NEGYEDIK FEJEZET Megmagyaráztatik az olvasónak a »Tempus« szó csodálatos ereje
NEGYEDIK FEJEZET
Megmagyaráztatik az olvasónak a »Tempus« szó csodálatos ereje
Megmagyaráztatik az olvasónak a »Tempus« szó csodálatos ereje
A selmeci erdész- és bányász-tanulók nagyon eredeti fiúk. Nagy kedvök telik abban, hogy ujjat húznak a világgal, a divattal, a társadalommal, a tanáraikkal és a koreszmékkel, mely elősorolt csekély dolgokat ők mind ezen gyűjtőnév alá fogják: »wurst« és nem törődnek vele.
Egy kis, külön állam az akadémiai ifjúság, a német »Burschenschaft«-ok mintájára, mely sokban karikatúrája a mai társadalomnak, de sok tekintetben jellemző sajátságokkal bír. A testületi szellem valóságos testvéri lánccá forr itt össze, csakhogy sajátságos kinövései vannak. Ha egy tanulót befognak valami bűntényért, a többi kész életét feláldozni kiszabadításáért: tömegesen ostromolják a büntetőbíróság épületét, míg az meghajlik a viharosan nyilvánuló közakarat előtt az igazság rovására, mert az igazságnak elvégre is sem torka nincs, amivel ordíthasson, sem ökle, amivel fenyegethessen, sem pedig semmiféle telekkel, házzal vagy bárminemű ingatlannal s következésképp befolyással nem bír Selmecbányán. Ha valamely tanulónak a korcsmáros vagy kávés nem hitelez, az mindjárt »casus belli«, s annak a szerencsétlennek nem lehet tovább maradása az aranytermő város ódon falai közt; üzletét becsukhatja menten s kulcsát dobhatja akár a kút mélységes fenekére, mert amire a »gyakornokok« azt mondják, hogy »abcug«, az meg van halva örökre. Feje az eredeti szocietásnak az, aki a legtöbb sört bírja meginni egy ülőhelyében és ezen címet viseli: sörkirály. A sörkirály nagy úr, majdnem korlátlan hatalommal, melyet csak a két legnagyobb borivóból alakult államtanács szabályoz valamennyire. Az adófizető jobbágyok a »fuchsok«, az első-évesek, kik az öregebbekhez szolgákul osztatnak be s vak engedelmességgel tartozik kiki a maga »veterán«-jának, amiért aztán annak pártfogásában részesül, valamint azon kegyben, hogy a havi pénzből nagy kegyelmesen megvendégeltetni engedi magát a nagytekintélyű negyedéves, akinek már minden szabad e gyarló világon, ki ront, bont, zúz, keresztül-kasul megy büntetlenül mindenkin, világi törvény nem fogja, emberi erő nem akadályozza, az isteni törvénnyel nem törődik, ki csak egyetlen szót respektál még minden földi hatalomtól.
Ez az egyetlen szó a »tempus«.
Ha a selmeci bányászgyakornok egy százas bankóra azt írná fel, hogy »tempus« és aztán eldobná az utcán, talán napokig sem venné fel senki, mert az a szó annyit tesz: »Ne nyúlj hozzá!« s jaj annak a halandónak, aki mégis hozzányúl. Ha a veterán a fuchsra azt mondja: »tempus a fuchsomnak«, attól a perctől kezdve valóságos szent és sérthetetlen személlyé válik; – ha a kabát bélésére fel van tintával írva a »tempus«, még a tolvaj sem meri elvinni, vagy ha elviszi, remegve csempészi vissza másnap. Amin nincs rajta a »tempus«, az »res nullius«: ha ellopja valaki, jól járt vele, azt nincs joga keresni senkinek.
De mindez igen terjedelmes és nem is valami mulattató dolog, azonfelül nem is tartoznék beszélyünkhöz, ha nem kellene megmagyaráznom, miért volt kivésve azon a jegygyűrűn a »tempus« szó, melyet Mirkovszki Miklós húzott másnap a Krisztina ujjára.
Délután jött oda és egyedül találta Krisztinát. Halaványabb volt, mint máskor, a tegnapi események után átvirrasztott éj nyomai meglátszottak szép arcán, más szóval: érdekesebbé tették.
– Búcsúzni jöttem, Krisztina.
Krisztina letette kezeiből a vizes-kannát, melyből virágait öntözgette, és bámulva vetette Miklósra nagy fekete szemeit.
– Hová megy ön? – kérdé lassan.
– Kaliforniába, San-Franciscóba, vagy mit tudom én hova… Olyan helyre, ahol aranyat ásnak az emberek…
– Ne bolondozzon!
– Azt még tegnap határoztam el. Ez már nem kérdés többé; én megyek, Krisztina, mert kimondhatatlanul szeretem, most csak az a kérdés már, hogy…
– Hogy hány fontot nyomok, ugye? – mondá Krisztina mosolyogva, de mosolya erőltetett volt és színtelen.
– Igen, ezt mindenekelőtt tudnom kell, Krisztina – felelte Miklós komolyan.
– Nyolcvanegy font vagyok… A múlt héten ültem a mázsán a sánta mészároséknál.
– Sok, nagyon sok! – sóhajtott Miklós, azután lassan közeledett Krisztinához, megfogta kis kezét és hozzátette előbbi szavaihoz: – De mindegy… Egy-két font ide-oda…
Majd egy ezüstkarikát vont elő a mellényzsebéből, melybe maga gravirozta be az éjjel a »tempus« szót és a leány ujjára húzta.
– Itt van, Krisztina, ez a gyűrű! Aranyat nem adhatok, nem szabad vesztegetnem az aranyat, de elég jó az így is a célnak. Ön az én jegyesem e perctől. Igaz, úgy van-e?
A leány csendesen bólintott igent szép fejével.
– De meg fog-e várni? Ha tán évekig nem jönnék vissza, ha híremet sem hallaná, levelet nem írhatnék, várni fog-e rám mégis? Mert ha nem, akkor… akkor, ha a szívem megszakad is, dobja el azt a gyűrűt.
Krisztina ahelyett, hogy eldobta volna, odaemelte ajkaihoz és megcsókolta.
– Köszönöm neked… – suttogá. – Köszönöm. Most már erős leszek, most már célt érek. Ennek a percnek emléke el fog kísérni, velem lesz mindig és segíteni fog. Avagy megszűnt volna már csodákat művelni az igazi szerelem? Érzem, hogy nem. Isten veled, édes… édes Krisztina!
– Nem, nem, Miklós… Csak nem távozik ily gyorsan? Megálljon! Beszélni fogok atyámmal, neki le kell térnie e különös gondolatról. Nem lehet az, hogy ön elmenjen, lehetetlen az.
Miklós a fejét rázta.
– Ösmerem édesapját, Krisztina, őhozzá hiába fordulna, ő a legmakacsabb ember a világon. Isten önnel még egyszer! Őrizze meg ön szerelmét számomra, önről gondoskodtam… önt megőrzi nekem az a kis karikagyűrű…
A leányka önkéntelenül megragadta a Miklós karját és nem ereszté el sokáig, mígnem észrevette, hogy ez talán illetlen is és elpirulva rebegé:
– Oh, tegye hát azt, amit jónak lát; én szeretni fogom mindig és várni fogom örökké… Isten a tanúm rá…
Miklós szemébe könnycseppek gyűltek, hirtelen elfordítá arcát, és egy merész, ügyes és hirtelen mozdulattal lehajolt Krisztinához, megcsókolta korállpiros ajkát és rohant ki az ajtón, mint az eszeveszett.
Krisztina szoborként megkövülten, mozdulatlanul, meredt szemekkel nézett utána, majd a szívére szorítá kezét s úgy érzé, hogy hangja eláll s életereje rohamosan fogy, mint a lehelet a kés pengéjén.
– Elment… – gondolá inkább, mint mondá, és kis szíve elfacsarodott – …elment, elment! – kiáltá aztán hangosan.
Zokogva rogyott le egy székbe.
– Istenem, csak most tudom, mennyire szeretem. Hiszen olyan ő, mint a regények hősei…
