VII. EGY KONFERENCIA
VII. EGY KONFERENCIA
…Ötven bot annak az akasztófáravaló újságírónak, amelyik a dolgunkba meri magát ártani… és ezt a konferenciát kiírja!…
Így ígérte ezt miheztartás végett a megye legmindenhatóbb oligarchája, H. István, midőn az elnöki széket elfoglalta azon a Deák-párti titkos értekezleten, amelyet én most mégis kiírok.
Hanem az igaz, hogy előbb mégis óvatosságból bevárom, míg a tekintetes úr, aki az ígéretet tette, meg méltóztatik halni.
De azért tartok tőle, hogy az éjjel, ha van halottak birodalma, megjelenik két vármegyei hajdú síri árnya ha ugyan a halvány lepedőkosztüm miatt mind le nem mond odaát az itteni hivataláról és a hatalmas oligarcha nevében lekapnak a tíz körmömről, ha már egyszer ki van mondva eleven ember korából megmásíthatlan végzésnek.
Hát úgy volt az ha már belekezdtem , hogy a Deák-párt nagyon ingerült volt e napon a választási mozgalmak rossz fordulata miatt. Nagy dolog történt. A hírhedt »paktum« ellenére is egy Deák-pártinak kicsinált kerületben baloldali ember lépett fel.
Hát látott már valaha Európa ilyen botrányt! Hát kicsodák ők, hát levegő az ő szavuk, mikor kimondják, hogy »az idén nem lesz választás, punktum. Innen ez és ez lesz a követ!« Hát nem respektálnak már ebben a vármegyében senkit és semmit? Hát ki parancsol itt már?
Hallatlan ez. Immár megfordul a világ és mozog a föld.
Hogy mer mozogni, ha rá van parancsolva, hogy megálljon?
Nem ér már a Corpus Jusit semmit, palatinus sincs már Budán hanem ők, a régi urak még itt vannak, s amíg itt vannak, még a fűnek is úgy kell nőni a megyei ég alatt, amint ők akarják.
Gyúanyaggal volt tele a terem, mintha minden percben felrobbanni készülne, a szemekben villám, a homlokokon felhő.
Az ős főispánok arcképei a falakról, amint a belopódzott napsugár ott táncolt rajtuk, mintha jóváhagyólag integettek volna ehhez a nagy haraghoz… Csak rajta, tekintetes urak! A hatalom az önöké!
Kezdetét vette a tanácskozás. Idegesen szólalt fel legelőször egy öregúr ősz fejjel, apró, szúrós szemekkel.
Elmondta, hogy ő erős pártember ugyan, de ennél a dolognál mégsem pártérdekből szólal fel, hanem lelke mélyéig felháborodott azon a szemtelenségen, hogy egy olyan ember mert föllépni, aki nem a megyei famíliák közül való… még tán nem is nemesember.
El kell fogatni! kiáltott közbe Szentillényi, a legtősgyökeresebb megyei arisztokrata.
Helyes! zúgtak rá a többiek. El kell fogatni.
Én is osztom a tisztelt értekezlet nézetét, de mit adjunk indoknak?
Egyszerű! Azt fogjuk mondani, hogy fölségsértés, lázítás volt a programbeszédjében.
Igen ám, de még nem mondott programbeszédet!
Hát akkor valamelyik magánnyilatkozatában volt fölségsértés.
No, ebben aztán megnyugodtak valamennyien, csak egyetlen ember hallgatott: egy szép fiatal férfiú, a megye legképzettebb szolgabírája: Ribay Miklós, kit mindenki szeretett s kinek mindenki kedvében járt, mert sokoldalú tudományosságából fényes karriert lehetett jósolni. Ez a gyerek még miniszter lesz valaha s berakja az egész vármegyét államhivatalokba!…
Eszerint ki van mondva határozatilag az elfogatás vette fel a szót az elnök. Mint én tudom, a jelölt most Budapestre utazott zászlókat és jelvényeket szerezni. Legkényelmesebb volna őt, amint Vácon a hajóbul kiszáll, rögtön elcsípni a parton, mert otthon, a kerületben véres verekedés fejlődhetik: a fanatizált választók ellenszegülhetnek az elfogatásnak.
Fogjuk el tehát Vácon a parton, de itt viszont az a kérdés merül fel, ha jogunk van-e őt idegen megye területén rabbá tenni?
Ej! Jog ide, jog oda! Legfeljebb Pest megye fog berzenkedni egy kicsit.
Ki lett hát mondva a határozat. Csak az volt még hátra, kire bízassék a végrehajtás?
A szolgabírák valamelyikére. Legjobb lesz, ha Ribay Miklós küldetik ki.
Ezennel kiküldetik tehát Ribay Miklós mondja ki berekesztőleg az alispán.
Ribay Miklós szép halvány arcát lángoló pír önté el.
Felkelt a padban s ahelyett, hogy némán meghajtotta volna magát a távozni készülő urak előtt, egyszerre harsány hangon kezdé:
Uraim! Várjanak még kissé. Engedjék, hogy elmondjam észrevételeimet.
Miféle észrevételeket? rikoltott közbe Szentillényi. Minek az a sok beszéd?
De a fiatal tudóst nem lehetett elhallgattatni, s az urak nagy kelletlenül visszaültek székeikre, hogy ugyan mit lehet itt még mondani…
Az a fiú pedig úgy beszélt, mint egy Demoszthenes és mint egy egyetemi tanár egyszerre. A tudomány érvei, a meggyőződés ereje és a lelkesedés tüze tették ragyogóvá szónoklatát, hogy ámulva és fejcsóválva hallgatták azt a vének; az alispánt és az elnököt úgy hátba ütötte néha egy-egy hatalmas kifejezés, hogy izgatottan forogtak ide-oda.
Mert a személyes szabadság szentségéről beszélt az ifjú s a képviselő-jelölt állását fejtegette, hol jogilag, az észhez szólva, hol flosculusokkal a szívekhez.
Kérte esedezve a tisztelt értekezletet, vegye vissza e határozatot, s mikor lezúgták, szenvedélyes hangon tört ki, megfenyegetve a hatalmasokat:
Jegyezzék meg, uraim, hogy minden dolognak két oldala van…
Meglehet, öcsém vágott közbe az öreg Szentillényi zordonan , de sose lesz belőled vicispán.
Nem is lett szegényből soha, de még vármegyei hajdú sem.
Fölösleges mondanom, hogy a jelöltet elfogták, hiszen benne volt akkoriban a hírlapokban, s a miniszterhez intézett interpellációkban később, melyekre az mai napig sem felelt természetesen, csak Ribayról említem meg, hogy fényes karrierje odalett.
Egy hónap alatt kivekszálták a hivatalából, s most mint ügyvédsegéd tengeti életét szegényen, nyomorultul, azon töprengve: hátha mégis csak egy oldala van minden dolognak.
Az amit a hatalmasok meglátnak.
