Bevezetés
Bevezetés
Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya.
Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez.
Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel s elérzékenyülten sóhajtasz föl: »Hát még itt is emberek laknak?«
A vidék kietlen, rút, az időjárás mostoha.
A zimankós »Szitnya«, a »felhők szeretője« erővel aszott keblére húzza le szeretőit, akármerre tartanak.
S ha felhője nincs, mint a mellőzött vénleány, duzzog, fölfújja magát. Ha tehát eső nem esik, szél sivít végig a zigzugos utcákon és sikátorokon.
Szomorú város ez! A levegője méreg a bányák kipárolgásától, vizétől »gelyva« nő a halvány arcú leányok és az idétlen férfinép nyakán. A harmadévi újoncozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú közül négy vált be »császár emberinek«. (Szinte szégyenlem megírni.)
Egy idősb nőt láttam egyszer a »kamara-utcán«, amint lihegve és a fáradságtól kimerülten egy mennydörgős nagykosárral a hátán mászott a hegynek, mert Selmecbányán vagy fölfelé mászik az ember, vagy lefelé ereszkedik; tertium non datur.
A kosár átkozottul füstölgött. Azt hittem, valami portékája meggyulladt benne, s rákiáltottam a szegény tót asszonyra:
– Anyó, ég a kosara!
Ónszürke arcát mosolyogva fordítá felém s anyai büszkeséggel mondá:
– Ej, dehogy. A Náckó pipázik bent.
S valóban, egy veszekedett kamasz ült a kosár alján összekuporodva, aki már pipázott s akit anyjának még mindig a hátán kellett cipelnie.
Sehol a világon nem olyan részrehajló a mennyei gondviselés, mint Selmecbányán. A hegyen lakó Csemez Stevónak egy órával korábban kel és későbben nyugszik a nap, mint közvetlen szomszédjának, az alant lakó Kutlik Stevónak, valamint sehol sem mutat föl olyan eredeti közlekedési viszonyokat geográfiai helyzet, mint itt.
A Csemezék Krisztina nevű lánykája például kiáll ebéd után a zöldre festett kapuajtóba, s amint merengő fekete szemeivel meglátja a szomszéd hegygerincen, hogy a Mirkovszkiék Bohuska nevű kisasszonya a kertben sétál, nyájasan int gyönyörű fejecskéjével és üde, csengő hangján átkiált:
– Megebédeltetek, Bohuska?
Bohuska megfordul a kedves, nyájas és ismerős hangra, s ugrándozva fut a kis Krisztina felé egész a hegygerinc széleig, hol a tátongó mélység kezdődik; alig vannak húsz lépésnyire egymástól, kedvükre fecseghetnek.
– El is felejtettük már. Hol leszesz ma?
– Itthon – felelte Krisztina.
– Mindig otthon! Jobban tennéd, ha átjönnél most délután hozzánk.
– Magam is szeretném, Bohuska, mert kiállhatatlan vendégeim lesznek… csúf emberek…
– No, no, megállj csak! Kik azok a nagyon csúf emberek? Vajon igazán azok-e?
A szép Krisztina fölnevetett. Csengő kacagásuk hallatára abbahagyták dalukat a fülemilék a »fekete csalitosban«. A szebb hangra figyeltek ők is.
– Ha igazán csúfak-e? Meghiszem azt, Bohuska. Az öreg bányagróf lesz itt, meg a Csutkás professzor.
– Juj, Krisztina!… Így már csakugyan hozzánk kell szöknöd.
– Meg is tenném, ha olyan messze nem volna.
S valóban, a Csemezék lakásától a Mirkovszkiékig jó másfél órányi út volt, mert le kellett ereszkedni egész a lutheránus templomig, onnan megkerülni a várost Szélakna felé s ott a katolikus anyaszentegyház melletti kőlépcsőzeten fölkapaszkodni a »Klopacskára«, melytől már aztán tűrhető út visz a Mirkovszki-házig.
– Ha messze is van, Tinikém, mit tesz az?
– Nem, nem, Bohuska… ha ezelőtt meglátogattalak és rám esteledett, nálatok tölthettem az éjt, – de most… most, tudod, hiszen tudod… nem lehet…
Krisztina kifejezésteljes, gyönyörű arcát pír öntötte el. Szemvesztő tündérszín, még a szivárvány is megirigyelhetné.
– Igaz, igaz… Az a haszontalan fiunk! Ugyan, hogy juthat eszedbe? – viszonzá Bohuska kedvetlenül, – és el is felejtettem, hogy a világon van.
Tini szótlanul nézett le a mély völgytorokba, melynek alján és oldalain, mint a tündérmese táncra kelt rögei, megelevenedtek az időfeketített házfödelek és elkezdtek mozogni, ingadozni, mintha el akarnának indulni valahova Bakabánya felé.
– Ti jertek át! Te, kedvesem… indítványozá Tini és a fejére kötött fehér tüll-kendőt egy rántással olyan nagyon mélyen lehúzta a szemére, hogy semmi sem látszott szép arcából, csak az állahegye; egy kis darabka a mennyországból.
