AZ ÁRULÓ RÓZSA • 1882 (33. kötet)
AZ ÁRULÓ RÓZSA •
1882
(33. kötet)
1882
(33. kötet)
A minap, hogy otthon voltam, észrevettem, hogy a kis húgom már egészen elcsukta a bábut a szekrény fenekére. Nini, hiszen már hosszú ruhát visel ez a gyerek… Sőt ami több, egy vendéget, egy idevaló fiatalembert találtam nálunk, akiről az öregem kérdezősködésemre azt felelte kurtán:
– Ilonkának valami ismerőse.
Micsoda, az én kis Ilonkám ismerőse ez? Valami ismerőse. No, no, hát már ennyire vagyunk?
Az ismerős szolid fiatalembernek látszott. Csinos is a szó szoros értelmében. Nekem nem volt ellene semmi kifogásom, Ilonkának még kevésbé sem… de mit hímezzem-hámozzam, szerelmes volt fülig szegény kicsike. Itt ismerkedtek meg a Margitszigeten a tavasszal.
Míg otthon időztem, Sándor (így nevezték) azalatt meg is kérte a húgom kezét. Atyám lehetőleg rezervált választ adott, s engem kért meg, hogy miután én is a fővárosban hivataloskodom, szerezzek magamnak lelkiismeretes információkat az ismeretlen »ismerős« felől.
Nos, ez bizonyára nem valami kedves megbízás, de mit nem tesz meg egy kedves kis húgocska jövendő boldogságáért az ember? A cél, ha valahol, itt lehetőleg szentesíti az eszközöket.
Többször meglátogattam fiatalemberemet otthon szállásán, nem foglalkozott semmivel, úgy vettem ki némely elejtett szavaiból, hogy valahol az ország déli részeiben földbirtoka van, annak a jövedelmeiből él, különben hideg, zárkózott jellemű volt. Bővebb szálat, amin elindulhattam volna, egyszer sem ejtett ki. Csak tapogatóznom lehetett s napok múlva sem írhattam egyebet haza az öregemnek, mint azt, hogy: semmit sem tudok.
Pedig közelgett már a terminus, amikorra a döntő választ ígérték meg neki az otthoniak.
Már le is mondtam a reményről, hogy valamit megtudhassak jelleme és körülményei felől, midőn tegnap véletlenül találkoztunk a Váci utcában.
Vidámabb volt a szokottnál, s barátságosan szorított velem kezet.
– Hova siet ön? – kérdé.
– Csak úgy céltalanul kóborgok – mondám mosolyogva. – Azaz a Széll-féle betörőket kergetem.
Ugyanis rendőrhivatalnok vagyok a központban s evégre küldött ki reggel a főnököm. De eszemágában sem volt.
Sándor gúnyosan mosolygott. Meg se apprehendáltam rá. Hiszen mirajtunk szabad mosolyogni mindenkinek.
A szögleten rózsákat árult egy szegény asszony. Egy szép »Marschall-Niel« volt köztük, megvettem egy hatosért. Az asszony nem tudott visszaadni a két hatosos pénzarabból, még egy rózsát vettem hát s megkínáltam vele Sándort.
A gomblyukába tűzte, s együtt sétáltunk a lakásom felé.
– Várjon meg, mondám, megkérdezem a házmestert: nincs-e levelem?
Beszaladtam, s csakugyan levelem volt otthonról és abban egy kisebb levél a Sándor számára. Az »igen« van benne, mint atyám írta.
Elhatároztam, hogy némi bevezetés mellett adom csak át: előbb meg fogom tréfálni.
Kart karba fűzve mentünk tovább a Hatvani utca felé.
A Haris-bazárban egy fiatal úr üdvözlé Sándort s tréfálózva fenyegette meg.
– Ej, ej, uram! Ön ruházkodik… úgy látom, ruházkodik…
S pajkosan mosolygott hozzá.
Sándor elpirult s kedvetlenül felelt, mikor kérdeztem:
– Nem vár ön valamit?
– Nem!
(Úgy látszik, nem szereti eléggé húgomat! – dörmögém magamban.)
E pillanatban az öreg pocakos Mayer, a vén uzsorás a Három dob-utcából, mellettünk termett, s megveregette a Sándor vállát, aztán vigyorogva mondá a rózsára tekintve:
– Falusi rózsa, nemde? Hehehe! Ez már ott termett ugye azon a bizonyos csallóközi négyszáz holdon?… hehehe.
(Hm! Éppen ennyi a húgom osztályrésze Csallóközben.)
Sándor mérges szemeket vetett az uzsorásra. Ostoba! dünnyögé a foga közül s úgy ott maradt állva, mikor már Mayer elment is, mintha odagyökereztek volna a lábai.
– Sapristi! – kiált rá egy ismeretes, futva járó zsurnaliszta, ki majdnem beleütődött Sándorba. – Az ember meg se látja önt ettől a nagy rózsától.
– Igen? – kérdé Sándor zavarral…
– Az ördögbe is, olyan ismerős… Honnan is, honnan is? Igen, igen, hiszen nem nehéz kitalálnom, bizonyosan a vén báróné keblén volt tegnap a páholyban… hogy egy kicsit indiszkrét legyek – persze kivételesen… igenis kivételesen.
Sándor tűkön állt s fészkelődött.
– Nos, a báróné jó falat, kedvesem. Megér egy főispánságot. Remélem, ön nem fogja »elrontani« a kedves mamát. Ön nem elégszik meg a puszta rózsákkal. A báróné rózsáira – nagy ráfizetés jár. Ezekre még a börzén is adnak.
Sándor kékült, halványodott. Eleget tudtam. A rózsa elárult mindent. Zsebembe nyúltam a balkezemmel, ott volt a szivartárcám és a kis levél Sándor számára. Önkénytelenül összemorzsoltam. Nem neki szól az már – ezentúl. Ez már nem parti többé.
Fölfedeztem benne a betörőt, aki húgom szívébe galádul behatolt.
Elég ez nekem egy napra. A Széll-féle betörőket hadd fedezze fel Zsarnay.
