A MINISZTEREK ZSEBE • 1881 (31. kötet)
A MINISZTEREK ZSEBE •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
Karcolat
Muki hazajött. Mégpedig hivatal nélkül jött haza még most is. Hat esztendős »zsebrák« már s még mindig semmi »sine cura«. A felesége szidja, a rokonok szidják, az ipja szidja s esküdözik, hogy bepecsételi a pinceajtót s ki se nyitja szeptemberig, ami pedig annyit tesz, mintha a Muki jövőjét pecsételné be.
És hogy teljes legyen a harmónia, még a választók is szidják Muki urat, pedig ezeknek igazán nincs okuk. Ők nem csalódtak. Ők mindig gyámoltalan embernek tartották Muki urat.
Hiszen legalább egyetlenegy önálló tette volna, mellyel bátorságot tanúsít, vagy erélyt. De nincs egy körömfeketényi sem.
Nem is választották volna meg, de az apja, ipja, sógora, nagybátyja, nagynénje, unokatestvérei váltig azt hajtották a jó ismerősöknek, hogy:
Ne hagyjátok elveszni azt a szerencsétlen fiút! Tudjátok, hogy betegeskedett s kénytelen volt abbahagyni az iskolába járást, úgyhogy most nem való egyébre a világon, mint országos képviselőnek.
Ahogy Muki úr hazajött a kerületbe, bizony mindjárt rosszul kezdett állani a szénája. Beszámoló beszédet követeltek tőle.
Beszámoló beszédet? De hát miről számoljon ő be, ha senki sem bízott rá semmit. Nem tud ő az egész országgyűlésről egyebet, kivévén, hogy a »Kék macská«-ban hányszor változtak azóta a kellnernők.
De nolens-volens kellett. A tigrisek nyugtalankodtak, s ha nem akarta még a remény utolsó deszkaszálát is kiejteni maga alul, be kellett ugrani Demosthenesnek.
Meg kell lenni, fiam! Meg kell lenni! Még egy országgyűlés, s akkor tán megkapod, amit kiszemeltünk számodra: a kamarális birtokoknál a tiszttartóságot.
Dehogy kapom, dehogy mondja Muki kétségbeesetten , hiszen már ezelőtt is megígérte Trefort, mindennap vártam, mindennap néztem a hivatalos lapban… ebben a várakozásban telt el egész életem.
Nekem is megígérte őexcellenciája… hogy kinevez.
Ah!
Sőt azt is mondta egyszer futólag, hogy már alá is íratta a királlyal. Csodálom, talán valami rossz fát tettél a tűzre, amiért megharagudtak rád s visszavonták. Nem szöktél te meg valamikor a név szerinti szavazás elől?
Soha! Nem tettem én soha semmit.
Nos, mindegy. Ahogy volt, úgy volt, hiába találgatjuk. Egy szónak száz a vége. Próbáld meg még három évig. Mégis talán több morzsa, mint ahány ember… Hátha megkapod könnyen, ingyen…
Treforttól? Ingyen?
Bízzál a jövőben és tartsd meg a programbeszédet.
De mit mondjak?
Amit gondolsz, édes fiam.
De mikor én semmit sem gondolok.
Hát a meggyőzésed?
Még eddig semmiről sem győződtem meg.
A beszédet pedig meg kell tartani. Mégpedig legyen benne valami ellenzéki.
Ellenzéki?
Igen, mert enélkül oda a kerület örökre.
De hát mit mondjak?
Gondolkozz csak, van-e valami ellenzéki aktusod, amire hivatkozhatnál?
Nincs, azaz hogy most jut eszembe, egyszer nagy tolongásban lábára hágtam Kemény Gábornak.
Nem elég.
Egyszer pedig tévedésből a Trefort kabátját adtam föl Tisza Kálmánra a klubban, s mindeniknek benne voltak a zsebében aznap kapott szerelmes levelei.
Kitudódott?
Isten ments, hogy kitudódott volna… Mindenik eltagadta a kabát tulajdonjogát a benne levő írásokkal együtt.
Oh, te bolond!
Miért? Ha szabad kérdeni.
Oh, te együgyű birka! Hátha éppen abban a kabátzsebben volt a kinevezési okmányod?
Az istenúgyse! mondá Muki elboruló homlokkal.
