II. AZ ÁLPROFESSZOR
II. AZ ÁLPROFESSZOR
Dankó bácsi, ki ezalatt még mindig az utcáról lesi őket, el sem gondolhatva, hogy hátha az udvar felől a hátulsó kapun is bejöhettek a magas uraságok, egyszerre figyelmessé lesz arra a feltűnő körülményre, hogy az óriási zaj, melyhez füle már annyira hozzászokott, egyszerre megszűnt, s halotti csendesség váltotta fel.
Teremtő isten, mi történhetett? Tán bizony megsiketültem?
Egyébre persze nem is gondolhatott a jó öreg, mert olyan csoda csakugyan nem eshetik a XIX.-ik században, hogy a diákok maguktól hagyják abba a zsivajt, lármát.
Ijedten kapott füleihez, de egy arra elhaladó kocsi robogását meghallván, megvigasztalódott s csendesen és nyugodtan nyitotta ki az osztály ajtaját, hogy a csodálatos csendesség okát megtudja; és éppen jókor, mert abban a pillanatban, midőn őexcellenciája elvégezvén halk társalgását a főispánnal, mérgesen kérdezé:
Hát a tanár nincsen itten? Ah, ah, ön itt van! Semmi szónoklat, semmi beszéd kedves tanár úr. Nem szeretem az efféléket.
Nem is akart Dankó bácsi beszédet tartani, sem szónoklatot, úgy állt ott az ajtónál megmerevedve, mint egy kőszobor, ijedtében a saját nevét és kilétét is elfelejtette, hanem görcsösen megfogózkodott a tulajdon zöld színű gérokjában, melyet Berkes tanár úr viselt még tavaly, s mely fiatal korában igen csinos szabású kabát lehetett. A világért sem bírt volna egyetlen értelmes mondatot kiejteni.
Engedje meg, kedves tanár úr! mondá a kormányzó , hogy kikérdezhessem tanítványait, mert nekem szívemen fekszik a fiatalság nevelése. Te, szőke fiú, hogy hívnak, ott a második pad elején?
Lengyel György.
No hát, Lengyel György, mondd meg nekem a történelemből, mikor uralkodott Lipót császár?
Lengyel György a »magolók«-hoz tartozott, amint belekezdett, egy szuszra fújta el az egész fejezetet, amit e császárról írt meg a szerző, mígnem odáig jutott, hogy: »és az ónodi országgyűlés trónvesztettnek nyilvánítá Ausztriát«.
Az államférfi önfeledten ütött kardjára haragosan.
Ki merte azt cselekdni?
Lengyel Gyuri ijedten, zavarodottan tekintett köröskörül; jószerencse, hogy az első padban ülő Nagy Pista odahajolt hozzá s halkan mondá:
Mondjad, hogy a lázadó Rákóczi.
A lázadó Rákóczi! felelt Lengyel Gyuri fennhangon.
Az államférfi arcán édes mosoly ült ki.
Helyesen van, igen helyesen van. Kitűnően feleltél édes fiam. Leülhetsz.
Azután odalépett Dankó bácsihoz, ki még mindig nem bírt magához térni, megveregette vállát és a kezét is megszorította.
Gratulálok, kedves tanár úr! Fogadja teljes elismerésemet. Ebből az egy szóból is látom, hogy itt az önök tanintézetében kitűnő szellemben neveltetik az ifjúság. Lesz gondom rá, édes öregem, hogy érdemeit illetékes helyen is méltányolják.
Dankó tehetetlenül hagyott magával tenni mindent, ajkai mozogtak ugyan, mintha valami tiltakozó szavakra készülnének, de nyelve megtagadta a szolgálatot, s lábait, amint ott állt a fekete, három lábon elterpeszkedő táblához támaszkodva, csendes reszketés fogta el.
Őexcellenciája mindezeket a tisztelet azon külső jeleinek magyarázta, melyeket egy szerény professzornak éreznie kell, midőn ily magasállású személlyel áll szemtől szemben, és nem tűnt fel neki a főispán és a kíséretében levő városi urak zavara sem; mert azok igen jól tudták, hogy az öreg Dankó József pedellus, de nem merték felvilágosítani a nagy urat, kinek haragjából, ha megtudja a valót, hogy a tanárok nem várták be, nekik is jut.
Ezalatt a kormányzó egészen belemelegedett az examinátori tisztbe.
Nos, a német nyelvben járatosak vagytok-e? Akik a német nyelvet szeretik, lépjenek ki a középre.
A fiúk egyszerre ugráltak ki a padokból, mert Nagy Pista hátrafordult és egy hamisat kacsintott a társaknak hátrafelé, kik Pistának, mint a legértelmesebbnek tanácsait tiszteletben tartották.
Az egész osztály a fórumra lépett ki. Mind szerette a német nyelvet. Őexcellenciája szíve csak úgy dagadozott a fényes egyenruha alatt az örömtől.
Ha ez így megy minden iskolában dünnyögé magában , akkor húsz év múlva még a szegedi tanyákon is németül fognak beszélni az emberek.
Egy hálás pillantást vetett Dankó felé, aztán még egyszer odajárult a jámbor férfiúhoz és a kezét is megszorongatta. Az olyan szemérmesen sütötte le a szemeit, mint egy menyasszony, és olyan bárgyú arccal bámult vissza őexcellenciájára, mint egy újonckatona. Szegény öreg, még így nem volt megzavarodva pedig már sokszor állott még az ágyúk torka előtt is.
De most magához jövén átértette a helyzetet, a huszár esze gyorsan jár. Itt most már le kell játszani a rátukmált szerepet emberséggel, nehogy a tanár urak becsülete szenvedjen csorbát, vagy a gimnáziumé.
Egészen kevély lett, mire ezeket elgondolá s bizonyos önérzetes nyugalommal várta a történendőket, bátorságot véve magának fölnézni az excellenciás úrra és környezetére, de a tanulókra nem, mert attól félt, hogy a selmák közül (ott ült a saját fia is, mégpedig az első padban) el találja magát valamelyik nevetni, mire aztán ő sem fogja megállhatni, hogy hangos kacajban ki ne törjön, s vége lesz az egész komédiának.
A kormányzó kinek nevét nem írjuk ki egészen, de megjegyezzük, hogy születésére nézve magyar gróf volt örömmel legelteté szemeit a derék fiúkon, kik olyan nagyon szeretik a német nyelvtant. No iszen tudta volna csak, hogy mind ott vannak a »német nyelvellenes társaság« tagjai is!
Csupán egyetlen fiú maradt ülve az első padban, magas, izmos gyerek, értelmes, hamvas arccal, eszes szemekkel. Az bizony éppen a Dankó bácsi fia volt, Dankó Miklós.
A hatalmas úr szeme most odatévedt s dühös villámokat szórt, de Dankó Miklós visszanézte keményen és nem mozdult.
Hát te nem szereted a német nyelvet ? kérdé tőle élesen.
A fiú felemelkedett ülő helyén s határozott hangon mondá:
Nem szeretem.
Hiába rángatta az öreg Dankó nagy szemöldökét jobbra-balra a tábla mellől, hiába dünnyögte: »Ez a szerencsétlen fiú még veszedelmet hoz mindannyiunknak a nyakára« a fiatal Dankót ki nem hozta sodrából. Mindig is olyan határozott szellem volt. Amit egyszer a fejébe vett, azt nem lehetett onnan kibeszélni.
Derék fiúk vagytok! szólott a hatalmas úr nyájasan szeressétek is, fiaim, a német nyelvet, mert világnyelv az, s ez a nyelv a kulcs, mellyel felnyílnak előttetek a tudomány kincseinek tárházai. Az isten éltessen benneteket velem együtt. Most menjetek helyeitekre.
A fiúk arcára oda volt írva, hogy: »Hát csak ennyi?« Azok szentül azt hitték, legalábbis annyit jelent a Nagy Pista szemhunyorítása, hogy pénzt fog kiosztani a »németek« között őexcellenciája. Ez pedig azon egyedüli eset, amelynek tartamára érdemes beállani németnek.
Homlokát haragos ráncokba szedve szólalt most meg a gróf:
Most pedig állj fel, te fekete fiú ott, aki előbb nem jöttél ki: ha nem szereted a német nyelvet, hát lássuk mit tudsz a többi tantárgyakból? Vegyük elő például a természetrajzot, az állattant.
Gondolkozni kezdett, hogy ugyan melyik állat felől kérdezősködjék, de egyik sem jutott eszébe; azok pedig, amik eszébe jutottak, mint például ló, kutya, tehén, macska, olyan túlságosan könnyűek, hogy egy cseppet sem fogja megizzasztani azt az átkozott rebellis gyereket, pedig nem ártana egy kis zavarba hozni.
Melyik állatot szereted a legjobban? kérdé aztán, hogy hadd adjon a fiú maga magának tárgyat.
Az oroszlánt mondá Dankó Miklós hirtelen.
A fiú elmondta mindazt, ami a tankönyvben meg volt írva az oroszlánról, milyen a szőre, milyen az alakja, mennyi az életkora, mivel él, hol tartózkodik, de a gróf mindenáron akadályoskodni akart, hogy megzavarja.
Mármost mondd meg nekem azt, mit szeret az oroszlán legjobban?
Miklós megsimította jobbkezével a homlokát s bátor, merész hangon felelé:
A s z a b a d s á g o t !
Ez az egy szó végigsüvített a termen, mint az orgonahang, megrezegtette a levegőt, s olyan felhőt gyűjtött a kormányzó homlokára, hogy a főispán és társai félve a kitörő vihartól, kezdték magukat kényelmetlenül érezni. Hát még a szegény Dankó bácsi.
Dankó Miklós feleleteire a kegyelmes úr ajkaiba harapott és azt mondta:
Ülj le!
Nem akarta magát nevetségessé tenni, hogy ennek a gyereknek a feleleteiben célzásokat lásson, igyekezett nyugodt maradni, de azért mégsem állhatta meg, hogy egy haragos pillantást ne vessen Dankó felé.
Hm! gondolá magában az öreg. Ez is a professzoromat illeti.
Van-e itt közületek valaki, aki katona akar lenni? kérdé aztán szétnézve. Aki katona akar lenni, lépjen ki.
Senki sem mozdult. Csupán Lengyel Gyuri ugrott ki a padból.
Labanc! sziszegték a fiúk, s a »labanc« szó szájról szájra járt suttogva, hogy rajta maradjon örökké.
Hát más senki sem akad ennyi egészséges fiú közül, aki katona akarna lenni? kérdé a kormányzó még egyszer. Szégyen, gyalázat, hallja, professzor!
Most Dankó felé fordult a kegyelmes úr egész haraggal.
Maga egészen elrontja ezeket a fiatal embereket. Micsoda szellem ez itt? Ön vadakat, tigriseket nevel itt! Ezek a fiúk gonoszsággal vannak tele… Hogy hívják azt a fekete gazembert ott? hadd írjam fel a nevét. Hallja maga, professzor, maga nem érti a szakmáját, én magát vasra fogom veretni.
Az öreg Dankó most már nem állhatta tovább az alakoskodást.
Kegyelmes uram, könyörgöm alásan, nem a professzor uram ám az oka annak, hogy az a fiú ilyen gonoszul felelt, hanem én… Engem tessék büntetni.
Hiszen önt fogom; elcsapom, elmozdítom.
Csakhogy kérem alásan, bibéje van a dolognak.
Micsoda? Ön még feleselni merészel? Tudja-e, kivel beszél?
Pedig meg kell mondanom akárhogyan haragszik is kegyelmes uram.
Beszéljen hát.
Azt akarom mondani, hogy ne tessen excellenciás szívében haragot elvinni innen a professzor úr ellenében, mert ártatlan szegény, mivelhogy most odahaza ebédel a professzorné asszonnyal, és bizonyára semmi része abban a bolond feleletekben, amiket a fiam adott: az én nevelésem ez a gonosz gyerek, én öntöttem szívébe ezeket a gazságokat, mert az én fiam… engem tessék hát büntetni, ne a professzor urat.
De hát kicsoda ön?
Én? Hát én a pedellus vagyok, az iskolaszolga, öreg Dankó József, volt Miklós-huszár, kegyelmes uram szolgálatára.
A kormányzó fülig elvörösödött. Egész életében az az egy remegtette, nehogy nevetségessé legyen, s íme megint egy helyzet, ahol nevetségessé vált; igaz, hogy apró dolog, de mégis erősen bosszantotta. Hirtelen magára rántá köpenyegét, bejegyezte a Lengyel Gyuri nevét a könyvébe, és mint akit leforráztak, eltávozott.
Dankó bácsi utána cammogott. Amilyen gyáva volt előbb, olyan bátor most; az akkor a professzori állapot volt, ez meg most a kiszolgált huszáré, aki a pokol minden ördögeitől sem ijed meg.
Az excellenciás úr, most hogy kívül érezte magát, jóízűn nevetett maga is a történteken, és megveregette a Dankó vállait.
Nos, öreg, tiszteltetem a tanár urakat, mondja meg nekik, ha megjönnek, hogy meg voltam elégedve.
Köszönöm alásan kegyes gráciáját, majd el fogom nekik mondani.
Egyébként pedig mi újság, jó öregem, itt, ezen a tájon?
Az öreg Dankó vállat vont s azután jó humorral mondá cserepes hangján:
Szedik az adót mindenfelé, kegyelmes uram!
De már erre nem állott vele többé szóba. A főispánt szólította meg s kalapját megbillentve, sietve távozott a megyeház felé.
*
Ekképpen végződött ezen nagy jelentőségű látogatás, melyről akkorában igen sokat beszéltek és beszélnek még mai napság is, mert Dankó bácsi bizonyára még mai napig is él, s dicsekszik vele mivel ha még száz esztendeig fog is élni, soha olyan nagy tisztesség nem éri, mint ezen a napon.
A tekintetes tanári kar összegyűlvén a gyűlésteremben, miután szögről végről, ki hüledezve, ki mosolyogva végigtárgyalták a leírt nagy eseményt, melynek részleteiről pontosan értesültek, határozatba ment, hogy az öreg Dankónak fizetése negyven forinttal évenkint emeltetni fog s hogy azon felül érdemeinek elismeréséül és jutalmául fel fog hívatni a tanári kar elé, itt az igazgató nyilvánosan, emelkedett szavakban megdicséri, a tanár urak egyenkint kezet szorítanak vele, s neve, mely a tanár urak részéről eddig »Dankó«-nak lett kiejtve, »Dankó bácsi«-ra fog átváltoztatni.
No, ilyen nagy dolog soha nem történt még tán a királlyal sem. Ha már ennyi dicsőség alatt sem roskadt le Dankó bácsi, most már bízvást elél akár ezer esztendeig.
Hanem a könnyei megindultak, mint a záporeső.
Nagyon meg vagyok jutalmazva… túlságosan meg vagyok jutalmazva, rebegé fuldokló hangon, mint egy gyermek.
Hanem mikor aztán újra lement a lépcsőkön s könnyei felszáradtak, szíve a kevélységtől kezdett dagadni.
Hja, csak nincs a világon dünnyögé többet érő dolog, mint a virtuscselekedet.
Hanem hiszen éppen jókor gondolkozott úgy, éppen a fia jött vele szemben, a Lengyel Gyurival: azok is a tanári kar elé voltak idézve.
No, te pernahajder, jó, hogy itt vagy. Szép örömet értem meg miattad. Hát te még az ország kormányzójával is ki mersz kötni, átkozott gyereke!…Tudod-e, hogy mekkora úr az! Hát ha felakasztat? Akkor is én vegyelek le az akasztófáról ugye? No, hiszen csak azt lesd, hogy én könyörögjek érted. Nem én!
A fiú szó nélkül hagyta az öreg szavait, aki meg markába nevetett titokban, s büszkén gondolta: egészen rám ütött az a gyerek.
A fiatal Dankó Lengyel Gyurival benyitott a tanácsterembe. Ott voltak a tanár urak valamennyien, s bizonyos ünnepélyes hangulat uralkodott bent. Talán a tanár urak fekete kabátjai és hófehér inggalérjai okozták azt.
Berkes tanár úr felkelt a székről amint a két tanuló belépett, egy feltört levelet vett föl a zöld asztalról s így szólott:
Kedves fiam, Lengyel György! Te igen megnyerted őexcellenciája, a kormányzó úr magas tetszését, s íme jutalmul két aranyat küld számodra. Ezennel átadjuk azt neked s magunk részéről is megdicsérünk mai magaviseletedért. Te igen derék fiú vagy, engedelmes a felsőség iránt, szelíd, jó erkölcsű és okos, szülőidnek valóban öröme lehet benned. A kormányzó úr őexcellenciája azt is írja, hogy ha az iskolai év végével megmaradsz kívánságodnál katona lenni, pártfogására számíthatsz. Most pedig lépj elő, Dankó!
Dankó előlépett, nagy fejét magasra emelte, olyan volt most, mint egy atléta; vastag fekete haja rendetlenül folyta körül halavány arcát.
No, te ugyan szép mákvirág vagy, Dankó. Te haszontalan gazember, naplopó. Hát micsoda ostoba dolgokat beszéltél te összevissza a felsőség előtt iskolánk szégyenére és gyalázatára?
Berkes tanár úr egészen belelovalta magát, valódi düh rajzolódott le arcán, s mérgesen suhogtatta a kezében levő irónt.
Sohasem lesz belőled becsületes ember, te semmiházi, te ostoba fráter.
A fiatal Dankó arca kigyúlt, ökle hevesen mozdult, homlokán kidagadtak a felindulástól az erek, de még tartotta magát s vad erővel harapott ajkaiba, mialatt mereven, kihívólag nézett a tanár arcába.
Berkes tanár úr mindig mérgesebb hangon folytatá:
Rólad is megemlékezett őexcellenciája és rosszallja gonosz indulataidat. Mi pedig ezennel ünnepélyesen megdorgálunk, te gazember, és becsukatunk a karcerbe. Menj csak le, fiam, Lengyel, a pedellusért.
Amint Lengyel Gyuri kiment az ajtón, a Berkes tanár úr arca egyszerre megváltozott, mint a téli tájkép, ha a nap rásüt, csupa mosoly, csupa rokonszenv sugárzott le a nemes vonásokról.
Az a másik a gazember, édes fiam! Hanem azért te fogsz elmenni a karcerbe. A feleségem pecsenyét sütött számodra, ott fogod találni.
Ezekre a szavakra a fiatal Dankó arca is kiderült, s vidáman, boldogan ment a fogságba.
