A KÍSÉRTET • 1881 (31. kötet)
A KÍSÉRTET •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
Petruska úr szerette volna a házát eladni; akadt is vevője. De ájtatos nénje, kit a ház jussa felerészben illetett, sehogyan sem akart az ősi fészektől megválni…
Nagypénteken reggel Püspükóvár templomjáró népe különös hírt hallott.
Petruska Ignác főkapitány házát kísértetek járják. Soha, mióta Püspökóvárt a török elpusztította, a nagy piacon ilyen gyülekezés nem volt.
Az emberek suttogva bújtak össze s rémült arccal beszélték el egymásnak a történet részleteit, melyeket egyikök se látott. Kupka, a harangozói pontosság 77 esztendős mintaképe, elfelejtett a nagymisére beharangozni; Hájas Kata asszony nem vette észre, hogy az inasgyerekek az almáját lopják, oly hévvel deklamált; Pásztor Imre, becsületes szűcsmester pedig keresztet vetett magára a korcsma előtt is; Pakli Tamás találkozott az utcán Jani úrfival, aki négy esztendeje adósa egy öltözet ruha árával, és Pakli Tamás nem kérte a pénzét. Az al-járásbíró, derék, pocakos agglegény, elment a gyógyszertár előtt és nem nézte meg magát a nagy üvegtáblán.
És mindezt ama hír okozta, hogy a főkapitány házát kísértetek járják.
Kellett valaminek lenni a dologban; mert Püspökóvár írástudó közönségét minden kósza szellő meg nem ingatja hitében. Bizonyosat ugyan senki se mondott; de azt úton-útfélen beszélték, hogy a Petruska-kisasszonyok, ezek a fehér viaszból formált angyalkák, egész éjjel imádkoztak; a padlásról titkos dübörgés hangzott; a falakon kopogó szellemek árnyai vonultak végig, és a főkapitány testvére, az öreg Zsuzsi asszony feje alól tízszer is kihúzták a vánkost.
A megrontott ház zöld kapuja egész nap be volt zárva, s a magas kőfalon a legkíváncsibb szemek se bírtak keresztülhatolni. Egyedül Erzsók néninek, a Boris szolgáló mostohaanyjának sikerült egy percre bejutni.
Jaj, édes lányom, gyere hamar, haldoklik az apád.
A szegény leány futott. Erzsók néni megállította.
Mit tudsz? mit láttál? minő volt? Beszélj!
De mikor az édesapám!…
Ördög baja sincsen. Csak azért mondtam, hogy kieresszen a vénasszony. Láttad a kísértetet?
Láttam-e anyámasszony? Úgy láttam, mint kigyelmedet látom. Fehér lepedő volt rajta, a csontjai zörögtek, mint a vacogó ember foga. Villogó haj úszott utána, szemeiből és szájából kénköves tüzet okádott. Hát még az a csörömpölés, amit véghez vitt! Az üvegek, az edények táncoltak az almáriumban, s a szenteltvíztartóból egy szempillantásra kiszáradt a víz. A ténsúr a fejét se merte kidugni a paplan alól, a kisasszonyok pedig halványabbak voltak, mint amikor bálba mennek. Éppen éjfélt vert a toronyban, mikor a csengettyűk megszólaltak. Én hallottam a zajt s fölnyitottam a szemeimet. De a világért se tudtam megmozdulni. A szívemet mintha malomkő nyomta volna, s a kezeim guzsba kötve se fájnának úgy. A gonosz lélek járt fölöttem.
Erzsók asszony eleget hallott; kipirult a lótásfutásban, mire a komámasszonyt, sógorasszonyt, ángyomasszonyt s a jó ég tudja, még miféle asszonyt összeharangozta. Nem száradt a lelkiismeretén, hogy másokat nem tudott részesíteni a pletykatudás mennyei mannájában. Déli harangszóra minden ember tudta már a dolgot, s még Rőt Miska, a három mázsás mészáros is így fohászkodott:
Add meg, Uram, mindennapi kenyerünket és ments meg a kísértetektől!
Másnap Petruska Ignác úr, hóna alatt a jólismert bambuszbottal, a plébániára ment. Apró szemei nem reszkettek ugyan a félelemtől, sem arcavirágát az ijedség el nem hervasztotta; de szemtanúk beszélik, hogy a plébánia küszöbén guggoló hét koldusasszonynak fejenkint két garast osztott ki. S ez a körülmény határozottan valami rendkívüli eseményre vall; mert Petruska úr emberemlékezet óta nem adott koldusnak többet egy fillérnél, azt is csak a legnagyobb sátoros ünnepen, mikor az árendát beszedte.
Szelid József esperes úr a díványon hevert s nagyon megörült, hogy a főkapitányt látta.
Micsoda gyermekmesét terjesztenek az ön házáról?
Nem mese az. Egy szóig valóság, főtisztelendő uram. Föl van forgatva házam gyökerestől. Harmadik éje már, hogy a szemünket se hunyhattuk be. Iszonyú dübörgés riaszt fel álmainkból; a falakban titokzatos moraj zúg, a tűzfalon kéklángú jegyek jelennek meg, s a föld mintha bugyborékolna lábaink alatt. Éjfélkor valami kísértő szellem huzódik át ágyaink fölött, mintha ködbül volna, s hatalmas, mint a pokol fajzata. Olvastam én, uram, Wilkie Collinst, Poe Edgart; egy csöppet se féltem. De most én is csak azt mondom, amit a néném sürget, hogy nem ártana a házunkat b e s z e n t e l n i.
Ünnep után Szelid József esperes mind a két káplánjával teljes papi díszben beszentelte a kísértetjárta házat. Kupka vitte a füstölőt, s két iskolás fiú a nagy könyveket, melyekből az esperes úr ráolvasott a manóra.
Zsuzsi néni, a főkapitány testvére, ott ült a bőrös karosszékben s morzsolta az olvasót. Redős arcán az áhítat nyugalma fénylett, s ajkai csöndesen reszkettek.
Én uram, én istenem, mi rosszat tettem, hogy így büntetsz engem! suttogta jámboran s szemeit a papra emelte.
De nem használt semmit. Sok bátorság szorult abba a kísértetbe, még a szentelt víztől sem ijedt meg.
Húsvét után kedden és szerdán éjjel nem volt a Petruska-házban egy zug, mely a kísértet figyelmét elkerülte volna. Zsuzsi néni a kamrába zárkózott, Szűz Mária képe előtt mécset gyújtott s buzgón hangoztatta a zsolozsmát. Éjfélkor az ablakok megzendültek, az oltármécs hirtelen kialudt és Zsuzsi néni halálra ijedten a következő szavakat hallá:
Hagyd el ezt a házat, itt lakik a sátán!…
Isten a megmondhatója, mi történt ezután.
Reggel Zsuzsi néni beszélt az öccséhez.
Édes öcsém, én ebből az átokverte házból még ma kihurcolkodom. Áztasson inkább az egek esője, mintsem egy éjszakát még e födél alatt töltsek.
Nagyot villant Petruska úr két apró szeme.
Mondtam én azt régen, hogy adjuk el ezt a házat. Vevője is volt már. Szekeres Pál hétezer forintot kínált érte; azonban te nem akartad adni.
Od adom, öcsém, od adom!
Késő bánat! Szekeres Pál már csak a felét ígéri.
Od adom féláron, od adom ingyen.
Húsvét után első csütörtökön megtörtént az alku. Szekeres Pál uram kifizette a hétezer forintot, nem retteg ő a kísértetektől.
És aki a kísértettől nem fél, azt a kísértet sohasem látogatja meg…
Püspökóváron pedig a rossz nyelvek azt beszélték, hogy Zatocsil Márton hajdani szitakötő, akinél azelőtt soha senki tíz garast nem látott, három hétig csak úgy szórta a pénzt, mint a polyvát, s minden éjjel kapatosan került haza, az utcákon végig azt dalolva, hogy:
Én vagyok a Petruskáék kísértete!
