítelenek voltak. Mindamellett mindenből látszék, hogy a kis Gergely tisztességes szülők gyermeke, mert jól volt ápolva és tisztasághoz szoktatva.
Kende megsimogatta a kis barna szemű porontyot, s azt mondta, hogy megtartja, ha nem kerülnek szülei.
Míg a csónak tovább evezett, melyben a két Kende, Horváth Gyula és Verhovay ült, addig a gyereket letették a Hadsi kapitány hajójára.
Kapitány úr! mondá a kormánybiztos őrizze ezt a kisfiút, míg visszajövök érte.
A kapitány őrizte is, hanem a sok dologban mégiscsak elfeledkezett róla, s íme egyszer csak azon veszi magát észre, hogy a gyereket ellopták.
Milyen gondolat gyereket lopni e napokban, mikor ingyen is kapott az ember eleget!
Ki vitte el azt a gyereket! Nosza, legények, keressétek tüstént, mert az a kormánybiztosé.
Szerencsére meg is találták, egy vénasszony lopta el. Utolérték, elvették tőle, s menni hagyták békében: a gyereklopásra nem volt hirdetve statárium.
Gergelyt a jószívű kormánybiztos másnap hazavitte Budapestre. Valami hajóslegényt megbízott előbb, hogy vegyen neki tíz frtért garderobot. Az hozta el a vasúthoz is a gyereket, de bizony a cókmókja igen kevés volt, Kende panaszolta is útközben, hogy túlságosan kurtán ütött ki a bevásárlás, mígnem Horváth Gyula megjegyzi:
»Nini, ez a gyerek úgy néz ki, mint Komjáthy en miniature.«
Megtapogatják s észreveszik, hogy a becsületes hajós hét darab ingecskét erőszakolt Gergelyre.
Gergely dajkái, Horváth Gyula, Kende Kanut és Tibor, egész úton azt kombinálgatták: magyar-e a gyerek, miféle állású emberek lehettek a szülei, mert a fiúcska nem tudott beszélni, nyájas bizalommal nézte a »bácsikat«, nem is gyanítva, hogy ő most milyen előkelő társaságban van. Parlamenti tagok adnak neki »tutut«, gombolják be az ingecskéjét s viszik le sietve a vagonból, ha azt mondja, hogy: »e-e«.
Ceglédnél azonban nagy lett az öröm, mert a kis Gergely, amint kinézett a vagon ablakán, egy tarka ebet pillantott meg s megszólalt:
»Ku-ku-ku-kuty…«
A tisztelt képviselő urak jobban megörültek ennek a félszónak, mintha három óra hosszat beszélne Krajcsik Ferkó; kisült ebből világosan, hogy magyar tejet szopott a fiú.
Ezenkívül még csak két szót tudott Gergely, azt, hogy »mama« és azt, hogy »ló«, ami azon következtetésre ad alkalmat, hogy apjának alkalmasint lovai voltak.
*
Másfél esztendeje annak a szomorú időszaknak, ahogy a kis Gergelyt Pestre vitte Kende, azóta sok dolog megváltozott a világon s a sok között a »percsórai kérdés« is.
Kende Kanut még most is kormánybiztos ugyan, de most nem »halotti torra« jött, mint akkor, hanem keresztelőre.
Megszűnt a percsórai társulat, s megszületett helyette a »sövényházi-paphalmi«.
Ez az első eset mondá múlt csütörtökön, hogy együtt vacsoráltunk a Prófétában , mikor össze nem vesztünk a jegyzőkönyvek aláírásánál.
Látni kellett volna a rokonszenves öregurat, milyen jókedve volt napok óta, hogy ilyen pompásan intézhette el ezt a kérdést Szeged javára.
Pedig nem is én intéztem hanem itt az öcsémé az érdem, szokta mondani súgva, Horváth Gyulára mutatva.
Azért súgva, mert jól tudja, hogy Horváth Gyula mindjárt elkezdené a disputát, hogy de bizony Kende Kanuté az egész érdem: őt ne átkozzák érte a szegediek, s aztán úgy kikeresné kedélyeskedésnek okáért ördöngös dialektikájával ennek az egész jó dolognak a rossz oldalait, hogy a jó Kende Kanutot még a kalabriás csendes élvezete közben is folyton mardosná a lelkiismeret, hogy hátha csakugyan, hogy ugyancsak valami öreg hibát követett el megint.
Mert a pártban Horváth Gyula azok közé tartozik, akik intriguálnak.
Tisza Lajos azok közé, akik cselekszenek.
Kende pedig azok közé, ha valamelyikük hibázik, aki vállal.
De ne turbáljuk a kis Gergely dolgát országos politikával mert a vacsoránál csakhamar őreá vittem a szót, s az ő életének piciny epizódjai képezték a társalgást egész este.
Mi lett a kis Gergelyből?
Hát a bizony most már a negyedik esztendőbe lépked, s el van odahaza mondja Kende, s még eddig semmi nyomot nem bírtam felfödözni, kinek a fia, mi a neve, milyen vallás szerint van keresztelve. Pedig szeretném, ha kitudódnék, s a felsővárosi anyakönyvből némi üggyel-bajjal tán ki is lehetne okoskodni ha a papok ráérnének.
Van-e valami anyajegye?
Egy ismertetőjele van csak. Az alsó állkapca közepén egy foga hiányzott, mikor magamhoz vettem, s mai napig sem nőtt ki.
Ez is valami kevés. Hátha a szomszédok visszaemlékeznének rá! mert ha a család el is, de az egész szomszédság el nem pusztulhatott. Legalább nem valószínű. Egyébiránt mire neveli Szegedi Gergely uramat?
Gazdának mondja a jó öregúr, s élénk fiatalemberes arcán a szeretet sugárzik, magamnak is négy gyermekem van, nem csinálhatok belőle nagyságos urat, hanem hadd legyen ő gazdaember, gondoskodom, ha megnő, hogy legyen vagy ezer forintja. Ha megtanul olvasni, írni, kiviszem a birtokomra.
De hátha beleszokik otthon a fényes szálláson az úri élethez?
De nem hagytam ám rászokni: magam is gondoltam; aztán lehet, rosszul is bántak volna vele a cselédek. Egy gépésznéhez adtam, innen jár az »óvó«-ba. Tisztességes derék asszony, anyailag gondoskodik »Gergely úr«-ról, gyakran látogatom meg; az asszonyt mamának hívja, engem pedig papának nevezett sokáig. A gépészné aztán megmagyarázta neki, hogy nem én vagyok az apja; azóta »papabácsiká«-nak hí.
Tehát abszolute semmit sem őrzött meg az emléke, ami valami nyomra vezetne, sohasem bukkan elő lelkéből valami fogalom, valami homályos sejtés?
A »ló« szón kívül semmi. Egyszer mégis. A Duna-partra vittük sétálni a lányommal. Hát amint nyugodtan mellettem poroszkál, egyszerre csak elsikoltja magát s arcát kis kezeibe temetve hátat fordítva a partnak, futni kezd: »víz, juj, víz!« kiáltja kétségbeesve.
Persze most már folyékonyan tud beszélni?
Ez idén tanult meg csak, s az a csodálatos, hogy dacára a gépész család jó kiejtésének, a gyerek mégis a Szegedi Híradó nyelvén beszél.
…Mindnyájan mosolyogtunk, mialatt a »papabácsika« egész híven reprodukálta Gergely úr párbeszédeit a gépésznével.
»Hogy hínak, fiam?«
»Szögedi Gergöly.«
»Kell-e kenyér Gergely?«
»Köll.«
»Eszel e húst?«
»Öszöm.«
A szegedi dialektust tehát éppúgy, mint a palóc kiejtést, az anyatejjel szívja be az ember.
.......
Erről diskuráltunk csütörtökön. Minthogy azonban a vacsora elején három embert elűztünk az asztaltól az unalmas »percsórai kérdéssel« nem akarom őket megkárosítani, s ahogy volt, úgy s itt beszéltem el nekik a kis Szegedi Gergely dolgát.
