A SZŐLŐ • 1881 (31. kötet)
A SZŐLŐ •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
Nem célzásképp mondom el a bájos történetet a szőlőfürtről. Átteszem prózába a tiszta szín-poézist, mely annyira meghatott engem. Pedig beszélhetnék a szőlőről célzásképp is, ha meg akarnám köszönni annak a szíves fogadtatásnak a fölösleges részét, amelyben részesültem Szegeden.
Örömmnel tölt el a tudat, ha meggondolom, hogy egész Magyarország olyan lesz egykor, mint ez a város, mert a demokrácia fogadtatása ez, amelyben én itt részesülök, aki nem vagyok sem királyi biztos, sem nagy úr, aki csak író vagyok, ki még koszorúkat sem szereztem, nemhogy a nemzetnek, de magamnak sem. Nem is csinálták ezt a fogadtatást úgy, hogy összebeszéltek volna, hanem mintha az egész város egyetlen família lenne, akihez vendég szállt, minden egyes tag szavaiból, modorából kiérzik az akarat, kellemessé tenni minden itt töltött órámat.
Hálátlan lennék, ha észre nem vettem volna ezt, s bolond volnék, ha büszkélkedném vele. Hiszen nagyon természetes az.
Az arisztokrácia kevély volt, csak a nagy érdemek előtt hajolt meg.
A demokrácia okos és a becsületes törekvéseknek is ad előleget.
Szeretettel szívom magamba a port utcáikon, mely ellankasztja az idegent, irigylem még a békákat is a népkerti tóban, hogy itt lakhatnak. Zöldebbnek látom a füvet, amely itt nőtt, és rózsaszínű ruhába öltözik a felhő, ha erre jár…
Én csak barátaimhoz jöttem egy ital borra. Csak őhozzájuk mertem jönni. És az önök meseszerű szívessége kitágította szívemet, hogy beleférjen az egész város.
… Nem is veszem ki onnan soha többé.
Hanem azért ide tartozik ez a történet a szőlőrül. Okos ember majd ki fogja találni, hogy miért. Legalább az az egy valaki, akire legjobban tartozik.
Az pedig úgy történt, hogy egy szegény öregember nagyon beteg volt. Családja aggódva állta körül ágyát, ahol feküdt, nagy kínok között elbágyadva, kimerülve, aszottan, alig bírva lélegzetet venni.
Az ágy szegényes volt nagyon, egy szalmazsák s egy foltozott derékalj. A család, mely ott zokogott az ágynál, rongyos volt. A szoba szegényes, rideg. Egyetlen asztal és egyetlen szék volt benne. Az asztalon orvosságos üveg állott, a széken egy pápaszemes úriember ült, a doktor. Más szék nem volt. Ha a halál bejön, nem lesz hova leülnie, hogy várakozzék.
A doktor az üteret nézi, majd a torkát vizsgálja. A családtagok, a feleség, két fölserdült leány és a kis iskolás fiú, a Gyuri, elfojtott lélegzettel várják, mit mond a pápaszemes ember arról a roncsolt testről, mely ott fekszik tehetetlenül, s mely kenyérszerzőjük, mindenük volt.
Már három napja nem evett! mondja az öregasszony méla, tört hangon. Kisírt szemei, sápadt arca, felhős homloka az ébren viruló szeretet fönséges költészete.
Nem is szabad neki enni adni szól az orvos infámis orrhangon , hanem ha tán egy szőlőfürtöt tudnának keríteni valahol…
Egy szőlőfürtöt! Hol vegyenek ők szőlőfürtöt február közepén itt ebben a faluban, ahol tíz mérföldnyi területen nem terem szőlő?
És annak a szőlőfürtnek mégis meg kell lennie.
A városban, mely három órányira fekszik innen, lesz talán. Drága pénzen mondják ott mindent kaphatni.
Pénzt kell szerezni minden áron. De miből? A megtakarított néhány ezüst huszas már mind elfogyott. Istenem, istenem, de nehéz is sorsa a szegény embernek!
A szeretet azonban nem ösmer lehetetlenséget.
Az asszonynak ott van az ünneplő ködmöne, hátha azt eladná, hátha megvenné valaki… Máskor nem válna meg tőle semmiért, hiszen olyan nehezen szerezte, de most örömest teszi pénzzé a testi ruháját, csak a szőlőfürt meg legyen a betegnek.
Eladták a ködmönt. Két forintért vette meg a zsidó.
A nagyobbik leány a városba sietett. Bánatos arca kiderült, ha meggondolta, hogy estére a szőlőfürttel fog megtérni.
Útközben utólérte a vihar, a hó verte szép fehér arcát, de ő mégsem csüggedett, ment föltartóztatlanul.
A városban nem volt szerencséje, hasztalanul járta be sorba a házakat, ahol mondták, hogy szőlő van. Sehol sem volt. Kétségbeesve gondolt beteg apjára és beállított a püspökhöz. A püspökről azt beszélték, hogy minden ebéd és vacsora után szőlőt is tesznek az asztalára.
A leány előadta kérését. De a püspök kikergette.
Hogyisne mondta gúnyosan , a parasztok egyenek zabkenyeret, de nem szőlőt!
Szomorúan tántorgott ki a lépcsőkön és ott összerogyott.
Kelj föl, szép leány! szólítá meg háta mögött a püspök inasa, ki az asztalnál fölszolgált. Én megszántalak… A megmaradt szőlő a gazdám asztaláról hozzám kerül, én adok neked egy édes fürtöt, egy édes csókért… de csak reggel… értsd meg, reggel.
Lángba borult a leány arca… majd elsápadt. Szabódott, de nagysokára ráállott.
Reggelre kezében volt a szőlőfürt.
Hogy égette, mint a pokol!… de nem baj az, csak enyhülést szerezzen a szegény betegnek.
De nem szerzett.
Mire hazaért, már akkor az apa meg volt halva. Ott feküdött mozdulatlan mereven, lecsukott szemekkel. A halál nem várta be a szőlőfürtöt.
Az anya és a kisebbik leány zokogott, a szomszéd Nagy János uram a ravatalt állította föl és mértéket vett a koporsóra, ahova mindenüket elzárják. Csak az iskolás fiú nézte egykedvűen. Ő még kicsi volt, nem tudta mi történik.
A szőlőfürt itthon volt, de most már kié legyen? Kié másé, mint a fiúé. Úgyis az az összes öröksége.
Neki adták a fürtöt, s hogy ne legyen ott a nagy siralomban, mint egyébkor, ma is elküldték az iskolába.
Elment, s amint egyik kezében az ócska ábécés könyvvel, a másik kezében a szőlőfürttel belépett, a falusi fiúk, akik körben ültek a padokon, sóvárgó szemeket vetettek a szőlőfürtre és a fiúra.
…Ő volt egész délelőtt a legirigyeltebb gyermek az iskolában.
*
Sok pénzért nem adnám ezt a szegedi mulatságot hanem azért ne irigyeljétek az én szőlőfürtömet!
