A VESZETT SÓGOR • 1883 (34. kötet)
A VESZETT SÓGOR •
1883
(34. kötet)
1883
(34. kötet)
Az emberek minden apró körülményt megragadnak arra nézve, hogy az érdeklődést a saját személyük felé fordítsák.
Van egy ismerősöm, aki azzal dicsekedett a minap, hogy az ő sógora, egy vidéki bank pénztárnoka, megveszett, s arra látszott a legnagyobb súlyt fektetni, hogy a megveszett ember a tulajdon sógora volt. Az ördögbe is, nem mindennapi dolog egy víziszonyba esett ember sógorának lehetni. Ezt tessék valakinek utána csinálni!
A sógort egy kis fekete kutya harapta meg, ahogy az alsóvárosi kertek alatt jött, a harapásnak alig látszott valami nyoma a bal lábán, hanem az mindjárt feltűnt neki, hogy a kutyának mintha csodálatos tüzes pára gőzölgött volna az orrlyukain, s a szemeinek sem volt meg a rendes kutyaformája.
Hónapokig nem vett észre semmit, egy reggel azonban, amint felkelt, s odalépett a mosdószekrényhez, összerázkódott: nem bírt belenézni a vízbe.
…Tudta már, mi baja van.
Irtózattal csapta be a mosdószekrény fedelét, hogy ne lássa azt a gyilkos óriási szemet, mely a lavórból reá mered.
Lehorgasztotta fejét, s fel alá kezdett sétálni izgatottan a szobában, majd a nagy álló tükörbe vetett futó pillantást: az visszaadta a tulipiros arcát, szép kék szemeit, szőke kerek szakállát, izmos, széles vállait. Egy embert látott, aki arra van teremtve, hogy száz esztendeig éljen.
Fogai vacogtak már ekkor, s homlokán forró izzadtságcsöppek gyöngyöztek.
Leült egy székre fáradtan, összetörve, s amint leült, a vér nyargalni kezdett az ereiben, mintha ördögök kaparnák belül a körmeikkel, feje szédült, idegei rángatóztak, állkapcái mozogni, reszketni kezdtek, harapni akart, valami rettenetes vágya jött a saját kezeit összerágni, s abban az iszonyatos zúgásban, amit ő hallott, mintha ezer falka kezdene csaholni egyszerre!
Felugrott, át- meg átfutott a szobán, a szájából a tajték folyt. Még volt annyi öntudata, hogy kivette a zsebkendőjét, s ezzel törülgette a kínok habját ajkairól.
A sebes járkálás lehűtötte kissé a vérét. Eszébe jutott, hallotta valamikor, hogy a veszett embernek nem szabad leülni, annak örökké mozogni kell. Igen, igen, még eszénél volt, s mindent tudott, ami történik vele. Még arra is gondolt, ami történni fog, átértette egészen, s kinyitván a szomszéd szoba ajtaját, tompa, félig hörgő hangon kiáltá:
– Ilonka! Jöjjön be kérem, ha ráér!
Kedves barna menyecske futott be kisvártatva. Virágos ujjasa fel volt gyűrve egész a hónaljáig, látni engedve szép karjait, melyeket pajkosan szétterjesztett, mint szárnyakat, gyermekesen alálógatván tenyereit, hadd lássék, mennyire oda vannak attól a fehér sártól, mely a női kezeket legjobban szépíti meg. A fiatal asszonyka tésztát dagasztott a konyhában a kalácssütéshez: az volt az a sár a kezein.
– Jaj, ne nyúljon hozzám most – mondja enyelegve, amint berontott.
– Maga ne nyúljon hozzám – szólt a sógorom sötéten. – Üljön le arra a székre.
A fiatal asszony ijedten tekintett fel a férjére.
– Istenem, mi baja, egészen ki van kelve a képiből?
– Ilonka, legyen elkészülve a legrosszabbra: én megvesztem.
– Oh, ne beszéljen… ilyeneket, kérem, ne beszéljen. – Remélve, gyanakodva, remegve nézett reá.
A sógor sebes léptekkel fel s alá járva beszélte mindezt.
– Nem tréfálok. Egy kutya megharapott a minap. Az mérgezte meg a véremet. Ami megtörtént, megtörtént, azon nem lehet változtatni. Ne sírjon, kérem, hanem hallgasson engem. Hiszen eleget sajnálom, hogy csak meg sem csókolhatom többé. Nyugalom, nyugalom, kedves Ilonám. Menjen be a szobájába, s ki ne jöjjön többé. Nézze a kivicsorított fogaimat, meg szeretném harapni… Fusson, fusson tőlem!
A fiatalasszony ahelyett, hogy elfutott volna, összerogyott, s ott maradt elaléltan, mozdulatlanul fekve a padozaton.
A veszett emberben még volt annyi önmegtartás, hogy kikiáltott a cselédekre, vigyék el; csak hű szolgáját, Korpás Miskát hívta félre:
– Eredj el, Miska fiam, a sógoromért (már, hogy énértem). Keresd fel, akárhol van. Vele akarok még beszélni.
Éppen reggeliztem, mikor értem szaladtak, hogy jöjjek a sógorhoz. Valami titkos előérzet súgta, hogy baj van.
Futottam.
– Ülj le – szólt a sógor. Semmit sem vettem észre rajta.
– Mi baj van? – kérdém.
– Hozass be magadnak egy kötelet.
– No, ugyan mi az ördögnek? – De azért csak behozattam a kötelet.
– Nem szükség sokat teketóriáznom sógor – mondá azután rám emelve zavaros szemeit. (Arcán is látszott a kimerültség, s szemei alatt kék patkók voltak.) – Te katona ember voltál, kemény szíved van, te tudni fogod, mi a régula. Kötözz meg azonnal, de jó szorosan.
– Ne bolondozz, sógor. Csak nem ment el az eszed? Te őrült vagy.
– Nem az – felelte szokatlanul csendesen, majdnem sértődve –, mindössze meg vagyok veszve.
– Hát mért nem szóltál mindjárt – mondám apprehenzíve. – Ez már hiba, sógor, nagy hiba. Így már neked van igazad.
S fogtam a kötelet katonásan (mert hiszen katonadolog minden baj a világon), és megkötöztem a sógort; szelíden engedte magát.
A lábait szabadon hagytam, hadd járkálhasson folytonosan, s így járkált ott egész nap és egész éjjel. Egyedül virrasztottam vele. Ilonka a legbelsőbb szobában feküdt betegen.
– Látod – mondá elmerengve a gyertya fényén, mely előttünk égett –, ez az igazi kutyamulatság!
Órákig nem szólt azután semmit. Hajnal felé megállt előttem egyszer, s mély sóhajtás szakadt föl a melléből.
– Te, sógor! Tégy meg nekem egy kis barátságos szolgálatot.
– Parancsolj, kedves sógorkám.
– Ott abban a legfelsőbb szekrényfiókban van egy revolver, húzd ki, s lőj agyon vele.
– Nem, azt nem teszem.
– Nem teszed? – ordított fel egyszerre, s szemei rettenetesen forogtak.
Elrémültem, s az ijedelem hatása alatt kivettem a revolvert.
– Nem, nem! – sziszegé ekkor nyöszörögve. – Hagyj élnem, sógor. Hiszen olyan szép az élet, amíg tart. Olyan nagyon szép az élet. Beszélgessünk még. Te, úgy szeretném látni még egyszer a kis fiamat.
S olyan pajkos hunyorítással mondá ezt, hogy magam is szinte elmosolyodtam.
– Nem lehet. Hova gondolsz? A gyereket eltiltották tőled. Az most alszik a kis szobában.
– Lopd el onnan, sógor, az isten is meg fog áldani. Hozd ide, hadd legyen itt.
Eszem ágában sem volt, beszéltem az eszéhez és szívéhez; nagy nehezen sikerült lecsillapítani.
– Igaz, nem akarom látni többé a gyereket.
Reggel felé aludni akart. Nagyon ki volt merülve. Az orvos megmondta, hogyha elalszik, akkor kitör rajta a düh, s be fogják neki adni álmában a halálthozó szert.
Szegény sógor. Tehát csak addig él, amíg ébren van. Az álom a halált hozza meg neki. Vajon ha elalszik, miről álmodhat egy veszett ember?
– Ne aludj még, sógor… ne aludj. Nincs valami mondanivalód még?
– Van, van – szólt hévvel –, de nem jut eszembe… úgy kavarog itt minden… itt a fejemben… majd reggel, reggel elmondom, amit akarok, hagyj pihenni.
Lezárta szempilláit… a vér lassankint kezdte elönteni először a füleit, aztán a halántékain át terjedt, terjedt folytonosan.
A doktor megfogott egy kávéskanalat, s beöntötte a tartalmát a szájába – s én soha többé nem beszéltem vele, mert soha többé föl nem ébredt… Pedig a tulajdon sógorom volt.
Ilyen is csak az én famíliámban történhetik.
