A VÁSÁRHELYI EMBER • 1881 (31. kötet)
A VÁSÁRHELYI EMBER •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
A kedves jó Alföldnek, mely olyan szomorú húsvét-napot ül az idén, ha nincsenek is várkastélyai, s ha nincs is tipikus dzsentrije, de vannak originális parasztjai, kikről éppúgy, mint a görbe Felföld táblabírói világáról, jóízű adomák keringnek, öregbítve a derék alföldi atyafiak iránti nimbuszt és szeretetet.
Ott van például a derék Kérdő Márton uram Hódmezővásárhelyen, éppen olyan híres őkigyelme, mint Józsa Gyuri volt a maga idejében, csakhogy Kérdő Márton uram mégis sokkal különb ember.
Németh Albert valahányszor Vásárhelyre megyen, sohasem mulasztaná el egy világért betérni őkigyelméhez is, mert Kérdő Mártonnál mindig történik valami, amit idefönt a képviselőházi folyosókon szívesen meghallgatnak az örökké derült kedvű honatyák. Kivált a Németh Berci szájából.
Németh Berci valahányszor megy valahova, vagy jön valahonnan (pedig mindig jön-megy), megszedi magát adomákkal, de mindezek az adomák nem olyan érdekesek, mint a Kérdő Márton uram dolgai.
Mit csinál Kérdő Márton? Hogy van a jó öreg Kérdő Márton? kérdik Némethtől, ha Vásárhelyről jön, mert ki ne ösmerné őkigyelmét. Még a legnagyobb államférfiak is érdeklődnek utána.
Németh Albert minden évben meglátogatja Kossuthot Baracconeban. Olyan már ő az »öreg kormányzónak«, mint egy évenkint megjelenő kassai kalendárium, az ő megszokott jóslataival és anekdotáival. Ha nem jönne meg, még el sem hinné Kossuth, hogy már egy évvel lett öregebb. Nagyon örül a látogatásnak. Nem is csoda, mert olyan naptár Németh Berci, amelyik mindég derült időt mutat.
Száműzöttnek, bujdosónak jószerencse a derült égből egy sugár…
Öt, hatszáz adomát visz el évenkint Németh Berci Kossuthnak, amiknek a slágvortjait pontosan följegyzi a »Notesz-könyvébe«. Kossuth nagyokat nevet ezeknek, mert csak az illedelmesebbeket meri elmondani, de a legjobban mégis azokat szereti, amik a magyar népet karakterizálják.
Kossuth előtt sem ismeretlen már Kérdő Márton. Németh Berci minden évben beszél róla eleget, sőt Németh Berci nélkül is ösmerné már őt Kossuth, mert hiszen éppen Kérdő Márton uram az, aki neki a legnagyobb híve és már pénzzel is segíteni akart rajta.
De sorjában maradjunk a Kossuth iránti ragaszkodás példáival.
Mikor 1857-ben divat lett megtagadni az adófizetést, bizony fölösleges elmondani is, hogy Kérdő uram is bezzeg tele torokból kiabálta a tetszetős nemzeti nótát: »nem fizetünk!«
Megfogadta szentül, hogy nem fizet s meg is tartotta volna, ha olyan körülmény közbe nem jön, mely a ládafiókba nyúlni ösztönzé mindenáron.
Már hat év óta két fehér tulkot nevelt azon célból, mire azok megnőnek és meghíznak, akkorára be kell hogy jöjjön Kossuth. Mindig hitt, s mai napig is hisz a Kossuth bejövetelében. Azokat a tulkokat azon a napon fogja levágni s olyan dáridót csap, hogy egész Vásárhely egy hétig lesz részeg.
A tulkok éppen ebben az időben eredtek rendkívüli hízásnak, midőn az egzekútorok ott garázdálkodtak nála, fölírva mindenféle eleven és nem eleven tárgyat. Bánta is a gazda, jut is, marad is még; hanem mikor a tulkokat is el akarták hajtani, rimánkodásra fogta a dolgot, hajtsanak el mindent, csak azokat hagyják.
Az egzekútorok nem engedtek, s teljesen csúffá tették Kérdő Mártont, mert az kénytelen volt az utolsó fillérig kifizetni az »átkos adót«.
Hanem a két tulok közül még ma is megvan az egyik (a másik szegény határozottan bebizonyította, hogy nem várja tovább a szentnek sem Kossuthot, s jobb létre szenderedett). Ez is nagyon öreg és vézna már, csak a csont zörög rajta, de egy jóravaló vacsora mégis kitelik még belőle, ha »a kormányzó hazajön«.
Mikor nem nagy ideje annak arról panaszkodott Kossuth levelében, hogy folyton zaklatják egyes alkalmatlan emberek, váltsa be nekik a Kossuth-bankót osztrák pénzre, minek következtében az is előfordult levelében, hogy neki nincsenek kincsei, hogy szegény stb., Kérdő Márton uramat nagyon meghatotta az az egy szó, hogy Kossuth szegény, s mindjárt másnap egy picike bőrzacskót varratott az anyjukkal s abba a zacskóba 5 darab aranyat pakkolva elküldte Kossuthnak, megírva az ő tört ákombákomjaival, hogy »csak ne sajnálja magától az ételt-italt, semmiben se lásson szükséget«.
Kossuth nagyot nevetett a naivságon, de nem sérthette, az öt aranyat Németh Alberttel küldte vissza, hogy az adja át Kérdő Márton uramnak, s jelentse ki neki, hogy még annyira nem jutott, miszerint másokra szorulna.
Egyszer »mameluk tisztviselőre« szavazott Kérdő Márton odahaza, mert nagyon közszeretetben álló egyén volt az illető, s a város java úgy kívánta, hogy tehetségeinél fogva ő viselje ezt az állást.
Németh Berci elhatározta megpirongatni ezért s a választási napon a szokott beszélgetést kezdi meg vele:
Hja bizony, nagy ember volt az a Kossuth Lajos, Kérdő Márton uram!
De még milyen, nagyságos uram. Előre látott az mindent.
Hanem jó járt kigyelmed, hogy a mai cselekedetét mégsem látta előre, mert akkor másképp szerkesztette volna a 48-iki törvényeket.
Hogy, hogy?
Hát úgy, hogy ehelyett a mondat helyett: »és az egész nép az alkotmány sáncai közé vétetik föl«, odatette volna még azt a négy szót: »Kérdő Márton uram kivételével«.
Elvörösödött az öreg, s mikor Németh Albert eltávozott, félénken súgta a fülébe:
Aztán arra kérem, ha már így elszóltam magam a mai közgyűlésen, legalább ne tessék elmondani Kossuthnak.
Azóta nem is hisz a mamelukokban. Mikor most nemrég díszpolgárrá választotta Kossuthot Hódmezővásárhely és egy aláírásokkal megtöltött díszalbumot szándékozott neki küldeni, Kérdő Márton uram volt az egyedüli, aki a polgármester által küldött ív aláírását megtagadta. Ő nem írja alá semmi áron, mondá ravasz diplomatikus mosollyal.
De Kossuthnak, akit annyire szeret kigyelmed?
Neki se.
Mondja meg legalább miért?
Márton csak a fejét rázta és begombolkozott a kérdés elől.
Hanem Németh Bercinek aztán szépen kivallotta, hogy nem bízik ő az elöljáróságban, tudja a gonosz praktikájukat, mikor már készen lesz az album, kocsira ülnek vele s elviszik Bécsbe a koronaörökösnek.
