A LEGRÚTABB LEÁNY • 1882 (33. kötet)
A LEGRÚTABB LEÁNY •
1882
(33. kötet)
1882
(33. kötet)
Semmi sem volt komikusabb a népünnepélyen, mint az, hogy a kivégzendő ökröt a hadastyánok kísérték kivont karddal, mint valami generálist. A délceg veteránok, kiknek nevetséges hiúsága uniformisban lyukad ki, s kik nem szégyenlik magukat, vén ember létükre, gyerekes katonásdit játszani, valódi dicsőségére váltak, amelytől át vannak hatva, az osztrák szellemnek, amint kevélyen ott lépdeltek az országos ökör mellett, azon hitben, hogy ők a földkerekség legnagyobb daliái.
A veteránok mellett két oldalról tömérdek gyerek futott, nem tudván, az ökröt bámulják-e inkább, vagy a veteránokat?
De a gyermekek persze csak a kordonig jöhettek. Azontúl mindenki fizetni tartozik, csak az ökör és a veteránok nem.
Nagy zsibongás támadt a kordonnál az apró-cseprő népség között. Nem egy nézte nagy sóvárogva az elzárt tündérerdőt, mert a gyermekfantázia legalább is annak rajzolta a ligetet, amint zöld fái közül ki-kicsillant itt-ott egy címeres pózna, vagy valamely filagória.
Hej, de sok boglyas fejecskében kóválygott ez a gondolat: »Adnék most száz forintot negyven krajcárért!«
Hát amint ott zsinatolnak vala, akinek volt némi alaptőkéje, kiegészítvén azt a kabátgombok vagy a penecilus elárusításával, éppen arra ment egy előkelő rangú katona, kis fiát és leányát vezetve kezén két oldalról. Míg a tiszt megváltotta a jegyeket, a két úri gyerek (könnyen megmagyarázható rokonszenvből a kortársak iránt) a gyermek-raj közé vegyült.
– Hej, Pista! Biri! Merre vagytok? – kiáltá a tiszt a gyerekekre. – Micsoda dolog az, hogy elmaradoztok? mit csináltok ti ott az idegen gyerekek közt, mi?
– Nézzük őket – felelte a kis Biri szomorúan. – Nem tudnak bejönni szegények.
– Hát mért nem jönnek? – mondja a tiszt, talán csak azért, hogy mondjon valamit.
– Mert nincs papájuk! – felelte naivul Biri.
– Jaj, de ostoba vagy, kedveském – vágott közbe a szabadszájú Pista –, azért nem tudnak bejönni, mert pénzük nincs.
– Nos, hát vigyünk be kettőt – indítványozza hangosan a tiszt, s a nyolc hatost, melyet a jegyek árából visszakapott, odacsúsztatta a pénztárnok asztalára két piros jegyért.
Azzal az egyik jegyet odaadta Birinek, a másikat Pistának.
– Adjátok oda, amelyik gyereknek akarjátok.
A kis Birike egy kékruhás, gyönyörű arcú leánykához lépett, s annak az inggallérjába tette a piros jegyet, azután egészen kipirulva jött vissza apjához.
– Ej, ej – szólt az apjuk –, mindig csak a szépet keresitek. Ha a Gondviselés is ilyen lenne, mivé lennének a rútabbak. Nosza, Pista fiam, te meg azért is keresd ki az egész csoportban a legcsúnyább leányt s azt ajándékozd meg a jeggyel.
A szavak hangosan voltak mondva. A gyermekek közt halk moraj hallatszott. Egymásra néztek, szemük mintegy önkénytelenül kereste, hogy ki itt hát a legrútabb.
A vakmerő Pista behatolt a csoport közepébe. A gyermekek félénken húzódoztak tőle és mégis feszült érdeklődéssel lesték minden mozdulatát.
E pillanatban csörtettek oda a Nemzeti Színház ruháiba felöltözött tarka alakok lóháton, de a piros jegy sorsa annyira lekötötte a figyelmüket, hogy rá se hederítettek a páncélos lovagokra.
Pista végre megtalálta a legrútabb leánykát. Ott állt leghátul, piciny, összenyomott képe volt, az is ragyás. Apró, bizonytalan szemei szúrósan tévelyegtek szerteszét a tárgyakon. Alacsony homloka már is ráncos volt. Egyetlen rokonszenves vonás sem szépítette ezt az arcot.
Pista odanyújtotta neki a jegyet.
– Ez a piros billét a magáé – mondá Pista úr –, ezzel bemehet az ünnepélyre.
– A legcsúnyább, a legcsúnyább! – zsibongtak a kicsinyek, körültáncolva a billétes leányt! – Lakatos Mari a legcsúnyább!
Felkiáltások hallatszottak: »Éljen a legrútabb! Éljen Lakatos Mari!« Valamelyik ferencvárosi gyereknek eszébe jutott az »éljen« szónál: »Éljen báró Kemény!« Erre aztán szűnni nem akaró derültség támadt az emberpalánták között is. Lakatos Mari meg úgy megörült a piros jegy láttára, hogy mindjárt megszépült a saját mosolygásától. Mit bánta ő, ha ő a legcsúnyább is, csak lássa a nagy ünnepélyt közelről.
Én, aki tanúja voltam e kis epizódnak, elhatároztam, hogy mert a legszebb leányhoz ma hihetőleg nehezen fogok férhetni, hát megszerzem magamnak azt a mulatságot, hogy a legrútabbnak a sorsát fogom figyelemmel kísérni.
De sajnálatomra a kis Mari nem ment egyenesen be a ligetbe, hanem, mint társainak mondá, hazamegy megmondani az anyjának. Ott lakott anyja átellenben a százháznál. Utána mentem a gyereknek, de nem sokáig kellett mennem. Sorsa eldőlt útközben néhány lépésnyire.
Szemben egy borzas hajú fiú-gyermek jött bőgve, egy cserépfolytonossági hiányban szenvedő bögre fülét tartva kezében; a bögre oldala fehér volt a lecsurgott tejtől.
– Mi bajod, Gyuszi? – kérdi Lakatos Mari szelíden. – Ugyan már megint mi bajod?
– Eltörtem a bögrét, – liheg az, új strófát kezdve a siralmakban, miközben szaggatottan, szótagonkint folytatá: – Agyonver a majszterné… bizonyosan… bizonyosan.
– Szegény Gyuszi, szegény! – mondá Lakatos Mari. – Lássuk csak, hátha segíteni tudnék rajtad?
– Ne beszélj… – rebegé Gyuszi tágranyitott szemekkel.
– Egy billétem van, ha eladom valakinek… várj meg itt, Gyuszi, eladom, megveszik azt az urak.
A kis Mari visszafordult, de útját álltam.
– Megveszem én a billétet tőled – mondám.
– Igazán megveszi? Mit ad érte?
– Egy forintot!
– Szent atyám! Hisz az nagyon sok. Hátha nem jó pénz.
– Ne búsulj, lányom, itt van ni, hatosokban fizetem.
Örömteljesen szaladt vissza s karon fogva Gyuszit, lázas sietséggel mentek megvásárolni a szükséges tárgyakat, új bögrét és tejet.
– Látod, Gyuszi – mondá a kislány fennhéjázó hangon s némi fölénnyel. – Nem illik ám, ha azt kiabálod utánam, mint tegnap is tetted, hogy »csúnya« vagyok. Ez a pénz most nem lenne itt, s téged ugyancsak eldöngetne ma a majszterné, ha szebb volnék.
