A SZEGÉNY JÁMBOR ÁRMÁDIA • 1881 (31. kötet)
A SZEGÉNY JÁMBOR ÁRMÁDIA •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
Bizony, mi polgárok húzzuk örökösen a rövidebbet a katonasággal szemben. El is vagyunk keseredve emiatt. No, hogy valamit enyhítsek ezen a nagy nemzeti keserűségen, mondok én egy olyan esetet ellensúlyozásul, melyben a hadsereg húzta a rövidebbet egyetlen magyar polgárral szemben. Igaz, hogy az az egyetlen polgár is csak képzelte ezt s meghalt, mielőtt kiábrándulhatott volna.
Az 1879-iki tiszai árvíz pusztítása idején többek közt Kállay Ödön képviselő is vállalkozott mentési munkálatokra, s minthogy ő volt a legtekintélyesebb a leutazott képviselők között, a végrehajtó hatalmat őrá ruházták; vitte is azt az öregúr egész táblabírói tekintéllyel és szigorúsággal.
A veszély első napjai voltak ezek. Szegeden mindenki fejét vesztette, a municipium hatalma elenyészett, a törvényszék szétfutott, adóhivatal, végrehajtó, városi drabant, börtön, minden nullifikáltatott, csak a villámok között létezett egy Úr, akiről azt mondják, hogy a világot dirigálja; a földi gondviselés pedig állott Kállayból és az odarendelt katonaságból, melyet Kállaynak, ki quasi kormánybiztosi állást viselt, joga volt igénybe vennie.
Az öregúr nem is igen kímélte őket, s sokat mérgelődött rajta, ha a megkeresésére legénységével megjelent tiszt utasításait nem teljesítette föltétlen engedelmességgel, hanem rendesen hozzájárult a maga ellenvetéseivel és tanácsaival.
Már abban az időtájban beteges volt, ami idegességét csak nevelte. Ingerlékeny természete minden pillanatban erőt vett rajta.
Így történt meg egy napon, hogy a kérelmére odarendelt hadnagyot, ki 50 legénnyel jött s kit az alsóvárosi részekbe akart küldeni pontonokkal, miután az némi nem éppen tapintatos megjegyzéseket tett intézkedéseire, dühre lobbanva kiutasítá hivatalos helyiségéből.
Takarodjon ön ki, mert rögtön kidobatom! kiáltá ingerülten a hatalmas táblabírói alak, s az oroszlán dörgő szavától megjuhászodva ment ki az inci-finci hadnagyocska.
Fiatalabb, de higgadtabb képviselőtársai hüledezve fogták körül az öreget.
Mit tett, bátyám, az isten szerelmeért?
Ej, hát egy kis becsületre szoktatom az ármádiát. Majd megmutatom én…
Nem jó a katonasággal kikötni. Meglássa, bátyám, az lesz a vége, hogy megtagadják az engedelmességet, s akkor aztán nem mi keserüljük meg, hanem az ügy.
Úgy is lett. Az ezred, mely a tiszai hajókon állomásozott, roppant zokon vette a sérelmet s a szerencsétlen várostól megvonta a katonai mentőerőt. A másik utász-csapat, melynek délben kellett volna megérkeznie a kormánybiztoshoz, már nem jött el. A kardbojton esett hitök szerinti megalázás elég volt, hogy hadd vesszen minden: vagyon és emberélet.
De még ilyen körülmények között sem mert szólni a büszke Kállaynak senki. Valaki úgy példálózva megpendítette mégis, hogy tán jó volna bocsánatot kérni a tisztikartól ily körülmények között. Az öreg arca lángba borult, egy méltóságteljes megvető pillantást vetett az illetőre dacos, villámló szemeivel, becsapta mérgesen hivatalszobája ajtaját, s ki nem jött abból többé a másik szobába, hol a képviselők hivataloskodtak. Ott ült egyedül estig, mint egy medve.
Valamit mégis tenni kellett, mert a »földi gondviselés« kerekéből kiesett a sróf, s nem forgott többé.
Szótlanul távozott H. képviselő, egyenesen a hajóra, ahol éppen tanácskozva találta O. tábornok elnöklete alatt az egész tisztikart, hogy mitevők legyenek, milyen intézkedéseket involvál a kérdés.
Én H. országos képviselő vagyok mondá a jött, a hajó födélzetére lépve , s O. tábornok urat keresem.
Én vagyok az.
Kállay kormánybiztos megbízásából jövök, hogy az ő nevében ünnepélyes bocsánatot kérjek a tisztikartól, melyet megsértett.
A tábornok egészen kipirult a dühtől ennek a névnek hallatára.
Az egy neveletlen, goromba ember mondá. Nekünk teljes elégtétel kell. Nekünk nem elég holmi diplomáciai intervenció. Csalódnak önök, ha azt hiszik, hogy egy katonát meg lehet sérteni, s aztán megkövetni. Az megjárhatja a civilek között. Nekünk több jár, uram…
H. elmosolyodott.
De hát mit szándékoznak önök tenni?
Elégtételt követelünk!
Kapni fognak, biztosítom. Ha pisztoly kell: pisztollyal; ha kard, karddal. De most, midőn arra vagyunk ide küldve, önök is, mi is, a király akaratából, hogy ezt a várost mentsük, csak nem kaphatunk a világ szeme előtt egymással hajba. Ha majd a vész elmúlik…
Önöknek mindenre van egy csomó argumentumuk dönnyögé a tábornok s aztán hozzátette: Nekünk semmi közünk többé a mentéshez, én egy szál katonát sem adok többé önöknek, éppen most fogalmazzák ott az asztalon a sürgönyt…
Milyen sürgönyt?
A kabinetirodába: őfelségéhez, melyben jelentjük a sértést s azt, hogy további rendelkezésig felfüggesztjük a katonai támogatást.
H. meg nem állhatta, hogy közbe ne szóljon az ő bizalmas, rábeszélő modorában, egész önkéntelenül.
Én nem tudom, mire való az?
Hogyan? mondja a tábornok homlokát összeráncolva s gúnyosan felbiggyesztve ajkait: no lám, ön nem helyesli?
Őszintén szólva nem: mert őfelsége vagy megbüntet valakit emiatt, vagy nem büntet meg senkit.
No, aztán?
Ha senkit sem büntet, akkor hiábavaló volt a sürgöny, ha pedig megbüntet valakit, az semmi esetre sem lehet Kállay, annak nem parancsol őfelsége, mivelhogy országos képviselő.
Mondom, hogy vigye az ördög az önök argumentumait! Hanem, hüm… ebben a dologban igaza lehet… No, ez így van. Hát tudja mit az úr, én nem vonom meg a katonai támogatást, csak egyet kötök ki, hogy a katonákat kirendelő iratok alá ezentúl az ön neve legyen aláírva.
Hja, csakhogy ez lehetetlen… Kétségbe vagyok esve, tábornok úr, mert azt nem teljesíthetem. A kormánybiztos Kállay, csak neki van joga.
Jog… jog! Maguk mindig a jogról beszélnek. Maguk nevetségesek az örökös jogaikkal… Nos, vigye ördög, nem bánom hát, miután ő végre is bocsánatot kért, ám legyen; azt azonban kijelentem, hogy azzal a goromba emberrel ezentúl egyetlen tiszt sem alázza meg magát annyira, hogy szóba eredjen; néma megvetésükkel fogják őt sújtani!
Hát hiszen éppen erre vágyott H. legjobban, s örömmel nézte s jóízűn nevetett markába estefelé, midőn ismét sorba jelentkeztek a megrendelt katonai csapatok Kállaynál, s katonásan tisztelegve előtte, miután kiadta a parancsot rossz németséggel, a szolgálattevő tiszt rendszerint szó nélkül fordult meg, hogy teljesítéséhez lásson.
Nem volt ott soha többé egy »mukk« se.
Az öreg táblabíró gőgösen feszítette ki a mellét ilyenkor s kevélyesen magyarázta a fiatalabbaknak:
Lássátok, gyerekek! Mindenhez talentum kell. Íme, hogy ráncbaszedtem egy nap alatt az egész ármádiát.
