I. VÁRJÁK A NAGY URAT
I. VÁRJÁK A NAGY URAT
Volt egy idő, fiúk, amikor az iskolák is el voltak nyomva, amikor katona volt úr az országban, és küzdöttek még a kisgyerekek is az alkotmányért.
Nem volt ez háború, csak ellenállás. Nem kellett ahhoz fegyver, csak erő és szívósság.
Mi, akik abban a korban voltunk gyermekek, elevenen emlékszünk még mindenre: a fényes, pompás temetésre, midőn Széchenyi meghalt, s az ő porából is erőt szítt magába agg, ifjú, gyermek; emlékszünk, mikor édesapánk az első magyar ruhát varratta, és az első sarkantyús csizmát; azt az időt is jól tudjuk, mikor meg volt hagyva a tanár uraknak, hogy tiltsák be nekünk az árvalányhaj viselését. A szép gyöngyös nemzetiszín kokárdákat, miket a húgaink küldtek otthonról a pénzeslevélben, újra le kellett szedni. És ezt a korszakot akkor úgy hívták az öregebbek, hogy »provizorium«, és mindig szomorú volt az arcuk, valahányszor kimondták.
Azután megint más idők jöttek.
Egyszer ezekkel a szavakkal nyitott be a tanárunk:
Ez a mappa, fiúk, már nem ér semmit! (ti. Ausztria és Magyarország közös térképe függött egy szögletben). Egy nagy darabot elvesztettünk belőle, Velence többé nem tartozik Ausztriához.
És olyan gúnyos volt az arca, mikor ezt kimondta, és úgy ragyogtak azok az apró, szürke szemek, hogy mi mindnyájan boldogok voltunk attól a ragyogástól.
Az osztályban egy társaság szövetkezett, mely elhatározta, hogy ezentúl nem jár németórákra, és nem tanulja a német nyelvtant. Csinált is ilyen értelemben egy kérvényt, és azt benyújtotta a tanári karhoz, hogy nekik engedtessék el a német.
A derék Berkes Ferenc professzor urat bízta meg a tanári kar, hogy válaszoljon erre a kérvényre.
Magához hívatta a német nyelvellenes társaságot, s így szólt:
Olvastuk kérvényeteket, fiúk. Helyes dolog az, nagyon helyes. A német nyelvre csakugyan nincs szükségtek, de csak egy esetben, ha julius 26-áig, amikor a nagy vizsgák lesznek, amennyi német csak van Európában, mind kikergetitek például Ázsiába. Ez esetben, mondom, belenyugszik a tanári kar kívánságotokba; de ha netalán ki nem bírnátok pusztítani a mondott határidőig, és nem tanultok németül, akkor irgalmatlanul meg foglak benneteket buktatni. Ehhez tartsátok magatokat. Elmehettek.
A nagy forradalmi kérdés, mely már két hét óta tartotta izgalomban a gimnázium összes rétegeit, ezzel meg volt oldva. A fiúk lehorgasztották fejüket. Az ügyes válasz hatott, visszatértek a grammatikához.
Furcsa idők voltak ezek! Tudományszomj mellett szabadságszomj epesztette a gyermekek szívét. A levegőben volt valami, hogy aki azt beszívta, dacot, haragot szívott be vele, mely ezer meg ezer alakban nyilvánult.
Nem értettünk mi a politikához, azt sem tudtuk, mi fáj, de éreztük, hogy fáj valami. Mikor a »Szózat«-ra gyújtott rá száz meg száz torok, öregek, ifjak, asszonyok, volt abban az égbeszálló dallamban valami rettenetes keserűség, valami szörnyű harag, mely mindent áthatott, a mi gyermekszíveinket is.
Egy napon tisztára ki volt seperve a gimnázium épülete előtt az utca, valamint a nagy udvar is, melynek közepén a harangláb állott. Derék öreg csengettyű, de sok jó órát is mért ki nekünk, melyeknek derült fénye bearanyozza emlékeimet.
A tisztára sepert udvar általános feltűnést keltett a városrészben és a diákok előtt. A pedellus, az öreg Dankó bácsi alig tudott felelni a sok kérdezősködésre.
Hát bizony nagy dolog történt mondá a katonaviselt ember némi hetykeséggel. Itt van a kormányzó úr a vármegyeházán, megüzente reggel, hogy a gimnáziumot is megnézi. Az igazgató tanár úr meghagyta, hogy mindent rendbehozzak tíz óráig, mert tíz órakor fog eljönni a nagy úr.
Ebből aztán megtudtuk a nagy eseményt, hanem az értelmét nem fogtuk fel. Nem gyermekésznek való dolog az, amit a legfurfangosabb agyvelő a nemzet vesztére sötétben fogamzó gondolatokból kiforral. Megpróbálták, hátha olyan alakban lehetne tönkretenni legjobban az országot, megsemmisíteni, elfojtani benne az ellenállási erőt, hogy a fiatalság nevelését vezessék. A hatalmas, mindenható kormányzó volt megbízva e rettenetes terv keresztülvitelével, s ez sorba járta az ország valamennyi iskoláját.
Csakhogy ezt a tervet még akkor nem sejtette senki, még tanáraink sem. Díszesen öltözve gyülekeztek fel valamennyien, s az igazgató sorba járván minden osztályt, ünnepélyes hangon adta tudtára a tanulóknak azon magas kitüntetést, hogy őexcellenciája, a kormányzó úr szerencséltetni fogja a tanodát, s mivel bizonyosan tudni nem lehet, mely osztályokban tesz látogatást, felszólította a fiatalságot, hogy hazamenve, aminő gyorsan csak lehet, tegyék magukat vasárnapi burkolatba.
Mikor mindnyájan kiöltözködve, tisztességesen megfésülködve újra összegyűltünk, osztálytanárunk, Berkes Ferenc megpattogtatva a szavakat, ezeket mondá:
Aztán ha ide jön az az »úr«, és kérdéseket talál tenni, azt mondom, fiúk, helyén legyen az eszetek, okosan kell felelni.
És jelentőségteljesen hunyorított szemeivel.
Berkest nagyon szerettük, megértettük, hova céloz, valami ösztönszerű volt az bennünk. A mai nemzedék már nem képes ilyenre.
Nagy izgatottsággal vártuk a magas vendéget, minden kocsirobogás megrezzentett. A tanár úr fel s alá járt a tágas teremben és gondolataival volt elfoglalva. Az óra lomhán járt s egyhangúlag ketyegett a falon, mi suttogva beszélgettünk, s bizonyos szorongással vártuk a nagy pillanatot, midőn egy olyan nagy urat fogunk színről színre látni, akinek az a kevély címe van, hogy »Magyarország kormányzója«. Hej, hol van az most, ki őelőtte viselte ezt a címet akkor, mikor mi születtünk?…
De ha lassan is múlt az idő, eljött a 10 óra, el a 11 is, de a kormányzó úr még mindig nem mutatkozott. A tanár urak türelmetlenkedni kezdettek. Dankó bácsi, a pedellus nem győzött kiszaladgálni az utcára, nézni, vajon nem jön-e már kíséretével a megyeház felől, de bizony csak nem jött. Mi azalatt szintén türelmetlenkedve találgattuk, milyen ruhában lesz? Aranyban-e, ezüstben-e, vagy pedig hermelinprémesben, bíborosban, mint aminőben a színpadi kormányzók öltöznek? Vajon, hogy fog kinézni, ősies, megdöbbentő arca lesz-e, méltóságosak-e a léptei, királyi a magatartása?
Ezalatt a 12 órát is elütötte. A déli harangszó is hangzott mind a katolikus, mind a kálvinista templom tornyáról, és a kormányzó mégsem jött.
A tanárok most már bosszúsak voltak. Hogyisne, mikor otthon azalatt elhűl a leves s elromlanak az ételek.
Előre lehetett látni a végét, pedáns emberek nem állják ki. Ha minket nem eresztenek is szét, ők magok hazaszökdösnek egyenként, egymás tudta nélkül, Dankó bácsira bízva, hogy sebes híradással legyen, ha a kegyelmes úr csakugyan közelednék.
Dankó bácsi különösen úgy 1 óra tájban távozni látva őket egyenkint, valamennyit, azon hitben, hogy a többiek mind ott vannak, (mert mindenki szigorúan ráparancsolt, hogy ne tudassa a többiekkel, hogy ő elment) nagy feladatot érzett vállaira nehezedni. Kevély volt arra, hogy most kezeiben van a gimnázium becsülete, sőt több, most ő egymaga a gimnázium. Kiállt az urcára, s ernyőt csinálva kezeiből szeme elé, a világért sem vette volna le tekintetét azon irányból, honnan a kormányzónak jönnie kellett. Osztályunkból, mely a földszinten volt, (a többiek mind az emeleten valának) irtóztató zsivaj és lárma hangzott füleibe, a rend és fegyelem teljesen meg volt bomolva. Az éhség forradalmat csinál mindenütt, itt is háborút idézett elő. A nemes ifjúság komoly és tréfás színezetű bírkózásokkal töltötte idejét, némelyek zúgtak, hogy ily soká kell maradniok, mások ismét szenvedélyes veszekedésbe bonyolódtak valamely kérdés fölött, mert sok ember közt sok kérdés támad, kivált ha az a sok ember unatkozik.
Abban a pillanatban, amidőn legnagyobb volt a zűrzavar odabenn, ember ember hátán, letepert alakok a földön, beporolt ruházattal, és diadalmas alakok a katedrapadokon feltett kalappal, egyszerre minden kopogtatás nélkül megnyílik az ajtó, s egy horihorgas ember lép be rajta, utána mintegy hatan, csupa tekintélyes emberek, díszmentében, kócsagos kalpaggal. A hórihorgas ember szélesen jártatja körül szemeit, mire mint egy varázsütésre helyeikre ugrálnak a diákok, olyan néma csend lesz, mint a tengeren szokott lenni vihar előtt.
Nos, hát tanultak-e sokat? Tudnak-e valamit? kérdé a hórihorgas ember, akin tábornoki ruha lötyög, s kinek vékony lábszárai hasonlítanak a szúnyogéhoz, hosszúkás arcán fanyarság látszik, apró kékes szemei bágyadtak, mégis fürkészőleg tekintgetnek jobbra-balra, mialatt a főispánnal halk társalgást folytat.
