A TRAMWAY • 1881 (31. kötet)
A TRAMWAY •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
A »lófejű« vasút, mint Magyarországon nevezik, a burgerek alkalmatossága. Egy közlekedési eszköz, mely az emberi vérmérséklethez van szabva, a szelíd, türelmes, lassan mozduló, álmodozó lelkületekhez: a polgári erények és tulajdonságok megtestesülve egy járműben.
Igazán csodálatos találmány. Amióta alá kezd merülni a négy csengős lovon járó nemesi osztály vagy világ, s gyalog jár vagy kócos hámú lovon a paraszt, amióta kitolni kezdi fejét az új polgári osztály, mely a dzsentrit fogja helyettesíteni, azóta született meg a lófejű vasút, mely lassankint meghonosodik a többi nagyobb magyar városokban is.
Poeta nascitur, mondják. És valóban mindenre születni kell. De arra, hogy az ember a lóvonatú vasúton utazzék, ahhoz még nem elég csupán a születés, ahhoz külön neveltetés is szükséges. Egy ormótlan nagy szekér, amely mindenkit fölvesz egy hatosért, mely minden utca szögletén megáll, mikor az ember siet, és nem ott áll meg, ahol az ember akarja, hanem ahova a direkció a »Haltepunkt«-póznát beszúrta. Ez a rettenetes kimértség megöli a nervózus embert s megyűlölteti vele a XIX-ik századot.
Én tudom érteni azt a mágnást, aki fumigálva a vasutat, saját fogatán készül elindulni Párizsba, mert nincs a világon kényelmesebb dolog, mint a saját négylovas kocsiján utazni; de azért nem tagadom meg tiszteletem őszinte kijelentését a robogó gőzvonattól, mely kisebbé lapította össze a világot, mert mindent közelebb hozott egymáshoz; de mi még a tisztelet azon csodálattal vegyült bámuláshoz képest, melyet azon emberek iránt érzek, akikben elég higgadtság és türelem van a lóvonatú vasutat frekventálni.
De midőn felemlítettem az összes közlekedés-eszközöket s midőn hozsannát zengek a jámbor polgárnak, akinek a lóvasút is jó: meg nem állhatom, hogy fel ne említsem, hogy a gyalog-járásnak is vannak határozott hívei, a magyar atlétikai klub tagjain kívül is.
Egy ötvenéves parasztot ösmertem, aki fiatal korában kengyelfutó volt a Balassa-családnál, mely, ha vékonylábú gyerek született a faluban, hagyományos szokás szerint kivétette a lábikrákból a vastaghúsát.
Ez a sors érte gyerekkorában Bodza Pál uramat is, aki hasznát vette öregségére, mert a vékony lába révén jutott hivatalhoz: ti. gyalogpostás lett.
Hanem tudott is gyalogolni őkigyelme. Mikor egyszer az alispán négy gyors pej lován utaztunk Vácra, útközben megkínáltuk a bakon üléssel az öreget.
Üljön fel, öreg bátyó szólítja meg a jószívű alispán.
Nem lehet, nagyságos uram, mert nagyon sietek.
És csakugyan, amint híres Vác városába értünk, már akkor ott szalonnázott az öreg a »Kilenc rigó« című spelunkában, s nagy »dicsértessék«-et kiáltott felénk.
Nem lehet hát abszolute elítélni semmi közlekedési eszközt, ha még a »pedes apostolorum« is jó ilyen bravúr-cselekedetre.
Nem, én még a talyigát is tisztelem, becsülöm, ha egy csacsi húzza is. Utaztam már ökrös szekéren s irigykedve néztem a velocipéden ülő utast; de a lóvonatú emberei iránt mindig bizonyos szánalom-érzet gerjedt szívemben.
Honnan van ez? Sokáig kutattam. Mi hintette el bennem a gyűlölség fekete magvát a szegény tramway iránt.
Az-e, hogy mikor a Kerepesi út felé megyek s a tramwayra szeretnék ülni kényszerűségből, az összes kocsik az osztrák államvasút felé gurulnak s vice versa; vagy az, hogy ha az ember Óbudára megy, csak zugligeti kocsi van a láthatáron.
Nem, nem ez keserít el, ez csak hozzájárul ahhoz, hogy az ürömpohár csordultig megteljen.
Az nyomja alá a tramway becsületét szörnyen, hogy a kocsis-művészetet gyári minőségre szállította le.
A jövendő századok számon fogják kérni a kocsispoézist, mikor még csínja-bínja volt annak, hogy kell tartani a gyeplőt, szilárdan és mégis kecsesen, hogy kell vele bánni, egy-egy lebbenéssel megriasztani galoppba a lovakat, egy-egy rántással megállítani őket a legsebesebb futásban, s száz meg száz árnyalata van a gyeplőtartásnak, ami a jó kocsis kezében olyan, mintha folyton diskurálna a lovaival. Hát még az ostor? Mikor megcsattan hangosan, mint a villám, mikor meglegyinti a hű párákat szelíden, mintha a dámák aranyos legyezője volna.
És a hang, amellyel a »gyű«-t odakiáltja, hát az attitüdök, a mozdulatok, amelyekkel a bakról igazgatja őket, mikor félrehajlik, a lovak azt megértsék, ha strucctollas kalapú fejét hátraveti kevélyen, vessék fel a paripák is nyakukat…
Mikor pedig előzködés van… (Olyan ez, mint a potentátok között a háború…)
De ne is beszéjünk róla. A tramway mind végét vetette ennek és lesüllyesztette a kocsis-művészetet a sárga földig.
Kell is oda kocsis. Ott csak közönséges emberek kellenek, akik a fütyülőig aljasodtak, mint a gyűrűs zsidók.
A ló magátul megy a sineken, nem dirigálja senki; megy bután, egyformán, amint a vaslineák viszik.
De meg is romlik aztán alaposan. Az olyan lovat, mely a tramwayt húzta, nem használhatja többé a magyar ember, mert az becsületes kocsiba fogva, bizonyos distancokra magátul megáll az országúton, s a magyar embert majd elégeti a szégyen, mert az a híre megy a környéken, hogy bizonyosan fazekas tóté volt a ló valaha, azért áll meg minden falu és utca végén, mintha a fazékvevő asszonyok összegyűltét várná.
Ami pedig legjobban tönkretette a tramway-lovak és kocsisok renoméját, az a Kétszer Kovács Jóska esete volt.
Ennek az esetnek a hősét, Kétszer Kovács Jóskát pedig éppen azért hítták »Kétszer Kovács«-nak, mert ez a hallatlan eset történt vele.
Mint afféle tramway-kocsis, talán először látott lovat Jóska, mikor a két szürkét rábízta a direkció, de abból a kettőbül is sánta volt az egyik.
Jóska megnézte a ló lábát és azt találta, hogy patkót kell rá veretni.
-- Persze, hogy sántított… hogyne sántított volna mezítláb.
Elvitte a kovácshoz.
Patkolja meg az úr ezt a szegény állatot!
A kovács elhozta a ráspolyt, meg a szerszámokat, a kalapácsot és a metélőt s amint lehámozná a ló patájáról az oda verődött sarat és piszkot, olyan nagy nevetés fogta el, hogy majd hanyatt esett.
Mit nevet az úr?
Hogy mit nevetek? Hát ott van alul, ni, a patkó. Ahon csillog ni!… a sár alatt volt!
És megint előfogta a nevetés, a kacaj.
Kendnek se kell kétszer kovács?… Vagy kétszer kell? Mert ráüthetek még egyet.
Azután csak újra nevetett, s hogy ím, köztudomásúvá lett ez a história, az ország valamennyi kocsisa három esztendő óta kacag ezen a rettenetes gyalázaton.
