KALIFORNIAI RAJZ • 1881 (31. kötet)
KALIFORNIAI RAJZ •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
Csöndesen meghúzódva ültem a vagonban, Bret Harte elbeszélését olvasva. Néha letettem a könyvet s álmodozva tekinték ki az ablakon, vagy pedig bágyadtan hordozám szemeimet a körülülőkön.
Majd úra olvasni kezdék. A varázsszerű hatás lenyűgözve tartott s vonzott, visszahítt az életet lehelő apró betűkhez, mint ahogy a thungelshirei folyam kiabált a gyermek után.
A nap átkozottul sütött s kopasz fejemet csiklándozta, siettem behúzni a függönyöket. Éppen egy nagy homoksivatagon mentünk keresztül, bizony így könyv nélkül nem is tudom, merre jártunk, a konduktor csodálatos állomásneveket kiáltott olykor-olykor, midőn a vonat megállapodott bizonyos rövid időre.
A tájék, melyen most haladtunk, nem volt rút, hasonlított azokhoz, melyeket Aldrich és Twain Mark oly szépen leír. Igen-igen ismerős volt előttem valahonnan. A homok, amint a nap fényét rávetette s a süvöltő szél fölkavarta, arany porszemeket csillogtatva futott össze-vissza. Valóban ez már az arany por. Itt már közel kell lenniök valahol a kaliforniai aranybányáknak.
A vagonban apró csoportokban beszélgettek halkan, vagy pedig szótlanul ültek különböző sajátszerűbbnél sajátszerűbb alakok, a világ mindenféle nemzetiségeiből összeszedve.
Ezek már nem az Aldrich emberei, ezek már a Bret Harte-éi: tőrülmetszett szerencsevadászok és aranyásók.
Egyik a német viselet szerint van öltözve, markirozott arca sápadt, haja vörhenyes és a szemei alatt patkók vannak, bizonyosan a brandytól. Lássuk csak, ha nem láttam-e valahol ezt az alakot? Ahá, az a mr. Snagsby. Nem, nem! A monsieur Gaillard lesz… ilyesvalami. Nem emlékszem már, hogy a világ melyik városában láttam, hanem azt bizonyosan tudom róla, hogy a kártya volt a foglalkozása… Rosszakarói azt suttogták róla, hogy hamisan játszik. Nos igen, az ilyen ember való ide!…
Másokon ismét magyar ruha volt, valóságos zsidótípusok pedig. Hol az ördögbe jutottak ezek ilyen öltözethez? Volt azonban egy zöld kaftános orosz zsidó is köztük. (No, ez ugyan jó, hogy eljött otthonról!)
Némelyek arca ki volt borotválva közepütt; ezek bizonyosan angolok. Amott az a szikár ember a büszke hidalgói tartással és hegyes szakállal alkalmasint spanyol s Calderon dicsőségéről gondolkozik. Ódát bizonyosan nem tudott írni, de aranyokra szomjazik ő is: ide jött az aranytelepre.
Vagy hogy éppen ódát írt, azt olvassa az ablaknál és tanulja be arról a papirosról… Legalább azt mutatják a gesztikulációk s izzadó üstöke.
Sok országban utaztam, de mindenütt bizonyos jellege van az arcoknak, az öltözetnek, és a többség első pillanatra elárulja, mely tartományban vagyunk; de itt nem, és éppen azért érdekes ez a Kalifornia, mert a világot látjuk benne, igaz, hogy olyanformán, mintha a földkerekség minden terményéből összehoznák azon magokat, amik a rostán keresztülesnek.
A napbarnított, vöröses bibircsókos, sápadt, kiélt és ismét elhízott tokás arcok, mindeniken más a homlok, más a szem színe, vágása, mások a karakterisztikus vonalak egyszóval reprezentálva van minden faj, minden éghajlat.
Kár, hogy odább ülnek és nem lehet kivenni, miről beszélnek. Hanem, ohó, Bret Harte! Valamiben mégis elhibáztad! Hiszen ezek a te fickóid meglehetős tisztán vannak öltözve. Vagy igaz, hisz ma vasárnap van…
Ily gondolatok közt tettem le a könyvet ölembe s szétnéztem, mintha vártam volna valamit vagy valakit. Úgy rémlik, hogy vártam is a konduktort, meg akarván tőle kérdeni: messze járunk-e San Franciskótól.
De nem jött, s addig-addig bámészkodtam az esti szürkületbe, míg egyszer szempilláim fáradtan lecsukódtak s fejemet könyökömre hajtva, félszenderbe merültem.
A vonat dübörgő zakatolása s a vagonbeli társalgás lassú moraja altatólag hatott idegeimre, bár megvan az a rossz szokásom, hogy vasúton csak félébren tudok aludni.
Koronkint csodálatos ordítások vertek föl. Ilyenkor felriadva nyitottam ki szemeimet. A vonat rendesen állt, s utazótársaim megkevesbedtek. A fickók közül kettő-három kiszállott, s hihetőleg aranyásó pajtásaik odakünn fogadták őket olyan mennydörgő lármával. Ezek a kaliforniaiak bizonyosan mind részegek és bolondok vasárnap, hogy az embert nem hagyják aludni.
Hanem azért mégis csak aludtam. Két utas mellém ült s beszélgettek, úgy hogy szavaikat teljesen kiérthettem.
Mennyi lelked van összesen? kérdé egy nyújtott madárhang.
Ezer felelt egy bariton.
Mennyibe vannak?
Sokba, nagyon sokba… Félek, megsokallja a kormány…
Mind vették a számodra?
Majd mindnyájat. Potya csak vagy száz, az atyafiak. (Ejnye, de generózus ez a kaliforniai kormány is gondoltam magamban.)
Hüm! Én olcsóbban csináltam volna.
Tán ördögöd van?
Nem bizony nekem, hanem van egy sógorom, annak meg bányái vannak, s azokban a bányákban hétszáz munkás; hétszázból ha kivonunk háromszázat, aki nem számít, marad négyszáz.
Hosszú idő múlva ismét suttogó hangok érintik füleimet. Egészen mások beszélgettek most és más nyelven.
Nem thodom, lesz-e szerencshe?
Lesz, kedves Spitzer úr, lesz… Bízzunk a legjobban. Ön meg fogja látni, mennyire népszerű vagyok. A dolog biztos s én meg vagyok győződve, hogy ön prolongál és kölcsönöz. Hiszen csak bagatell az egész…
De khérem, az mindig reszkirt… ami reszkirt, az nem bagatell, még ha üt gharas is. Önnek semmi vagyona nincshen.
Van népszerűségem, kedves Spitzer úr. Az pedig aranybánya.
Nü, az is csak valami: ün port szór az ő szemükbe, ük pedig aranyport szórnak vissza… De hát mit mondott nekik olyan okosat?
Elengedtem nekik az adót.
Micsoda? Az egész adót? Ah, bah! Ön, oram, egy tékozló… Ez még threfábul is nadj bűn…
Azonfelül elmondtam nekik, hogy mindenki gazember, magamat kivéve.
Igen helyesen tette, baratocskám! Ez edj szép mondás!
Harsogó kacaj hallatszott e pillanatban a vagon túlsó szegletéből. Szomszédaim elhallgattak, valószínűleg odamentek. Az aranyásók közül valaki, mint a zűrzavaros szavakból kivehettem, egy papirost gyújtott meg fidibusznak szórakozottságból, s mikor már égett, vette észre rémülve, hogy az egy értékes okmány, amely nélkül most már akár visszafordulhat.
Oda a programbeszédem mondá és dühösen káromkodott. Most már megbuktam.
Ki csinálta azt a beszédet? kérdé egy gúnyos hang.
Készen hozom otthonról, holnap kellett volna elmondanom és még nem tudom könyv nélkül. Vagy úgy, hogy ki csinálta? Ki más, én magam…
Tehát forduljon ismét maga magához…
Igen ám, csakhogy a tanár öcsém nélkül sohasem vagyok magamnál.
Ismét elcsendesült minden, vagyis jóízű álom nyomott el talán, azt hiszem, hogy hortyogtam is.
Hozol-e tollakat? kezdé a társalgást egy rekedt torok.
Van bőven felelte vontatottan megint egy új ember.
Hát a kerület hogy áll?
Az megvolna…
No, derék, többi megjön magától, mert hallod, öcsém, ha már mindenét elveri az ember, kétféleképpen válhatik még valamivé: vagy a kormány nevezi ki valami hivatalba, vagy a nép helyezi olyan piedesztálra, aminek hasznát veheti. Voltál-e már valaha Miskolcon templomban?
Hát hogyne lettem volna!
Akkor hát láttad, hogy Szent József egy arany tuskóra van állítva. Mármost azt kérdem én tőled, mit tennél, ha te lennél esetleg Szt. József és ha megelevenednél? Ugye ahelyett, hogy a tuskót taposnád, kapnád hirtelen a hónod alá s beváltanád az aranyművesnél. A népszerűség arany, édes öcsém, a kormány ö t v ö s, te pedig okos ember vagy…
Jól ismer, kedves bátyám… pszt… a lelkemben olvasott!…
E pillanatban éles, hosszantartó fütty hallatszott. Fölriadtam. Hangzott a csengettyű is, s a vonat szép csendesen megállapodott.
Az utasokból három leszállni készen áll az ablaknál. Lelkesedett, harsány kiáltás fogadta: »Éljen Bajmóczy Kristóf jelöltünk!«
Kitörültem szemeimből az álmot.
Terintgette… milyen bolond vagyok én! Hiszen nem aranyásók ezek az urak, hanem kerületeikbe utazó követjelöltek. Aztán nem Kaliforniában vagyunk, hanem idehaza Magyarországon.
A konduktor torkaszakadtából kiáltotta:
Bugy-Péterfalva, drei Minut.
