APABÁCSIKA • 1881 (31. kötet)
APABÁCSIKA •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
(A szegedi árvíz idejéből)
Egy úszó deszkán találtak egy csecsemőt. Nem volt már pólyákban, de mégis igen kicsiny. Kék szemeit bámészan hordta szét a tenger fölött, mert valóságos tenger volt akkor a szegedi »budai országút« s üde, gömbölyű arcán egy bájos mosoly nevette azt a regényes képet, amit annyian sirattunk.
A kormánybiztos éppen arra siklott el könnyű csónakján s észrevette az elhagyott csecsemőt.
Vegyétek fel az istenadtát a csónakba.
A gyerek, mintha értette volna a kormánybiztos szavait, örömrepesve terjeszté feléje kis kezecskéit és tapsolt.
Izmos fiúcska volt. Tagjait egyetlen ingecske fedte, mely nyakánál piros zsinórral volt összehúzva.
Jó erős fiú mondá a biztos , ha apja, anyja nem akad, magaménak fogadom.
Engedd át nekem, bátya! szólt a kormánybiztos öccse, aki mint országos képviselő szintén parancsosztogató volt a mentési munkálatoknál.
Hagyd el: majd találok én neked másikat. Lesz itt elég.
Talált is mindjárt másnap egy másik fiút, körülbelül hasonló korút, és elnevezte Csongrádi Mihálynak. A tegnapi, minthogy éppen Gergely napja volt, Szegedi Gergely nevet kapott. Szüleik nem jelentkeztek, a két csecsemő megmaradt hát a két képviselőnek.
Éppen egy kupéban utaztam a képviselő urakkal, midőn a gyerekeket hazavitték. Vagy nyolcan voltunk benn, a gyerekeken kívül, mert menekülőkkel volt tele a vonat. A mi kupénkban csupa képviselők voltak.
A két gyereket ölibe vette a kormánybiztos s mindenféle gyügyelő szavakat talált ki nekik; de azok nem feleltek semmire; nem tudtak még beszélni.
Azt restellném mondja a kormánybiztos , ha valami rácgyerekeket fogtunk volna össze.
Biz az pedig nem lehetetlen; hátha valami szőregi asszony tette ki. Gergely úrnak úgyis olyanforma a kinézése találgatta az egyik utas.
Nem szeretném pedig. És kivált Gergelynél, aki az enyim. Hanem tudod mit, öcsém, mondok neked egy pompás tervet. Neveljük a két gyereket közös kasszára…
De hisz az mindegy…
Nem úgy értem. Csináljunk egy tréfát a sorssal, neveljük a két gyereket közösen, de az egyiket közönséges parasztnak, a másikat pedig előkelő úrnak.
Jó, ebben van valami érdekes. Én ráállok.
Mindenkinek tetszett a dolog s abban állapodtak meg, hogy döntsék el szavazat útján, melyik legyen úr és melyik paraszt.
Jól megtekintve a gyermekeket, Csongrádi Mihálynak vékony arca sokkal úriasabb volt, mint Gergelyke cipó-feje.
Majdnem egyhangúlag Mihály nyerte el az »úri jövőt«.
Gergely tömzsi állapota azonban sokat nyomott a latban a szavazásnál, pedig ez az állapot nem volt természetes. A kormánybiztos 15 forintot adott a hajdúnak elindulás előtt, hogy Gergelyt equipirozza ki, s az, amit vett, mind a gyerekre húzta: négy inget, két lajbit és két kacabajkát: persze, hogy nem lehetett szegényke oly karcsú, mint Csongrádi Mihály (kinek ezentúl már »y«-nal írjuk nevét).
Cegléden Gergely úr fészkelődni kezdett s minden jelekkel földre kívánkozott. Elértettük, s hat parlamenti tag rohant hozzá ruhácskáit kikapcsolni, s ekkor sült ki tulajdonképpen, hogy egy egész ruhamagazin van rajta.
De ugyanakkor kisült az is, hogy Gergely úr magyar ember; egy csikót látván ugyanis éppen az indóház előtt, kis ujjacskáival, mintha kedves ismerőst pillantott volna meg, odamutogatott:
Ló! Ló! mekegte, száját egészen kinyitva s lábaival dörömbölve. A »ló« szót tisztán ki lehetett venni, s okozott is olyan örömet a képviselő urak közt, mint egy jól elsült »névszerinti szavazás«.
Így értek be a gyerekek Budapestre, ahol a következő intézkedések történtek őrájuk vonatkozólag.
Gergely számára ezer forintot tettek le a takarékpénztárnál, hogy midőn felnő, ebből és kamataiból egy kis telket vehessenek számára valahol falun.
Nehogy elpuhuljon, egy napig sem tartották otthon, hanem odaadták kosztra egy házmesternéhez a Zöldfa utcában, onnan jár a kisdedóvóba, oda, ahová a közönséges szegény gyermekek.
A megállapított rendszerhez képest bezzeg egészen más sorsa lett Csongrády Mihálynak. Ő otthon nevelődik az úri háznál, bársony ruhácskában jár, és a bonne vigyáz rá, az neveli.
Néhány nap előtt találkoztam a kormánybiztossal.
Hová megy? kérdém tőle.
A Gergely gyereket nézem meg felelte.
Nagy-e már?
Beszél, mint a folyóvíz, és pajkos mint az eleven ezüst.
Hát Miska?
Azt nagyon elkényeztetik a feleségem, meg a leányaim. Sose lesz belőle semmi. Beteges, sápadt és el van kényszeredve.
No, hát nézzük meg a Gergelyt. Ha megengedi, én is önnel megyek.
Gergely éppen az udvaron szaladgált mezítláb, midőn odaértünk. Két macskát kötött össze madzaggal s azokat kergette szilaj kedvteléssel.
Apabácsika! kiáltá örömteljesen s a kormánybiztos elé futott.
A házmesterné is kijött a fiú felkiáltására s nyájasan köszönt.
Nos, hogy viseli magát a kis huncut?
Semmi panaszom rá; nagyon szeretem, csak ne beszélne olyan csúnyán. Maig sem bírtam leszoktatni.
Hát hogy beszél? Kérdém.
Csupa »ö«-vel uram, ahogy a szegediek. Én nem tudom, kitől tanulta. A vérében hozta magával. Mert közülünk senki sem beszél úgy.
Hogy hínak fiam? kezdé vallatni a kormánybiztos.
Szögedi Gergöly felelte bátran.
Kell-e cukor, hoztam!
Köll mondá Szegedi Gergely s hirtelen elkapta a csomagot s vígan futott a macskái után.
