A LEGMODERNEBB PÁRBAJ • 1883 (34. kötet)
A LEGMODERNEBB PÁRBAJ •
1883
(34. kötet)
1883
(34. kötet)
A doktorom exkuzálta magát, miért nem jött el tegnap, hogy a szokott kávéházunkban reggelizzünk.
– Eredeti esetem volt – mondja. – Tegnapelőtt benyit hozzám egy fiatal ember, Rosenblüh Jakab… Alkalmasint ön is ismeri. Egészen el volt szontyorodva. Kosorra még jobban aláhajolt, s bizonyos köd ült sárga arcán.
– Mi baja önnek, Rosenblüh? – kérdém elcsodálkozva.
– Nagy bajom van, kedves doktor – mondá siránkozó hangon –, Schwarcz Dóri… a mi kedves Schwarcz Dórink párbajt fog vívni.
– Lehetetlen!
– Mégis úgy van – mondá ő leverten.
– És vajon mi vitte őt erre a szörnyű lépésre? – kérdém némi gúnnyal, amit azonban Rosenblüh nem vett észre.
– Mi vitte? Az vitte, hogy jövő héten fog jegygyűrűt váltani a Spitzkopf kisasszonnyal… a nagyobbikkal, azzal a sovánnyal, aki a románokból fejébe vette, hogy az ő vőlegényének párbajának kell lenni. Ezért fog Dóri verekedni holnap reggel.
– És kivel fog verekedni?
– Egy embert szándékosan ostobának nevezett a kávéházban.
– És nem félt?
– Hogyne félt volna? Oda van az ijedelemtől, nem tudok vele mit csinálni. Jajgat otthon.
– De hát akkor minek verekszik?
– Meg kell lenni, a Spitzkopf-leány miatt… nagy parti.
– Hüm! És hát mi közöm nekem mindezekhez?
– Mi köze? Az a köze, hogy ön lesz a doktor az eseménynél, én pedig vagyok a szekundáns, aki azért jöttem, hogy arra felkérjem. Holnap reggel idejövök a kocsival önért.
Ebben állapodtunk meg, s reggel csakugyan benyitott Schwarcz Dóri a szekundánsaival. Halotthalvány volt, s prémes felöltőjében is úgy remegett, mint a kocsonya. A nyaka egészen be volt húzva váll-lapockái közé.
Leültettem őket, s elkezdtem összeszedni a műszereimet.
– Micsoda ez? – kérdi szepegve, oda bökvén ujjaival az eszközök egyikéhez.
– Ez a fogó.
– Nos, miféle fogó?
– Ezzel veszem ki a golyót a testből.
– Miféle testből? – dadogá.
– Hát például az ön testéből, ha önt lövik meg.
– Ki?
– Ej, hát az ellenfele.
– Az, akit megsértettem?
– Persze az.
– Hát az mi?
– Ez pedig a tű, amivel be fogom varrni a sebet.
Schwarcz Dóri bágyadtan rogyott alá a székbe, s nyöszörgött ott, mint egy haldokló. Segédei hiába biztatták, bátorították, oda volt, s mint egy fadarab hagyta magát belöketni a fiakkerbe, mikor elindultunk a hős vértől pirosult gyásztérre, a megyeri erdőcskébe.
Az ellenfél már ott várt bennünket: szintén egy a mi népünkből, kinek segédjei is épp úgy, mint a Dórié, valóságos segédek… kereskedősegédek valának.
Sokáig tanakodtak együtt mind a négyen, míg végre megtöltötték a mennykő nagy karabélypisztolyokat (nyilván valami tandlertől szerezték) golyóra, s felállították a két leventét. Egyiken se volt emberi ábrázat.
Egy, kettő, három, taps… Az volt a jel a lövésre. Semmi csattanás, semmi füst… a lövők ott álltak trémázva, mint a faszentek.
– Hát miért nem lőttek? – kiált rájok Rosenblüh méltatlankodva.
– Mi? Hát lőni kellett volna? – mondja Schwarcz Dóri ártatlanul. – Mért nem mondták?
– Jól van. Helyezkedjenek. Újra kezdem. A harmadik tapsra lőni kell.
– Egy…
Mély sóhaj szakad föl a Dóri melléből.
– Kettő…
A másik fél kezében úgy járt a pisztoly, mintha földrengés lenne.
– Három!…
– Halt! – ordít fel kétségbeesetten a Dóri ellenfele. – Kiesett a golyóbisom.
Nosza, erre összeröffen a négy segéd velem együtt, odarohanunk, megnézzük a pisztolyt, csakugyan üres; amint fölemelte, kiesett belőle a golyó. Elkezdjük keresni a homokban. Egy negyedóra kellett, míg megtaláltuk.
– Mi történik most? – kérdi fontoskodva a Diamant a Király utcából.
– A becsületnek elég van téve – véli Zwiebel Mór.
– Oh, persze… Mert istenítélet van abban, hogy a golyó kipottyan a döntő pillanatban – harsogja Rosenblüh.
De közbeszólt Blitz Mór a Két szerecsen utcából:
– Nem is annyira istenítélet, mint inkább, hogy ön nem tudta megtölteni a pisztolyokat… mert ön töltötte.
Szavazás következett. Ketten arra szavaztak, hogy a becsületnek elég van téve, ketten arra, hogy nincsen. Végre én döntöttem el, hogy ha már eljöttünk, ne álljunk itt hiába.
Újra kezdődött a mulatság, megtöltötték az üres pisztolyt, s kiállottak újra: egy, kettő, három!
A hősök irányoztak, s hallani lehetett a végzetes pillanatban, hogy:
– Puk! puk!
Hallatlan! A pisztolyok mégis elsültek.
Az ellenfelek sértetlenül maradtak, s amint a füst eloszlott, odajárultak egymáshoz, kevély lépésekkel és délceg magatartással.
– Uram, én Schwarcz Izidor vagyok.
– Uram, én Weisz Jakab vagyok.
– Örvendek, uram! Kemény, átkozottul kemény gyerekek vagyunk mind a ketten. Igaz-e, doktor?
Szívélyes örömmosollyal rázták meg egymás kezét.
– Az ördögbe is – szólt azután Weisz Jakab harcias mogorvasággal –, lőjünk még egyszer egymásra, uram.
– Lőjünk, uram – mondá Schwarcz Dóri lelkesen. – Szeretem a viadalt. Égek a harci vágytól.
A segédek aggodalmas arccal ugrottak közbe:
– Nem lehet, urak. Az minden szabály ellen van.
– Ej, mit nem lehet! A szabályok csak a gyengéknek valók. Ilyen két kemény fickó megérdemli azt, ha összeakad, hogy egy kicsit kikacérkodhassa magát a halállal. De ha önök, mint segédek, nem engedik… éppenséggel nem akarom bajba keverni önöket. Igaz-e doktor?
