A SZÜRKE ASSZONY • 1881 (31. kötet)
A SZÜRKE ASSZONY •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
Csöndesen ültem tegnap szobámban, a XIX-ik század legostobább könyvét, a tegnap megjelent »Rejtelmes édes«-t lapozgatva, s koronkint kitekintve a nyitva hagyott ajtón át a folyosóra, ahova éppen most csinálják a telefont.
Bizonyos türelmetlenséggel várom, míg elkészül, mert valóban mulatságos lesz távollakó ismerőseimmel itthonról beszélgetni s végighallgatni azoknak a feleletét.
Az épület, ahol lakom, a Népszínházzal fekszik szemben s kedvenc szállóhelye a színészeknek. Van is itt az én emeletemen vagy negyven színésznő (köztük a szegedi társulatból is sokan), s olyan nyiogást, vihogást visznek végbe a gangon, hogy az ember majd belesiketül.
Egy szürke ruhás délceg nő lenyírt hajjal köztük a királyné. Arcában valami szomorú van; tétovázó, de mégis ruganyos lépésein költészet ömlik el. A szürke ruha suhogását még a becsukott ajtón keresztül is kiismerem a többi közül. Varázs és bűbáj van abban a suhogásban…
A szép asszony maga van egy udvari szobában. Olyan fiatal és olyan szomorú! Aztán milyen szép! Bizonyosan akadnának elegen, akik megvigasztalnák…
Semmi közelebbit nem tudhattam meg róla senkitől, mindössze azt, hogy a pécsi társulatnál volt szende, s hogy férje az idén halt meg, s hogy a nyárra Aradihoz szerződött, tehát a jövő télre Szegedre kerül.
A portás leveleimet hozta föl ebéd után. Mindössze három levél volt. Az egyik, aranyos-betűs Szegedről, a szép Ilonka a »második legszebb« eljegyzését tudatja. Bizony nem hittem volna, hogy így megszomorít.
A másik levél azé a poétáé, akit az »Üstökös« adomája szerint én vicceltem le a palóc dialektusommal. Aprehensivus keserű levél, pedig nem igaz egy szó sem a nekem tulajdonított rossz viccből: nem bántom én a poétákat sohasem, inkább kezdenék ki a hétfejű sárkányokkal.
A harmadik levelet már nem volt időm feltörni, a portással elegyedtem beszédbe:
Kap-e leveleket ez a szürke szép asszony?
Milyen leveleket?
Hát tudja, illatos, rózsaszín leveleket. Hiszen ösmerik már önök az efféléket…
Nem tudok semmit, uram.
No, ha semmit sem tud, küldje föl nekem a borbélyt. Borotválkozni akarok… és keféltesse ki a fekete kabátomat.
Feljött a házban lakó borbély, s mialatt megmagyaráztam neki, hogy engem Asbóth János mintájára borotváljon meg, elhatároztam magamban, hogy ma este, amikor lent a vendéglőben vacsorázni fog a szép, szürke asszony, megszólítom. Egyéb bajom nem történhetik, mint hogy legföljebb összeszid.
Nagy sérelem, uram kezdé a borbély, a szappanhabokat kéjjel kavarva. Rettentő dühös vagyok Tisza Kálmánra. Irtóztató sérelem, uram. Miért nem vagyok én a toll embere… mint ön. Hogy lesujtanám most ezt a zsarnokot…
Mi baja, kedves Sprenger úr?
Honnan tetszik tudni a nevemet?
Hát a firmárul. Az ilyen becsületes magyar nevet megjegyzi az ember magának kegyelettel, a sok pipogya Rákóczy, Nádasdy és Árpádffy nevek között.
Hogy mi bajom Tisza Kálmánnal? Hát képzelje, kérem, az iparosokról szóló törvényben úgy definiálta az iparosok fogalmát, hogy: iparosok mindazok, kik részint kézi, részint gyári munkával valamely használati cikket produkálnak…
Nos aztán?
Ön még kérdi? Valóságos merénylet ellenünk. Valódi orvtámadás kerülő úton! Mert mi, borbélyok, sohasem produkálunk, mi irtunk, uram… mindig csak irtunk tehát nem is vagyunk iparosok. Hanem megállj, Tisza…
Ah, bah! Önök művészek.
Sprenger mosolygott.
-- Van benne valami, uram. Mert nem tréfadolog az, amivé ön lesz például a kezem alatt… Én tetszés szerint teszem az ön arcát, ahogy kívánja, tekintélyessé vagy ellenállhatlanná… Melyiket parancsolja.
Tegyen ön ellenállhatlanná, kedves Sprenger úr! Látta ön azt a szép szürke ruhás asszonyt, aki ott lakik a hotelben… Szeretném, tudja… hiszen ért ön engem.
Sprenger úr kedvtelenül húzta szét nagy száját.
Oh, oh! Annyira már nem megy a művészetem. Az egy nagyon furcsa, különös asszony.
Miért furcsa, és miért különös?
Azért, mert nagyon erkölcsös.
Tehát ismeri?
Hat év óta minden húsvétkor ide száll hozzánk.
Hogyan, mindig húsvétkor?
Annak sajátszerű története van.
Mondja el, kérem.
Csak azt várta Sprenger úr, hogy beleszabadítsam a beszédbe.
Most hat éve volt itt először. Olyan gyönge volt, mint a harmat, és már férjes, sőt egy kis három éves, angyalarcú szőke leánykája is volt. Csupa gyönyörűség volt megnézni a szép gyermeket, okos kék szemeivel, pajkos, csintalan mosolyával.
Éppen a húsvét közelgett. Az asszony és férje szűkecskén lehettek pénz dolgában. Amiről persze a szegény kicsike nem tudhatott. Oh, ezek a gyermekek olyan naivok, uram! Én ha még egyszer születnék, első dolgom volna széttekinteni a szobában, hogy van-e bent Wertheim-kassza? Mert ha Wertheim-kasszája nincs a szüleinknek, meg sem érdemes születni.
A kis Elza, mert így hítták (ezek a színészek mind olyan szegényes neveket keresnek a gyermekeiknek), folyton kuncsorgott az anyjánál, hogy lesz-e húsvétra kalács és tojás? A mama azt mondta, hogy lesz, de a kisleány nagycsütörtökön mindenáron látni akarta volna az említett kincseket, s addig-addig szekirozta a mamát a kalácsért meg a tojásért, mutassa meg, hogy az kijött a türelemből és megverte a kis Elzát.
Elza kiment a szobából, leszaladt a lépcsőkön könnyű perkál ruhácskájában, s ott ácsorgott a kapu előtt, nem mert fölmenni egész estig. Mikor a mama meglátta ott este, egészen át volt fázva, meg volt kékülve.
Megbocsátott neki, összevissza csókolta, de a csók már nem bírta fölmelegíteni. Ágyba fektette s reggelre a kis Elza megkapta a torokgyíkot, s nagyszombaton kivitték a Kerepesi temetőbe, hol akkor sok száz ilyen kis sírocska domborodott egy végbe. A halál apró játékszereket ígért a Krisztuskának, ezer apró sírt mire föltámad. S még talán ez az egy hiányzott…
Képzelhetni, hogy a szegény asszony fájdalma milyen volt! Majdnem megőrült. Húsvét vasárnapján kiment a temetőbe, s kivitte Elzájának a piros tojást és a kalácsot.
Elhoztam a tojást és a kalácsot mondá zokogva a sírnál.
De onnan alulról nem jött semmi felelet.
Apró bogarak mászkálgattak ki s be a rögök között: azok se szóltak semmit.
És azóta minden évben húsvétkor itt terem ez a szegény asszony az ország bármely részéből is, s húsvét első napján kiviszi kicsikéjének a tojást meg a kalácsot.
Hisz ez egy rettenetes érzékeny történet, Sprenger úr. Szegény szürke asszony! Remélem, készen van ön?
Egészen, uram. Méltóztassék magát megtekinteni.
Meg vagyok elégedve. Isten önnel!
Ne feledje, kérem, Tisza Kálmánt! Oh, a zsarnok! Volna csak toll a kezemben… Vagy ha már toll nincs, legalább azt engedné az úristen, hogy az én borotvám járjon egyszer a nyaka körül. Majd megmutatnám én, hogy kell az alkotmányt kireperálni!
