VI. AZ ARANYKALODA
VI. AZ ARANYKALODA
A Szi család egyik nem régi őse országbíró volt. Hatalmas, módos család most is majd mindenik tagja; de ha vagyont szerezhetnek is az ősök az unokák számára, az észt nem lehet rátestálni senkire. Azt még a király se adhat.
Így lőn, hogy a nagy országbíró egyik unokája bizony együgyű ember s főleg rettenetesen hiszékeny és kapzsi, amit az ismerősök szeretnek a maguk mulatságára felhasználni.
Hallod-e, Pista!… mondjuk neki egyszer , téged megcsaltak ám a testvéreid.
Engem? Hogy engem? Olyan nincs! Ki merne egy Sz-t megcsalni.
No hát, én nem tudom… hanem rebesgetni hallottam. Ha nem igaz, annál jobb! Váljék egészségedre, ha kikaptad annak idején a részedet az aranykalodából.
Ohó! Hüm! Miféle kalodát mondasz? kérdezi Pista úr összeráncolt homlokkal.
Hát az aranykalodát!
Miféle aranykalodát?
Ami az országbíróknak szokott lenni.
Az országbíróknak? lihegé tátott orrlyukakkal és kidülledt szemekkel.
Nos, igen! Azt csak tudod, hogy minden falusi bírónak kalodája volt azelőtt, persze fából…
Ühüm… persze, persze… Hát hogyne tudnám? Mondjad csak, kérlek, tovább.
Ejnye, de nehéz fejű vagy! Nos, a falusi bírónak fából volt a kalodája, de az országbíróé aranyból kellett hogy legyen…
Pista szemei felcsillogtak a dühtől, de csak egy percig, a következőben már elérzékenyülve borult barátja nyakába.
Áldjon meg az isten… látom, hogy jóakaróm vagy, pajtás… Hidd el, magamtól sose jöttem volna rá!
…S azóta folyik a per fórumról fórumra az eltagadott aranykaloda és járulékai iránt.
