KENYÉRHARC • 1881 (31. kötet)
KENYÉRHARC •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
Rajz (Képpel)
Szepi egész nap nem evett. Szomorúan őgyelgett az utcákon farkaséhségével. Az emberek közönyösen mentek el mellette, hiába nézett fel rájuk, arról a beteges halvány arcról senki sem olvasta le az éhséget. Vagy ha leolvashatta volna mindenki, de az emberek szeretik észre nem venni a szenvedés elmosódó betűit.
Aztán könyörtelenek is. A kisfiú csak tűrte egy darabig, de mikor szája egészen kiszáradt, lábai pedig elerőtlenedtek, ledőlt egy fal mellé s megpróbálta, hátha el tudna aludni. Nem lehetett.
Éhsége űzte. Felkelt. Tovább vánszorgott. A lacikonyhák pecsenyeillata felé vitte ösztöne. E sátorok előtt állott meg és sokáig nézte, nem-e ejt le valamely néni, ki a sátorban árul, egy-egy darabkát. De bizony nem ejtett le. Ez asszonyok nagyon vigyáznak a portékájukra.
A kisfiú szeme szikrákat hányt a vágytól. Mindig közelébb-közelébb ment a sátorokhoz. Az éhség nagy szörnyeteg és leleményessé, vakmerővé teszi azt, akin erőt vett. A kisfiú elhatározta, hogy megkerüli az asszonyok valamelyikét, s hátulról ravaszsággal hirtelen kivesz egy darab húst és elfut vele. A szelíd árvából tolvaj lesz! Tolvaj egy falat végett. De mikor ez az egy falat kínokat enyhít s tán az éhhalástól ment meg, oh, akkor az egy szörnyű harc az életért.
De ez a harc vesztett csata lett. A hadicselt észrevették jóeleve az óvatos kofaasszonyok, és elkergették a gyermeket:
Eltakarodj innen, te csavargó, mert tudom istenem! lesz mindjárt nemulass. Ni, a gazemberje, hogy settenkedik itt!
A szónokló asszonyság magasra emelte a piszkafát, mellyel a tüzet szokta igazgatni az üst alatt, s felemelkedett, hogy utána iramodjék a fiúnak, vagy csak mutatta, hogy kedve volna egy harcias rohamhoz.
A rendőrség is mire való dünnyögé aztán , ha az ilyen tolvajpalántákat jóeleve fogságra nem veti…
De a fiú ezt már nem hallotta. Elfutott, nagy szívdobogva, mert még csak kezdő. Ez lett volna tán az első bűnös lépése, s azt hiszi, a szándék is már nagy bűnbe keverte; ijedten megiramodva fut hát, s tán meg sem állana sokáig, ha egy úri ház udvarán meg nem állítaná egy mennyei jelenés, ha nem tündéri álom, de való.
Egy tál ételmaradék mosolyog az udvar közepén, amit bizonyosan a kiskutya számára hoztak ki, mert a földön van a tál a kutya mellett, ki most kezdi azt úri nemtörődömmel nézegetni, mielőtt hozzányúlna.
Az emberektől nem lehetett lopni. Hátha a kutya türelmesebb, elnézőbb lenne!
Egy perc műve a gondolat és a kivitel. Mint az éhes karvaly, csap le a tál mellé, s mind a két kezével mohón utána kap az ételnek.
Jogos tulajdonát tiltakozás nélkül nem hagyja az eb sem. Rávicsorítja fogait s hatalmas ugatásban tiltakozik ezen jogtalan eljárás ellen, de a tettleges ellenszegülésre nincs ereje és bátorsága.
A hadi kocka már-már a fiú részére dől, ő van közelébb a tálhoz, s az erősebbé a jog, az eb hátrálni kezd midőn egyszerre váratlan külbeavatkozás vet véget az éles kenyérharcnak.
Megint egy ember egy könyörtelen ember.
Kidugja fejét az ajtón, rákiált a fiúra:
Eltakarodj innen, te csavargó! Nézze meg az ember, még a kutyát is meglopja.
Szegény fiú, hova takarodjon hát.
Miért nem mondták neki akkor is, midőn a világra jött:
Takarodj innen.
