BEFEJEZÉS
BEFEJEZÉS
Mirkovszki Miklóst azon naptól kezdve senki sem látta többé Selmecen. Elment nyomtalanul, elhagyva szüleit, nővérét. Egy álló évig még csak híre sem jött, hova tűnt, merre ment, a széles világ melyik részébe hajtotta szenvedélye? él-e, hal-e?
Végre aztán egy levél érkezett a san-franciscói postabélyeggel Krisztinához; ez volt szóról szóra a tartalma:
»Kedves Krisztinám!
Élek. Tizenhét font aranyom van, már csak hatvannégy hiányzik. Azon tudat, hogy ön végre is enyém lesz, éltet és boldoggá tesz. Válaszát intézze San-Franciscóba az »Aranyásók szállodájá«-ba. Ott fogom keresni. Miklós.«
Krisztina rögtön válaszolt:
»Kedves Miklós! Még mindig várom! Atyám hajthatatlan, de a dolgon mégis segítettem valamit. Azóta, amint ön elment, csak annyit eszem, hogy éhen ne haljak. Istenem, olyan jól esik önért koplalni! Ma megmérettem magam, s képzelje, tizennégy fontot soványodtam egy év alatt. Ha így megy, önnek esztendőre nem lesz nehéz összehozni a szükséges súlyt. Jaj, csak igazán összehozhatná. Krisztina.«
Körülbelül tíz év múlt el, de a Krisztina levelére nem jött válasz. Azóta az öreg Csemez is meghalt s a szép Krisztina kifejlett hajadonná lett, aki már egy kicsit szégyenli is, hogy pártában van. De hiszen mindenki tudja, miért nem megy férjhez! Távoli országban, túl a tengereken ássa a homokból jegyese az aranyat és minden kapavágásnál egyet sóhajt utána. Még a népdal is így örökítette meg:
Ássa az aranyat,
Hej, minek is ássa!…
Csemez Tini arcán
Mindenik fövényszem
Egy rózsa hullása.
Hej, minek is ássa!…
Csemez Tini arcán
Mindenik fövényszem
Egy rózsa hullása.
Mindössze egy, az Óperenciáról hazakerült csavargó hozott némi értesítést róla annyi idő alatt; ez azt beszéli, hogy Brazíliában találkozott Mirkovszki Miklóssal mintegy három év előtt és már akkor egy félmázsa aranya volt.
Istenem, ha meg lehetne üzenni neki, hogy már nem kell semmi, csak ő maga jöjjön, sebesen repüljön.
Csutkás úr és Luppán lovag mindennapos vendégek Krisztinánál; annyira megszokták a házat, hogy az öreg halála után is mindig ott jönnek össze beszélgetni és burnótozni. Házasságra, szerelemre már egyikük sem gondol, de hiába is volna, mert ott a gyűrű a Krisztina ujján, hogy: »Tempus a menyasszonyomra!«
Akire ki van mondva, hogy »tempus«, azt nem meri többé az életben nőül kérni senki.
Krisztina majd tűnő, majd éledő reménnyel várt egyik napról a másikra.
A bizonytalanságnak valami fájó és mégis édes költészete van.
Ha a kapuajtó csikorog vagy valami zörren, talán a Miklós az, most teszi a kezét a kilincsre; ha a kis kutya felmordul, az is a Miklós jövetelét jelentheti; ha az olló kiesik kezéből s hegyével a padlóba fúródik, kedves ember érkezése várható a házhoz: ma jön meg Miklós. Ha Csutkás úrral, kinek most még kevesebb a szava, véletlenül egyszerre ejtenek ki valami azonos szót, két szerelmes találkozása lészen akkor. »Istenem, hátha csakugyan itt terem…«
Csutkás úr ilyenkor rendesen egyet szippant a saját rendszere szerint és így szól:
– Nem lehetetlen! De mégis, mégis, Krisztina, ha nem volnék ilyen öreg… elmennék, Krisztina… igen, elmennék s fülön fogva hoznám őt ide. Hallod-e, Luppán, én az az ember vagyok, hogy felkeresném. Hallod, felkeresném! Lehet, hogy meg is teszem, Luppán. Én megteszem.
Lehajtja fejét és elgyengült szemeiből a könnyeket törülgeti.
– De nem, nem! Nem mehetek, Krisztina, nem hagyhatom itt őket… a fiúkat… a tanítványaimat, mert csüggnek… igen, igen, csüggnek rajtam.
