A FEKETE KISASSZONY • 1881 (31. kötet)
A FEKETE KISASSZONY •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
Görbébb lett a gózoni róna is száz picike dombbal…
Száz apró sír üli meg a temető toldott részét: mintha játékszereknek hordta volna őket össze a halál.
Nem lehetett a halálnak komoly célja azokat a virágokat tépni le, amik még ki nem nyíltak. Mióta lett olyan bolondos az öreg, mint a vén anyóka, aki picike bögrécskéket, asztalokat, kanapékat vesz össze a vásáron a leánykájának.
Hja, a halál is megöregedett s a háztartást és a kertészkedés egy részét rábízta a kislányaira, s azok közül a legkisebbik, a Difteritisz, csak a gyöngéd növényeket bírja kigyomlálni, vagy azokat, miknek gyökerei még nem nyúlnak le mélyen a földbe és nem erősek, hogy a parányi sarlója lemetszheti.
A Difteritisz, a »fekete kisasszony«, az jár itt, sötét ruhában lebeg a környék fölött, egy felhőn ülve. Hosszú sovány keze leér egész a földig, éles szemei belátnak mindenüvé, széles fehér fátyla, mely fejéről alácsügg, ködnek gömörödik a vidékre, lehelete párának foly össze a levegővel. E lehelet, amit megérint, az az övé… menthetetlenül övé.
Nincs is már apró gyerek Gózonban, mind elszedte. A szegény főtisztelendő Kubcsik Mihály nem győzi őket temetni és minden újabb halálesetnél fájdalmasan sóhajt föl, mert az eklézsia megkárosítása van abban, ha egy földi lélek csupán születik és meghal, mivelhogy az ilyen kibújt a harmadik egyházi funkció, az esketés alól.
De a legjobban van megrökönyödve mégis tudós Billényi Márton uram, az iskolamester. Hogyisne, az isten szerelméért! Hát kit fog már ő ezentúl tanítani, ha mind elszedi a halál a kis tudatlanokat?
Ha ez így megy, utoljára is nem marad más tanítványa, mint a saját kis Erzsikéje. No, de csakhogy az megvan még és egészséges hála istennek, víg, ugrál, mint egy mókus.
De vigyáz is rá, mint a két szeme világára, még a levegőre sem ereszti ki. Mindent megtesz a kedvére; már két képeskönyvet kapott e héten és három bábut, csakhogy veszteg maradjon a fűtött szobában.
Sok, sok mindent kapott még ezenfölül; az özvegy számtartóné ruhát küldött a bábunak és apró párnácskákat, azután egy piros almát cukorból. A csacska dada egy napon kitalálta, miért jönnek ezek az ajándékok, s biztatta Erzsikét, hogy nemsokára kapni fog még valamit: egy mamát.
A gyermek ránézett nagy, méla kék szemeivel, összeráncolta kis homlokát, mintha gondolkoznék, és egész szomorú, szótalan volt…
Hát csakugyan mamát fog kapni. Hiszen neki volt már mamája de meghalt.
Beszélj nekem az anyámról szólította meg a dadát, ki csodálkozva csóválta meg ősz fejét: »Szép asszony volt a te édesanyád, kedves szívecském. A bizony, szép és gazdag asszony volt. Tisztességes vagyon maradt rád utána. Ha megnősz, te leszel a legmódosabb lány a Bágy mentén. Még szolgabíróné is lehet belőled, kis bogaram… A bizony, úri lány vagy te! Azért is vigyáz rád olyan nagyon az édesapád, mert ha te is meghalsz, a nagy vagyontól koppan a foga, átszáll az anyád testvérére…«
A kislányka pedig mindezekből éppen keveset értett meg, hanem azért szomorú maradt napokon át. Így érte a Szilveszter estéje is.
Billényi Márton az estélyt rendesen jövendőbelijénél töltötte. (A falu legalább azt tartja, hogy már a lakodalom napja is ki van tűzve, sőt a számtartóné az udvarban levő nagy diófát is kivágatta és fölküldte Majornokra az asztalosnak, hogy politúros asztalt csináljon belőle hozománynak.) Szilveszter estéjén azonban lánykájával otthon maradt Billényi uram és mindenféle tanulságos dolgokat beszélt neki, de a gyermek szórakozott volt s azt kérdezte az apjától egyszerre:
Hova lesznek az évek, édesapám? Azt mondtad az imént, hogy azokat is elnyeli az idő?
Úgy van, gyermekem!
De azt is mondtad, hogy a tavalyi év vitte el az én édesanyámat. Mondd meg nekem, lehet-e még azzal a tavalyi évvel találkozni?
Oh, te bohó… Hát minek találkoznál te a tavalyi évvel?
Kezet csókolnék neki és szépen megkérném, hogy a mamámat adja vissza.
A kandallóban vígan pattogott a tűz, künn erős szél zúgott és zörögtette meg koronként az üvegtáblákat, melyek tele voltak rajzolva jégvirágokkal.
A tanító elmélyedve nézte a tűzszikrákat, majd a gyermek bánatos arcára vetve szemét, könnyedén jegyzé meg:
Mamádnak jó dolga van, Erzsikém! Ő az égbe jutott.
Hát nincs a sírban, ahol dada mutatta?
Nincs bizony, mert az angyalok kivették onnan és magukkal vitték.
Erzsike elandalodva hallgatta ezeket, szájacskája nyitva maradt, szemei pedig könnyektől nedvesedtek meg.
Aztán hogy tudod te azt, hogy a mamám ott van? Ki mondta neked?
Hja, van nekem egy kis tükröcském. Ha én abba belenézek, mindent meglátok. Látom a mamát is az égben.
A gyermek piros arcán mennyei derű ömlött el, s édes, behízelgő hangon mondá:
Oh, add ide nekem azt a tükröt, hogy én is lássam!
De nem addig az, kis bolondom! felelte az apa, térdére kapva Erzsikét ha abba a tükörbe más belenéz, mindjárt megvakul.
Bánom is én, csak egyszer meglássam, ha mindjárt megvakulok is.
Az ám, csakhogy előbb vakulsz meg, mintsem láthatnál valamit.
Akkor hát nézz bele, édes kedves apám. Úgy szeretném… olyan nagyon kíváncsi vagyok tudni, hogy az én mamácskám most ugyan mit csinál.
Márton úr ellenkezett egy darabig, hogy így, hogy amúgy nem tudja, hova tette a tükrét, de a lányka oly makacsul ragaszkodott kéréséhez, s annyit ostromolta, hogy végre is rászánta magát bemenni a másik szobába s végigjátszani egy gyermekkel az ő naiv világát.
Láttad-e? kérdé mohón, midőn tíz perc múlva előjött az apa.
Láttam bizony. Fönn van a mennyországban és éppen az Istenkével beszélgetett.
Oh, igazán? kiáltá ragyogó szemekkel. Engem nem emlegetett?
Éppen rólad beszéltek.
Oh jaj, igazán?
Azt kérdezte az istenkétől: hogy viseli magát az én kis Erzsikém? Jó-e? Szófogadó-e? Az Istenke már éppen azt akarta mondani, hogy bizony sokszor nem fogadsz szót, pajkos vagy, a múlt héten is kilopózkodtál csúszkálni a jégre, hanem azután, hogy ne okozzon szomorúságot a mamádnak, meggondolta magát és így szólt: eddig még nincs ellene panaszom, hanem ezentúl majd jobban szemmel tartom.
Hát aztán, aztán?
Édesanyád meg volt elégedve s arra kérte az Istenkét, engedje meg, hogy inkább ő maga vigyázzon rád, s mikor alszol, éjjel eljöhessen hozzád, vánkosaidat kiegyengetni, fölcsúszott takaródat megigazítani.
Még a lélegzete is elakadt a gyermeknek, orcái kigyúltak, szívecskéje hangosan dobogott.
Megengedte az Istenke? kérdé fojtott, félénk hangon.
Megengedte, rögtön parancsot adott ki, hogy mamád számára egy kis nyílást vágjanak az égen, amelyen által rád nézhessen. Hát most már aztán úgy viseld ám magadat, hogy most vigyázat alatt vagy.
A gyermek homlokán megdicsőült fény sugárzott, szemeit behunyta s szép szőke fejecskéjét bágyadtan ereszté apja karjára.
A tűz is kialudt a kandallóban, a ketyegő óra már éjfél felé járt. Márton úr elküldte Erzsikét aludni.
Az öreg dadával aludtak egy szobában. Erzsikének egy kis ágya volt, a dada pedig a díványon szokott feküdni.
A jó öregasszony levetkőztette, szépen betakargatta, megcsókolta, mint minden este, jó éjszakát kívánt neki és lefeküdt, öreg szemeit csakhamar lenyomta az álom.
Hanem a gyermek nem aludott el. Kis fejében nagy tervek forrtak, amikhez egy kis ravaszság is kellett. Oh, a lánykák akármilyen picinyek is, értenek ahhoz, a pólyától a szemfedőig.
De hisz az nem is olyan messze út… mióta az a fekete kisasszony utazik a felhőkön ülve.
Hát a kis Erzsike bizony csak azt gondolta, hogy az ő mamája, ha az Istenke megengedte neki, bizonyosan el fog jönni az éjjel. Hanem az ajtón nem jöhet be, mert az be van csukva, valamint a pitvarajtó is, biz az csak az ablakon jöhet be hozzá ha ki lesz nyitva…
Megvárta a dada hortyogását, mikor az már mélyen elaludt, félretolta a takaró dunyhát, fölkelt, s mellén összefogva ingecskéjét, nesztelenül lépegetett az ablakhoz s lassan, óvatosan kinyitotta az ablaktáblát.
Csípős, maró hideg tódult be.
Egy pillantást vetett az égre, azt a nyílást keresve rajta, de nem látta, talán elföldték előle a fekete úszó felhők… egy csontos hosszú kéz mintha lenyúlt volna a felhőkről és megsimította volna jégujjaival a nyakát…
Sietve osont vissza az ágyba, bebújt egészen a dunyha alá, de több hideg jött be az ablakon, mint amennyi meleget a párna adhatott.
Fázott, reszketett és félni kezdett a sötétben, mert egyszerre sötétebb lett. Az a fekete kisasszony, aki a felhőkön ül, sötét arcát betolta az ablakon.
Erzsika a mamát várta egy darabig, de csak nem jött, nem jött, s ő mindig rosszabbul lett, míg egyszerre elvesztette az eszméletét.
Reggelre már alig tudott beszélni, csak nyöszörgött s hörgött a melle, a nyaka pedig meg volt dagadva.
Rémülve vették észre, hogy az ablak egész éjjel nyitva volt.
Én nyitottam ki suttogá rekedten, erőlködve szegény kicsiny , a mamával akartam találkozni.
Alig lehetett érteni ennyit is. A fekete kisasszony már akkor erősen fojtogatta a nyakát. Szegény kis Erzsike! Már azt sem bírta elmondani, ha vajon találkozott-e mamájával.
...Hanem harmadnapra aztán bizonyosan találkozott.
A fekete kisasszony tovább utazott a felhőkkel, de majd minden évben eljön azóta Gózonba, s amennyi a kis sírokból bedől, kiegyenesedik, évenkint újakkal pótolja.
