A »KOMORNYIKOM« • 1881 (31. kötet)
A »KOMORNYIKOM« •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
Rajz
Nehogy azt higgyék rólam, hogy hirtelen meggazdagodtam, ami ma már csak az állami liferánsoknál és minisztereknél megy, mindenekelőtt kijelentem, hogy a régi szegénységben vagyok, s hogy mégis ilyen hercegi luxust űzhetek, annak sajátszerű okai vannak.
Ami a passzióimat illeti, azokat családi betegségképpen örököltem az apáimtól, s azok teljesen egybevágnak azzal, hogy komornyikom legyen, aki fölügyeljen arra, hogy rendesen öltöztem-e föl, ki van-e a kabátom kefélve rajtam, jól szelel-e a virginia szivarom, aki megmondja, hova ígérkeztem ma délelőttre, akit összeszidhassak, ha haragszom, ki tűrje szeszélyeimet és jókedvemnek örülni tudjon.
No, hát nekem ilyen komornyikom az a jó öreg Dénes bácsi. Sajátságos egy alak. Az összes fiatal literatúrai körök ismerik, ahol én megfordulok, mert mindenütt a sarkamban van. Magas, sovány alak, arisztokratikus arccal, mélyen bentülő szemekkel, kopasz homlokkal és aranyszínű körszakállal, melyet két helyen szel ketté a lekonyuló, hosszú, veres bajusz.
Aztán egészen furcsa dolog az, ha akarom, bátyám, mert távoli rokonom, ha akarom úr (mert valaha nagyon gazdag ember volt, jó modorral bír s őseit II. Endre koráig viszi föl), ha akarom, szolgám, mert minden dolgaimat ő végzi (ő viszi el még ezt a megírt tárcát is a postára), ha akarom, hős, mert végigküzdötte az olasz légióban Garibaldi minden harcát, s csodálatos dolgokat tud regélni a saját vitézségéről és szerelmi kalandjairól.
Délelőtt, mikor még alszom, a statisztikai hivatalnál ír, ahol mint írnok van alkalmazva, egy volt szegedi biztosi tanácsos protekciója folytán, délután pedig az én rendelkezésemre bocsátja magát, rettentő könnyedséggel hidalva át a statisztika és a szépirodalom közötti űrt.
Fizetsége, hogy rossz napokon kap két hatost, a mellé összeszidom és lebecsmérlem. Káromkodni neki is szabad.
Verőfényes időkben sokszor egy forintot is kap és »Déneskének« szólíttatik. Ünnepélyes ígéretet teszek neki, hogy a jövő héten már komolyan az ő sorsa javításával kezdek foglalkozni. Ő aztán boldog ebben, pedig tudhatná, hogy sohasem jön el az a jövő hét, amikor már a magam sorsának a reperálásával annyira készen legyek, hogy az övéhez foghassak.
De ő türelmes, csendes, s néha vannak igazi úri napjai is mellettem, amikor nagy a bőség, amikor ő is dúskálhat a sok jóban. Sorsát tökéletesen azonosítja az enyimmel, s ha pénzen nincs, az ő aggodalmas arcáról látom azt, ha valami örömteljes dolog ér (no, az ugyan ritkán van), a kopasz homlokán fényes napsugarak tündökölnek.
Tömérdek idegen nyelvet tud, s minthogy megtörtént rajtam a múlt hónapokban az az érdekes eset, hogy tolmács útján udvaroltam egy szép asszonynak, Dénes bácsi is ott ült az asztalnál és fordította, amit egymásnak mondottunk. És e fordítási tiszt eltartott néha esti hét órától kezdve éjfél után egy óráig, de ő csak nem unta meg, hanem olyan jól mulatott mellette, mintha ő érezné át ennek a késő virágzásnak az édességét.
Én sokszor oda sem hallgattam, mit felel az ideálom a nyilatkozataimra. Amint hogy minek is? Hiszen ott van a komornyikom. Az evidenciában tartja a viszonyt. Attól mindég meg lehet kérdezni: »mennyire mentünk már a menyecskével?«
A legnagyobb öröme és a legnagyobb kilátásba helyezett fizetése azonban azon ígéretem, hogy le fogom őt írni. (Íme, beváltom a szavamat.)
A »Szegedi Napló«-t délben, mikor hozzám jön, rendszerint ő hozza föl a portástól egyéb leveleimmel együtt a harmadik emeletre, s minthogy más lapom nem jár, elolvassa az utolsó betűig. Olyan járatos már ő a szegedi dolgokban, mintha negyven éve ott lett volna városi szenátor. Összes dolgaimat tudja, a lapot át sem kell futnom, megmondja ő, megérzi ő, mi érdekelhet belőle. Most, hogy már tizenöt napja nem volt kezemben szegedi újság, ma délben így szólt:
Az ördög tudja, miféle unalmas időket élünk. Kezdek életunt lenni. Hanem rájöttem, hogy az onnan van, mert erről a Szegedről nem veszünk semmi hírt. Sürgesd már meg a kiadóhivatalt, hogy küldje már azt a lapot!
A derék Dénes hasonlít még azokhoz az eredeti régi jó magyar ragaszkodó alakokhoz, akikből már alig van imitt-amott egy-két példány.
Első éves jogász koromban ösmertem egy éppen ilyen fajú fizető pincért a jogász kávéházban. Az is úri családból származott s megtartotta úri természetét ez alárendelt állásában is. »Péter bácsi«-nak híttuk, ő pedig »te«-nek szólította a jobb családból származó jogászokat.
Emlékszem, mikor először maradtam adós, pirulva mondám neki:
Az enyimet is írja föl, Péter bácsi!
Jól van, no dörmögte az öreg, ki már ötven éve volt ott pincér , majd fölírom, az apádtól meg a nagyapádtól is van még egy kis kapni valóm.
Szegény Dénes! Prototípusa vagy te a magyar kivesző, nyomorba jutott nemességnek. Egy az ezer közül.
Vannak reményeid, de azoknak nincs alapja; vannak álmaid, de nincsen nyugodalmad. Van múltad, de nincs jövőd!
S szebbnek találod a semmittevést a munkánál; a tervek, melyeket aranyos szálakkal szősz, gyönyörködtetnek, csalod önmagadat, s ez boldoggá tesz.
Ha a XVI. században születtél volna, a Balassák, Drugethek és Omodék udvarában lehetnél »lengyel«.
A Balassák, Drugethek és Omodék nincsenek többé. Az új földesurak kapuja be van csukva.
Az én szívem megnyílik előtted, Dénes, csakhogy az én szívembern nincs se konyha, se éléstár, se hálószoba.
De te azért mégis meg vagy velem elégedve s éppen olyan kevélyen lépegetsz be hozzám, mintha valami fejedelem volnék.
Mikor jogász voltam, akkor is mellettem sürögtél-forogtál már és nemegyszer mondottad, magadról egészen lemondva:
Mikor majd főispán leszel odahaza… akkor leszünk csak igazi urak.
Hogy aztán nem lettem főispán odahaza, te azért nem vetettél meg, tudtál nekem fantáziáddal annyi ragyogást, annyi dicsőséget találni, hogy a királynak sincsen több.
Mikor az első rossz szárnypróbálgatást megírtam, hallottam, amint súgva mondtad az idegeneknek a hátam mögött, hogy valahogy ne halljam:
Jobban ír, mint Jókai. Ez a gyerek éppen úgy ír, mint Kossuth. Nagy ember ez!
A bolhát csak ezerszeresen nagyítja a mikroszkóp, te százezerszeresen nagyítod környezetedet, hogy majd fényes környezetben lehess. Micsoda önzés az, Dénes?
De ha téged boldoggá tesz, én nem bánom.
Mikor jössz, lábujjhegyen lépkedsz, hallom, milyen óvatosan nyitod az ajtót, nehogy felkölts, mert érzed, tökéletesen meg vagy győződve, hogy az egész Európára ártalmas dolog lehetne, ha idő előtt költenél föl.
Ha leküldlek, hogy eredj le a boltba és hozzál négy virginiát az utolsó forintomon, látom az ablakból, mikor jössz, és leolvasom az arcodról, amint a hatosokat csörgeted, hogy ekképp gondolkozol:
Tejbe-vajba fürdünk! Szörnyű nagy úr ez az én öcsém. Csak már hamar lenne meg palatinus, hogy én is zöld ágra vergődjem.
Te vagy, öreg Dénes, a legboldogabb ember a világon!
