AZ EGYETLEN GAZEMBER • 1883 (34. kötet)
AZ EGYETLEN GAZEMBER •
1883
(34. kötet)
1883
(34. kötet)
Szíves házigazdám beküldte értem a kocsiját a vasúti állomásra, és a sógora is velem jött. Az magyarázta, mutogatta, ami nevezetességet a vidék nyújtott: a kótaji szépasszonyokat, meddig terjed a Nyírség, honnan kezdődik ismét az Alföld, mi az a nagy halom ott balra? Hát ott bizony jó Szabolcs vezér alussza örök álmát.
Ezalatt a négy ló sebesen vitte a kis szekeret a küllőket csapdosó homokban, s a magyaros arcú kocsis vígan pattogott ostorával.
– De jó kocsis ábrázat! – szóltam útitársamnak.
– Ritka becsületes ember a János. Rá merném bízni a lelki üdvösségemet. Maga a megtestesült tisztesség ez az ember. Huszonnyolc esztendeje van már a családomnál.
– Huszonnyolc esztendeje! – mondám csodálkozva. – Ez maga elég bizonyítványnak. És szakadatlanul önöknél van?
– Csupán egy kis megszakítással: amíg Munkácson ült.
– Mit csinált Munkácson?
– Ült. De csak négy esztendeig. Kijártuk neki a kegyelmet.
– Aztán miért került oda?
– Emberölésért.
Egészen elsötétedett az ábrázatom. Kísérőm észrevette, és sietett elmondani a többit.
– János a legjobb szívű ember. Valóságos bárány. De a bor ördöggé tesz. Megesett rajta a szerencsétlenség. Korcsmai verekedés közben csapta halántékon Nagy-Bajmóczi Gábort…
Erre a névre visszafordult János és mennyei derültséggel tette hozzá:
– Pedig úgy szerettem, tekintetes uram, mint a tulajdon testvéremet. De hát ő volt a hibás, kötekedett velem.
Otthon aztán a háziasszony mutogatott meg mindent. Kedves csevegő. Pompásan poentírozza megjegyzéseit. S annyi mindenfélét tud elmondani a virágjairól, s oly szellemesen, hogy el lehetne hallgatni egész nap.
– No, nézze meg ezt a cifra sást. Mekkora bokor, s mégis ahány fűszál, mindenik más mustra, egyik se hasonlít a másikhoz.
– Csodálatos. Én ezt még eddig nem vettem észre. Pedig megfordítja teóriámat az emberekről. Az emberek közt éppen a cifrák mind egymás képére ütnek.
– Ne bölcselkedjen… Nézze meg inkább a dinnyéimet.
– Az ám. Igen szépek. Ügyes kertésze lehet.
– Az egy csodaember, uram… ritka becsületes férfi… több, nagy jellem. Úgy tiszteljük, mintha a famíliához tartoznék. Gyerekkora óta van nálunk. Itt nőtt fel, az apám házasította meg… bár ne házasította volna.
– Miért? Talán rossz felesége van?
– Igen – szólt elsötétülő arccal. – Olyan rossz volt, hogy – megölte.
– Micsoda? Megölte a feleségét?
– Meg – mert az meggyalázta őt. Megölte, aztán megsiratta a börtönben. Még most is gyakran elvonul a nyárfák alá, ahol azelőtt együtt ültek, s hangos sírása betölti az egész parkot, s elhallgattatja az éneklő madarakat, nagy darabon. Oh, ritka jó szív az öreg »Pali bácsi«.
– De asszonyom… útközben azt hallottam, hogy a kocsis is gyilkos volt.
– Oh, a kocsis? Azt ne bántsa ön. A kocsis is nagyon becsületes ember.
– Meghiszem… de mégis nagyon különös, asszonyom, hogy itt minden becsületes ember a gyilkosságon kezdi.
Háziasszonyom mosolygott.
– Persze hogy furcsa… s ha ön most külföldi újságíró lenne, képzelem, milyen borzasztó cikket írna a magyarokról, ahol a gyilkosság mint különös virtus, a közbecsüléshez vezet. Míg ellenben mint magyar ember…
– Mint magyar ember, igenis meg tudom érteni ezt a dolgot. Vannak, lehetnek gyilkosok, akik becsületes emberek, akiket még szeretni is lehet.
Azután az ebédnél tovább szőttem a háziúrral ezt a témát.
– Mégis szép dolog az, hogy olyan soká szolgálnak itt önnél a cselédek. Semmi se dicséri oly nagyon a gazdát, mint ez!
– Nem mindig a gazdát, uram. Higgye meg, többnyire a cselédet. legalább az én embereim mind talpig jóravalók. Húsz év óta egyetlen gazember akadt csak köztük, akit el kellett csapnom.
– Hát ez ugyan mit vétett?
– Sok galibát csinált. Mindig árulkodott a többire.
No, ezen csodálkoztam volna még csak aztán, ha német lettem volna.
De nem vagyok német, hát belenyugodtam könnyűszerrel a világnak ebbe a sorjába.
Mikor másnap elhagytam a kedves családot, újra ott ült az egyik gyilkos nyájas arccal a bakon, a másik gyilkos pedig egy kis virágcsokrot szaggatott számomra… s amint letépett egy-egy rózsát, gyöngéden, részvéttel nézett rá, mintha sajnálná, hogy le kell szakítani a tövéről… mert talán ki tudja… fáj az vagy a rózsának, vagy a tövének…
