ELSŐ FEJEZET Csutkás tanár úr és Luppán Demeter úr bemutattatik a nyájas olvasónak
ELSŐ FEJEZET
Csutkás tanár úr és Luppán Demeter úr bemutattatik a nyájas olvasónak
Csutkás tanár úr és Luppán Demeter úr bemutattatik a nyájas olvasónak
Bizonyára egyike a legszebb dolgoknak ez árnyékvilágon a házasság. Isten ments, hogy ezt eldisputáljam az utánam következő nemzedéktől; mert ha már mi ittunk a suvikszos palackból, az adomabeli cigány logikája szerint, hadd igyanak ők is.
Ha tehát nem kárhoztatom a jövő maradékra nézve, nincs okom a múltakba visszatekintve sem megróni elődeink közt akár Luppán Demeter lovagot, akár Csutkás tanár urat, amiért abba a meleg fürdőbe vágyakozának, amelyből, mikor már benne van, nyomban kikívánkozik az ember.
Nagyobb baj, hogy ugyanazon egy fürdőkád felé vonta hajlamuk őket, kik annyi év óta a lehető legnagyobb barátok.
Nem is csoda ez, kérem, olyan embereknél, kik szakadatlanul együtt vannak, kölcsönös tisztelet, egyetértés uralkodik köztük, természetük, hajlamuk, gondolkozásmódjuk bizonyos egyöntetűséget nyer, s addig-addig dicsérgetik, bámulják közösen egy harmadik hasonló lelki-testi barátjuk, Csemez István chemiae-professor Krisztinkáját, míg halálosan beleszeretnek.
Én legalább nagyon természetesnek tartom, hogy ennek így és nem másképp kelle történnie. Egyszerre sütött ki szíveikben a »vének nyara« s egyugyanazon virág fogamzott meg a száraz talajban.
Ha valamin, csak azon bámulok, hogy maga Csemez István úr is nem lett szerelmes valakibe, mert hiszen egy lélek voltak ők három testben, aztán soha a világ eleje óta nem merült föl köztük semminemű vitás kérdés, vagy nézetkülönbség, kivévén a burnót élvezetében.
Ezen az egyetlen téren önálló kapacitás volt mind a három úr.
Luppán lovag ugyanis azt állította, hogy a burnótot olyanformán kell fölszíni, mint mikor a mágnespatkó vagy a megdörzsölt spanyolviasz messziről felhúzza a tűt vagy a nyírott papírszeleteket; a világért sem szabad a burnótot egészen odavinni az orrlyukakhoz s ezáltal devalválni a mennyei kéjt, mely ezen metódus szerint őrjítő fokra hág.
De már ezt Csutkás tanár úr nem engedheti. Ő sem a szemeten szedte tudományát, hogy holmi felületes és ferde… ferde és egyéni… egyéni és rossz szokás által megdönteni engedje ama sarkalatos principiumot, miszerint az orrlyukak egyenesen arra valók, hogy azok tubákkal tömessenek be. Mégpedig jól tömessenek be. – A lyuk fogalma már magától valamely hiány fogalmát nyújtja. Ha egyéb hiányt nem, testfolytonossági hiányt mindenesetre. A hiány pótlandó! s vajon mivel lehetne pótlandó egyébbel, mint burnóttal?
Csakhogy ezt némi csínnal és ízléssel kell tenni. A szelencét azalatt, míg az orrt lakmároztatjuk, szépen alá kell tartani, a mutató- és a mellékujj közé szorítva, hogy a lehulló burnót kárbavesztének tudata ne háborítsa meg a gyönyört. E pontnál, t. i. a szelence alátartásánál több gráciát fejthet ki egy férfi, mint amennyi elég, hogy minden asszony fejét elbolondítsa.
Érdemes kollegája nézetét vallja Csemez úr is, de azon lényeges eltéréssel, hogy a szelence alátartása tiszta ostobaság; egy, a tökély magasabb fokán álló, tubákoló bizonyára nem is fog vetemedni e primitív fölfogásra, egy igazi szakember, míg a fölösleges burnót aláhull, a nyelvét nyújtja ki s azzal fogja föl a veszendő részeket. Ez az egyedüli helyes rendszer Csemez úr szerint, melyet kötelességének tart az emberi nem fölvilágosítása céljából mindannyiszor megvédelmezni, ahányszor szükséges.
E részletesen körvonalazott véleménykülönbségen kívül csak a mély emberismerő találhat még némi elütő tulajdonokat köztük, kiknek időjártával még alakjuk, arcuk is majdnem egyforma lett, sőt azóta, hogy Luppán lovag parókát visel, a hajuk is. Mindamellett nem tartunk fölöslegesnek néhány szót elvesztegetni ez érdemes férfiak bővebb megismertetésére, legalább Csutkás és Luppán urakat mutatva be – Csemez professzor úr közbül esik és a kettőnek arányos vegyüléke; minden okos ember eligazodhatik rajta látatlanban is.
Csutkás úr személyleirata, szóról szóra lemásolva a tavalyi útleveléről, a következő:
Vallása: lutheránus.
Születéshelye: Podzemcsok, Trencsén megye.
Életkora: negyvennyolc éves.
Arca: hosszúkás.
Orra: rendes.
Szeme: kék.
Haja: szőke, őszbeboruló.
Különös ismertető jelei: orra vörös.
A Luppán lovag személyleiratával is azonnal készen vagyunk, ha megemlítjük, hogy az ő útlevelében az illető rovatok betöltésénél csak két helyen történik némi elágazás, arca: »tojásdad«, különös ismertető jelei: »orra sötétkék«.
Bezzeg, mennyivel tágabb mezőt nyújt az elmélkedésnek a két férfiú szellemi világa!
Csutkás tanár úr egy rajongó pedagógus, egy valóságos Pestalozzi, ki a legmodernebb elvekből indulva ki, tanítási sikerét tanítványai szeretetére állapítja, jutalmát ebben leli s ezzel dicsekszik egész az unalomig. Keveset beszél, csendesen elmélyedve ül esténkint két barátja közt, csak néha veti föl szemeit, egyet szippant ismert metódusa szerint a burnót-szelencéjéből és halkan dörmögi:
»Csüggnek rajtam…«
Aztán behunyja szemeit, barátait látszik hallgatni, hümmög közbe és addig bólingat, bizonyoz nekik fejével, míg minden percben elszunnyad, meg fölébred, mint a csirke, ha hintázzák.
– Igen, igen… csüggnek… – riad föl e szavakkal, bambán nézve szét maga körül.
Barátai, kik már tudják, hogy ezalatt a tanítványai szeretetét érti, annyira megszokták évek óta e koronkinti felkiáltást, hogy csakis annyiba veszik, mint a »hüm« vagy »hja« gondolatpótló szavakat és egészen természetesnek találják.
Csutkás tanár úr tekintélyes férfi, s habár múltjában nincs annyi fényes és szomorú emlék, mint aminőkkel Luppán lovag dicsekedhetik, mindamellett meg kell említenem, hogy igenis történt vele egy csodálatos esemény, mely féligmeddig őt is az irodalomtörténet közvetlen közelségébe helyezi.
Ő volt Petőfi poeseos professzora!
Halljátok, uraim, a Petőfié! Hát nevelt még ennél valaki különb embert a nemzetnek? – Ő (Csutkás tanár úr) adta neki az alapot. Nos, ki mondhatja, hogy az alap nem volt jó? Senki. A tények beszélnek, mindig a tények… valóban csak a tények.
A rossz nyelvek ugyan azt suttogják, mintha Petrovics Sándor (Csutkás úr e néven emlegeti) őróla írta volna: »mégis szekundába pónált sok szamár professzorom, – a poézisból is abba estem«, de minthogy a tények beszélnek, mindig és mindenütt, a tények azt beszélik, hogy ez nem igaz, ott van a hiteles klasszifikáció még mai napig is az iskolai archivumban, abból kiviláglik, hogy Petőfi tőle jó »kalkulust« kapott. – Mert hát fölismerte ő nyomban, kiben mi lakik.
Van még erről a Petőfiről egy regényes legenda Selmecen, melyről mindenki tud valamit, de egészen nem tudja senki, csak Csutkás tanár úr.
Nemzedék nemzedéket vált föl a nagy, sárgára meszelt líceumban, de a Petőfi-legendából nem vesz el morzsányi sem. Híven adják az elődök az utódok emlékezetének, s az emlékezet gonddal virraszt fölötte, s úgy őrzi, mint a két szeme világát. Örökkön-örökké élni fog az ott amúgy csonkán, hézagosan is, – aminőnek azt a költő ottléte után egy negyedszázad év múlva találtam.
Ha Csutkás úr akarna szólni!… Ő tudja! Neki tudnia kell, mert vele áll összeköttetésben a legenda.
Azazhogy Csutkás úr nem azon ember, aki csukva tartsa a száját ilyenekben, nem is az itt a baj, mintha nem akarná elmondani, szívesen tölti kedvét barátjainak és ismerőseinek, Csutkás úr valóságos »jó ember«, aki semmit sem képes megtagadni tőlük, azok pedig eleget kérik, faggatják, de mi haszna, mikor megvan az a tulajdonsága, hogy a »praelectión« kívül, a burnótozás elméletét kivéve, nem képes semmiről hosszasabban beszélni. Harmincéves tanári pályájának egyhangúsága és sajátságos természete lehetetlenné tett számára a betanultakon kívül bárminemű előadást.
Csak a bor képes feloldani a nyelvét, ami nem lehetne ugyan akadály a legenda elmondására, mert Csutkás úr igen gyakran iszik bort, s ily alkalomkor évek óta mindig szőnyegre kerül a Petőfi múltjának ezen kalandos és homályos része, bele is kezd az érdemes férfiú, mindannyiszor elmondván, hogy a boglyas Petrovics ott lakott a líceum fölötti hegyen az öreg Muszurnál, a kamarai hajdúnál, akinek nemrég jött meg a fia Olaszországból a légiótól, honnan kitüntetésül vizit-kártyára ragasztva egy darab tépést hozott abból a rongyból, mellyel a megsebesült Garibaldi véres lábát borogatták. Micsoda? Hát lehet ennél különb érdemrend? Vagy van-e Garibaldinál nagyobb hős akár az ó-, akár az új-világ történetében? Nincs, ki mondja, hogy van? Senki sem meri mondani. De nem is tanácsolná Csutkás úr, mert annak ővele, az ő argumentumaival gyűlnék meg a baja. Mert az argumentumok nagy fegyver, kimondhatatlanul nagy fegyver… Aki nem hiszi, annak ezt be is bizonyítja. Nézzük pl. Katalin cárné egy esetét…
Egyszóval, Csutkás tanár úr ilyenkor mindig oly messze távozik el az alapgondolattól, melyből kiindult, hogy mire oda visszatérne, addig elálmosodik, feje bágyadtan lekonyul az asztalra, s azt makogja félébren, félálomban: »Csüggnek rajtam…« és elalszik.
Már Luppán lovag egészen más ember! Csupa beszéd, a megtestesült nyíltság. Emlékeit nem tartja zár alatt. Még olyan dolgokat is elmond, aminők sohasem történtek meg vele, amikről csak ő képzeli, hogy átélte, átszenvedte.
Szomorú emlékek, mik fájó rezgésbe hozzák szívét, mikor beszéli, elérzékenyítik, könnyeket facsarnak szemeiből és mégis mindig beszéli, mert jól esik neki ez a kegyeletes bánat.
Arca átszellemül, hangja szelíd-, hajlékonnyá lesz, midőn a meghatottság legőszintébb jeleivel elmondja boldogult neje halálát, amint a szegény asszony napokig feküdt ott betegágyán a megsemmisüléssel viaskodva; milyen aggodalommal virrasztott ő éjjel-nappal a haldokló anya fölött, ki midőn utószor keblére zárta kicsi gyermekeit, így szólt hozzájok bágyadt mosollyal: »Ne sírjatok, el fogok jönni értetek; magammal viszlek.«
…S elvitte nemsokára mindkettőt.
A kis Lacika rá egy félévre meghalt tüdőgyulladásban. Istenem, istenem, milyen okos, kedves gyermek volt! Luppán úr ezer meg ezer dolgot tudna a kis Laciról és a később elhalt gyermekről, Eszterkéről, ha szavait el nem nyomná fuldokló zokogása…
…Pedig hát az egész dologból egyetlen szó sem történt meg, Luppán lovag múltját, gyermekségétől kezdve egész mai napig, minden selmeci ember ismeri és bizonyára nagyon jól tudja, hogy sohasem volt felesége, következésképp gyermeke sem.
De ha tudják is az ellenkezőt, nem mondanak neki ellent, mert ő maga szentül hiszi és hiszi anélkül, hogy elmeháborodott lenne. Nem, nem, a »bányagróf«-nak (Selmecen az atya titulusát a fiú is örökli) nem hiányzik egyetlen kereke sem.
Okos, derék és becsületes ember, az agglegénység összes jellemző tulajdonaival, de ebben az egyetlen dologban nagyon sajátságos, nagyon különös.
A legtöbben arra vezetik vissza e dolgot, hogy Luppán lovag egy fiatal, szép leányba volt szerelmes valaha, akit szülei nem akartak hozzá adni. A leány emiatt annyira elbúsult, hogy mérget vett be s szörnyű kínok között meghalt. Luppán úr túlérzékeny kedélyére (valóban túlérzékenynek mondják emiatt a selmeciek) nagyon hatott ezen esemény, s maga is forrólázba esett, melyből alig bírt kigyógyulni.
E két hónapig tartó betegség alatt folyt le alkalmasint sokat emlegetett családi élete, ezalatt született, nőtt fel s halt meg szemefénye, a kis Laci és a szőke, angyalarcú Eszterke…
Lehet benne valami, de nekünk elvégre is semmi közünk hozzá, s bemutatván ígéretünk szerint a két derék úri embert, nyugodt lelkiismerettel térhetünk át elbeszélésünk második fejezetéhez, mely, ünnepélyesen ígérem, nem lesz olyan unalmas, mint az – első.
