A VÁSÁRFIA • 1881 (31. kötet)
A VÁSÁRFIA •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
Rajz
Szomorú az a ház, ahol asszony nincsen. Olyan elhagyatott, rideg az udvar, a kert, a ribizkebokrok, a rózsatők, minden, minden. A szoba, tornác, mind olyan üres, pedig bizony a Máthé János házatája derekasan meg van rakva cseléddel. Van ajtócsapkodás, elevenség, nyüzsgés aztán, mivelhogy bíró is a faluban; egyik ember a másiknak adja a kilincset reggeltől estig szakadatlan, ki panasszal, ki a porciós könyvvel; de azért mégis olyan néptelen, üres, elhagyott az a Máthé-ház, mióta kivitték az asszonyt az örök nyugalom helyére.
Nem is bírja elfelejteni Máthé János; komor az ő arca, örökös felhő az ő osztályrésze e naptól fogva.
Pedig folytatása is maradt a derék nőnek, egy szép rózsabimbó, a szőke Mariska. Alig van még hét éves s mégis olyan kedves, okos, mintha már nagy lenne. Engedelmes, szófogadó, szelíd. Az elkényeztetés sem árt neki, pedig ugyancsak kényezteti ám Máthé János az ő »báránykáját«.
Neki él, érte fárad, minden gondolata az ő kis leánya; térdein ringatja esténkint, kártyavárakat épít neki, ajándékokat vesz, még a gondolatát is kilesné, még azt a helyet is megfúja, ahová ülteti, óvja széltől, hidegtől, napsugártól, hajszál híja immár, hogy üveg alá nem teszi.
De hát csoda-e ez a túlság, mikor két nagy szeretetnek az összeadása! Az anya is benne van, a gyermek is. Képzelete körmeivel nem kell kiásnia, kikaparnia a földből a kedves halottat, itt van, bírja képét elevenen.
Csakhogy ez a kép olyan búbántos, szomorú
Mariska azon gyermekek közé tartozik, kik nem betegek, de mégis úgy tetszik, mintha azok volnának; a hangjukban valami részvétgerjesztő, valami fájdalmas rezgés, az arcukon, a mosolyukban szenvedés van lefestve, halántékaikon kék, duzzadt erek futnak összekuszálva, egész egyéniségök egy megtestesült fájdalom.
Szegény Máthé Jánosnak sokszor elég volt egyszer nézni a méla, elbámészkodó gyermeki szemekbe, hogy könnyekre fakadjon.
Valami titkos baja van ennek a gyermeknek! Miért lenne olyan halovány különben? Elégedetlen, néha elgondolkozik, homloka ráncokat vet, s akkor úgy néz ki a kis bárányka, mint egy százesztendős öregasszony, mint egy nagyanyó. Vajon miről gondolkozik az akkor?
Soha ennek a csengő kacaját nem hallani, mint más gyermeknek. Csendesen meghúzódva ül egy szögletben s közönyösen nézi a szebbnél szebb játékszereket, vagy ha a mezőn van, mézes virágokat tép, vagy az Ipoly folyó partján ül ki a homokba s órákig is elnézi némán, egyedül a víz folyását. Vajon mit néz rajta?
Pedig azt szeretné Máthé János, ha víg lenne, ha ugrándozna; nem bánná ő, ha azt mondanák, hogy vásott, rossz gyermek, hogy betörte a szomszédok ablakait, agyontaposta vigyázatlanságból a kis kacsákat, vagy csinálna, amit akar, csak ilyen szomorú ne lenne az ő lelkének élő mása, s mégis neki egy örökös szemrehányás ez a bánatos gyermek, ez örökös tőrszúrás. Szemrehányás azért, mert nem bírja boldoggá tenni, tőrdöfés azért, mert mindig úgy tűnik fel Máthé János előtt, mintha nem is ide tartoznék a földre azzal az ábrándozó arccal, azzal a légies, sovány alakkal, hanem mintha a menny lakója lenne már, ki csak ideiglenesen van még itt.
Ezerjófű vagy gyógyító balzsam nincsen ez ellen. A doktorok azt mondták, semmi baja a kis Mariskának, legfeljebb hajlandó a melancholiára. Nem kell sokat magányosan hagyni, mert embergyűlölővé lesz később sat…
A gondviselőnője, aki egyszersmind gazdasszony is a háznál, özvegy Kubek Mártonné pedig azt állítja, hogy ennek a gyereknek már a természete ilyen; hanem hát majd másforma lesz, ha eladó sorba kerül… más a bimbó, más a rózsa.
Vannak azonban lelketlen, szószátyár vénasszonyok is a faluban, akik meg-megijeszték Máthé Jánost meggondolatlan beszédeikkel.
Nem telelni való gyerek az! mondá az egyik. Angyalnak termett az, Máthé János uram mondja a másik.
Máthé János pedig sehogy sem akarja angyalnak nevelni: többet ér annak a földi leány, ha jó, ha szép, ha erkölcsös.
Innen a nagy szeretet, innen a túlság benne. Remeg, hogy elveszti, hogy azok a kék szemecskék egyszer csak örökre behunyódnak, és sohasem fognak olyan szomorúan mosolyogni többé.
Hej, ha Máthé János tudná, mitől gyógyulna meg az ő báránykája. Bezzeg, ha térdig koptatná is a lábát, ha a világ végén lenne is az orvossága, mégis elhozná, hogy víg legyen, hogy pajkos legyen az ő Mariskája, mint a többi gyerekek.
Pedig hát annak a kis Mariskának semmi baja sincs, csak az ő aggódó, képzelődő lelke festi azt bajnak, ami csupán a környezet kifolyása.
Mikor esténkint hazajön a mezőről, útközben mindig elképzeli: hátha a picikének baja történt otthon, hátha a kutya megharapta. Vagy a méh megcsípte, vagy valaki bántotta, s lihegve fut az önalkotta veszedelem érzetétől sarkalltatva hazafelé. Ilyen a szeretet, többet lát a valónál.
Váltig mondják rokonai Máthé Jánosnak, hogy házasodjék meg, hiszen még harminc éves, csak nem akarja oly siváran tölteni el egész életét, aztán a gazdasága is elpusztul asszony nélkül, mindenét szétszedik az idegenek, kivált ha ez a becsületes Kubik Mártonné is be találja hunyni a szemeit.
Megvallva az igazat, volna is kedve hozzá, mert azokhoz az emberekhez tartozik, kik szeretet nélkül megélni nem tudnak. Sőt van is valaki, aki szívesen néz rá vasárnaponkint a templomban, és a Mariska arany haját is gyöngéden megsimogatja, amikor meglátja, de nem, mégsem teszi, mostohaanyára nem bízza a kis Mariskát; azt a szeretetet, mellyel Borcsája (úgy hítták a szegény boldogultat) leánykájának tartozik, fel nem aprózza a netalán még születendő gyermekek közt. Ő sohasem fog megnősülni többé. Hiszen elég életcélnak, amit ő kitűzött: ennek a gyereknek élni, isten szeretetében és a jó erkölcsben dúsnak fölnevelni.
Alább is hagytak ezzel a jó tanáccsal a rokonok, látván, hogy az kivihetetlen. S neki magának sem jutott eszébe semmi.
Egyszer azonban csakugyan beteg lett Mariska, valami jelentéktelen láz fektette le ágyacskájába. Bezzeg lett nagy ijedtség s szörnyű futkosás. Hívatták a doktort azonnal, aki szokás szerint megnézte a Mariska nyelvét és medicinát írt.
Valami ápoló asszony kellene mondá a doktor , az öreg Kubikné nem arra való.
Kit kellene? töprenkedék Máthé János. Mit gondolsz, kis aranyom, kit akarnál ide magadhoz? Kit szeretsz legjobban? Kitől vennéd be legszívesebben a medecinát?
Hívassák el nekem a Rózsa nénit! Én a Rózsa nénit szeretem.
Máthé János elpirult, mert ő is azt a Rózsa nénit szerette, az tetszett neki a faluban a legjobban.
Nem volt mit tenni egyebet, mint hogy Kubiknénak át kellett szaladni a felvégbe Rózsa néniért. Nem is vetette meg az a szép kérést, ott termett azonnal, még egy tiszta ruhát sem vett; az igazi szeretet egyszeribe hozta s elfelejtette vele a legközönségesebb asszonyi hiúságot.
No, de hogy megörült a kis beteg, amint meglátta. Sápadt arca egyszerre kipirosodott, amint Rózsa néni puha kezeivel megsimogatta; aztán elkezdett beszélni mindenfélét, ahogy szokás a gyerekekkel, hol tréfásan, hol komolyan. Mariska nagy figyelemmel hallgatta, belefecsegett maga is, aztán közbe nevetett, és olyan víg volt, mint egy szarka. Hogyne, mikor a Rózsa néni olyan jól tud az ő nyelvén szólani.
Máthé János elhallgatta volna ítéletnapig. Ugrált, reszketett a szíve örömében, hogy az ő kis madara milyen vígan csiripel! Hej, mert a tavaszt hozta neki ide az a másik meleg szív, a Rózsa nénié. A madarak sem énekelnek télen…
No, már nem lesz semmi baja hála istennek , de ha már az orvos megírta a receptet, s a kocsi be van fogva, mely Jánost a városba viszi a patikába, hogy elhozza az orvosságot, ha netán kellene még…
Mikor Rózsa néni kimegy, hogy tejeskását hozzon be a kis betegnek a konyháról, a fiatal apa lábujjhegyen lopódzik oda a gyerekhez, s befogja kezével a kis szemeket.
Találd ki, hogy hívnak? kérdé átváltoztatott hangon.
Maga az, édesapám!
Én hát. Tudod-e, hogy a városba megyek. Hozzak-e neked vásárfiát?
Bánom is én… hanem hát mégis hozzon!
Ugyan mi legyen az, amit az én kedves leányom szíve kíván?
Tudja mit, édesapám, hozzon nekem egy… egy…
Mit no?… Ne félj semmit, kicsikém, mondd ki!
Hozzon nekem egy mamát!
Máthé János uram meghökkenve hátrált egy lépést a kis virágos ágytól, azután meghajtotta fejét szelíden, megcsókolta hevesen a gyerek arcát, s így szólt:
Válassz magadnak!
Rózsa néni belépett a tejes bögrével.
A kislányka átkarolta nyakát görcsösen.
Ezt! ezt! kiáltá, s mikor lefejté kezeit a szép özvegyasszony nyakáról, vígan tapsolt s dobolt velök a vánkoscihán.
