A »KIS GAZEMBER« • 1880 (31. kötet)
A »KIS GAZEMBER« •
1880
(31. kötet)
1880
(31. kötet)
Rajz
A kis »hitvány«, a kis »nyomorult«! Hát ő is belekerül az újságba, mintha valami híres perszóna volna, valami nagy generális vagy nagy gazember, pedig szegényke még csak nem is ember, hanem csak egy árva, hétéves fiú.
De hiszen mindnyájan ösmeritek. Bizonyosan találkoztatok vele vagy az újszegedi parkban, vagy a Hungáriában, amint megáll előttetek kis összenyomott arcán fanyar világgyűlölő mosollyal, karján viseltes kézikosárral, melyből üde rózsabimbók kandikálnak ki, míg a másik kezében egy-két nagyobb bokréta terpeszkedik.
Amilyen üdék, mosolygók a »kis hitvány« virágai, éppen olyan fonnyadt, szomorú gyermek ő maga.
Savószínű szemecskéi közönnyel tekintenek szét az embereken, tárgyakon, az ebédlőszobák fényes terítékein; van e szemekben valami megtört, valami homályos fény, minő a kocsonyáé, s ezen az arcon bizonyos sajátszerű melankolikus bánat ömlik el.
A hitvány nem jár fényes öltözetben, egy nagy gérok van rajta, mely valamikor a forradalom előtt lehetett új, ki tudhatja, milyen híres dandy viselte egykor, a kabát hajdani színét már Rómer Flóris sem bírná kivenni, tele van az zsír-, petróleum- és mindenféle természetű, színű és alakú foltokkal. A kis nyomorult összes élettörténete rajta van e kabáton. Az a nagy szakadás a hóna alatt onnan datálódik, mikor tavaly az újszegedi hídon kiszóródtak a virágai, s lemászott értük, mert egy-két csokor a Tiszába esett a hasadékokon keresztül.
Fürge ugrándozással sietett át, talán először volt jókedve életében, először próbált játszani víg gyerekek szokása szerint, s azt is megkeserülte. Nem, ő nem született a játékra, ő a nyomorúságra született.
Bölcsője fölött, ha volt bölcsője, sohasem hangzott altatódal, az az édes kedves anyai zsongás, melyben puszták költészete nyomja le a csecsemő szempilláit.
Mikor tarkabarka pólyáiból kivették, már ott volt színtelen ajkai körül a fáradt, fájdalmas mosolygás, s szűk, lapos homlokán ott voltak a redők. Redők a gyermekarcon! Penész a rózsabimbón…
Mikor megtanult járni, az első lépése is a nyomor felé volt. Annak a gyermeke ő. Hát csak az anyja mellett van.
Álmaiban nem látogatják angyalok, kik légies szárnyaikkal lesöpörnék éjjelenkint kis szívének keserűségeit, apró napi bajait, mint ahogy a többi kisfiúkkal teszik, szelíd kezökkel nem simítják meg a »kis nyomorult« arcát, mindössze friss fehér cipók víziója lebeghet szegényes vacka fölött. Pékek kirakatában látja ő azokat nappal. Oh, hogy ezek a cipók csak kísértetek őnála éjjel!
Én rendes vevői közé tartozom. Mindennap bevár reggel a küszöbömön, mikor kelek.
»Itt vagy, nyomorult?«
»Itt vagyok« mondja szenvtelen, tompa hangon.
»Van-e szép rózsád, te hitvány?«
Némán mutatja a kosarat.
»Ejnye, gazember, hiszen ezek már mind el vannak fonnyadva.«
Szelíden mosolyog, azután szomorkásan tekint végig ő maga is a satnya, hervadó bimbókon: mintha magamagát nézné.
De vannak boldog napjai is, ilyenek: ha »Pepike-estély« van, vagy »Pepike-színház«, ilyenkor nagy gavallér »a hitvány«, letaroljuk az egész kertjüket, úgy, hogy már öt órára elfogynak az összes aznap nyitott rózsák.
A »nyomorult« kevélyen sétál üres kosárral a többi virágárus gyerek és kamasz között, mert Szegeden megvan az az ízléstelenség, hogy általánosan fiúgyerekek árulják a virágot.
De ezek között csakugyan legelső a »hitvány«. Szó ami szó, neki van a legnagyobb népszerűsége, a legjobb üzleti arca. Próbálják is utánozni a többiek azt az utolérhetetlen szánalomra gerjesztő kifejezést, de bizony nem megy, mert mindenre születni kell.
Ne hagyd magad, »nyomorult«! Te vagy a legnagyobb virágcsiszár Szegeden! S ahány rózsabimbó, annyi hatos terem a kertetekben reggelenként!…
Ne hagyd magad, »gazember«! hiszen ezek a többiek mind csak kontárok. A Máriás Gazsinak fogalma sincs a virágokhoz, se a »nagyságos urak« ízléséhez, a tearózsát nem különbözteti meg, a duplát nem tudja fölismerni a szimplától, a Köhögős Misi pedig a száját sem meri kitátni, márpedig kínálat nélkül nincs kereslet. Zsup Ferkónak a kosár sem áll a keze ügyében, s ríva fakad, ha a »drót« elromlik a csokor alatt. Egyszóval az egész virágáruló banda nemér egy levendulaágat. A kis nyomorult úgy kimagasodik közülök, mint egy Hunyadi János.
Emberismeret, ész és ízlés kell ide is s az aztán bőven van a »Hitvány«-ban, ki főbenjáró dolgokra is alkalmatos egyéniség.
Sőt néha még úgy is szerepel mint zsüri.
Az újszegedi bálokon ugyanis sokszor vesszük meg tőle úgy a csokrot, hogy adja a legszebb asszonynak a saját ízlése szerint.
S a kis nyomorult mindig eltalálja. Mert jól tudja a selma, kinek ki tetszik.
Egyszer azonban rászedett a gazember. A nőegyleti bálon nyertem egy bonbonos skatulyát, hát rábíztam, hogy válasszon ki valakit, kit a legszebbnek talál s adja oda neki.
Kereste, sokáig kereste, sorba nézte a kisasszonyokat, meg-megállt habozva egyiknél vagy másiknál, de csak mindég odább vitték meztelen lábai, melyeken az ujjak között és körmök alatt találni tán még harmadévi agyagot és sarat is.
Egyszer csak látom lopva félresuhanni a körönd rekesztékén kívül a bokrok közé, honnan három kis parasztlányka nézte félénken, vágyón, hogy táncolnak benn a selymes ruhákba öltözött tündérek.
A három parasztlányka között a középső volt a legvéznább. Finom metszésű, szelíd arcocska nagy fekete égő szemekkel, melyekben a gyermeki ártatlanság glóriája ragyogott. Ennek a kis ötéves lánykának adta oda a cukordobozt a mi Hitványunk.
»Hoho, te világcsaló! Hát kinek adod te a cukrokat?«
»Annak ott ni« mondá a »hitvány«, öklével mutatva a lányka felé, ki úgy kipirult a doboz kincsei láttán a boldogságtól, hogy akár beillett volna kis fejecskéje a »nyomorult« kosarába feslő piros bimbónak.
»Aztán kicsoda az, te gazember?«
»Hát az a legszebb« felelé durcásan és elfutott. Lábai csak úgy csamcsogtak a puha, sáros talajban.
De szerencsére mindjárt ott termett Máriás Gazsi és a mamlasz Köhögős Misi. Azok árulták el, hogy az a kislány a hitvány kis testvérkéje. Abből is virágárus lesz. De már az majd csak az új, fényes Szegednek fog árulni: a mai erkölcsös nemzedéknek elég jó a mi derék »hitvány«, »nyomorult« »gazemberünk« is.
