HOGYAN KELETKEZNEK A ZAVARGÁSOK? • 1883 (34. kötet)
HOGYAN KELETKEZNEK A ZAVARGÁSOK? •
1883
(34. kötet)
1883
(34. kötet)
Hogy most egy pár hétig megfordultam a vidéken, sokszor támadt kedvem abból a csendes faluból, ahol laktam, berándulni a városba. Mert az ember mindig azt szereti, amije nincs.
Nem nevezem meg a várost – az én kedves barátom, a városi főkapitány iránti tekintetből, aki igen pompás ember, és aki azt állítja magáról, hogy neki van ebben a birodalomban a legjobb orra.
És mert neki van a legjobb orra, így szólt egy szombat délben a feleségének:
– Kedves lelkecském! Estére nem jövök haza.
– Micsoda? Nem akarsz hazajönni estére? Már megint? Ember, ember! Te rosszban töröd a fejedet.
– De látod, fiacskám, dolgom van!
– Már ugyan mi dolgod lenne?
– Ház izé… ma szombat van, ma kapják ki a munkások a heti fizetéseiket. Ányjuk, te tudod, hogy hatalmas orrom van! Erősen hiszem, hogy valami kravál lesz – a zsidók ellen.
– Ideje is már.
– Ebből láthatod, hogy résen kell lennem este, s át nem adhatom magam a békés családi estelizésnek.
A menyecske sajnálkozva bocsátja el a rend és a közbátorság hatalmas őrét, s még a küszöbön is nyakába csimpaszkodik cirógatásokkal:
– Aztán ne lövess közéjük, kedves öregecském… kár volna szegényekért!
– Ne, nem… csak eredj be már.
– Hajnalig ne maradj, mint a múltkor…
– Attól függ kedves galambom, hogy miképp alakulnak a viszonyok.
S ezzel a főkapitány a kuglizónak tartott, ahol már mindnyájan vártuk, s útközben a következőleg monologizált:
»És nem is valami lehetetlen, amit a feleségemnek mondtam. A nép csakugyan fel van izgatva az újságlapok által. De meg szombat is van, a csőcselék többnyire részeg ilyenkor. Hm, hm! Az ördög nem alszik. «
Útközben betért a városházára, s odaszólította a főbiztost:
– Koczó bácsi, estére dupláztassa meg az őröket.
– Hát csakugyan lenne valami? – mondá Koczó bácsi az öröm kételyével.
– Meglehet – felelte a kapitány titkolózó arccal, hogy az öreg örömét el ne rontsa.
Azzal aztán nyugodtan pályázott a kriegspartie-hoz. Mert minden háborúnál ez a legszebb háború a világon.
A kapitányné asszony ezalatt átment kötőkosarával a szomszédba a postamesterékhez. Ott mindenről folyt a szó, még arról is, hogy estére zavargások lesznek a városban.
– Jezus Mária! – sikoltott fel a sógorasszony.
– Teringettét! – csodálkozék a postamester sógor. – Ez nagy dolog! Persze szombat van… no, persze, természetesen…
– Apjuk de már ezt megnézzük este valami kapu mellől! Korábban adom fel a vacsorát, aztán elsétálhatunk a zsidó utcákba.
A postamesterné a nagy hírrel legott átszaladt a zsidórészbe a járásbírónéhoz:
– Jaj, lelkem, Nelkám, vannak-e spalétek az ablakaitokon? Hogy is tudtatok ide jönni lakni, hogy is tudtatok?
Kétségbeesetten tördelte kezeit.
– Csukjátok be legalább a zsalugátereket, szerencsétlenek! A gyermekeket pedig legott át kell vinni hozzám, mert itt rettenetes háborodás lesz az éjjel.
Ezalatt Koczó bátyánk sem állhatja meg a nagy titkot. Bizalmas embereinek bajuszpödrés közben el-elújságolja:
– Estére lesz valami.
S pajkosan hunyorít hozzá a félszemével.
Az »Ezüst Kifli«-nél, ahol a szokott félmeszelyt szokta meginni estefelé a stammgastokkal, ráncba szedett homlokkal vágja oda:
– Ma még vért is ihatunk, hé!…
Azután hozzá teszi:
– Halad a világ gyerekek… istenugyse mégis halad.
Majd elkomorodva süllyeszti arcát tenyerébe.
– Ilyenkor terhes a hivatal. Sokért nem adnám, ha közönséges ember lehetnék.
A hír folyton terjed a csendes városban, mint a futótűz. Naplementén már a szolgálók is beszélik a kútnál. Este harangszókor már minden ember tudja. Az egész város talpon van. Az emberek izgatottan járnak-kelnek az utcákon. Hol lesz? Mikor lesz?
A tömeg, mint a lavina, hömpölyög a zsidó városrész felé. A tűzőrök a vízipuskákat töltögetik, a pandúrok teljes fegyverzetben robognak a városon végig. A honvédkaszárnya előtt vagy száz katona áll fegyverben.
A csőcselék is egyre gyűl, a nagy zsivajból csak a mesterinasok füttye vágódik ki néha-néha.
A zsidók által lakott utcákon nem lehet közlekedni, a megrekedt szekerek egész torlasszá képződnek. A közönség izgatottan hullámzik.
Egy ideig mulattatja a dolog: tarkabarka jelenetek, a nagy élénkség, de aztán türelmetlen lesz.
– Hol vannak hát azok a zavargások?
Egyik-másik elszomorodva kérdi a szomszédjától:
– Hát semmi se lesz?
Egy hang felkiált a másik csoportból.
– Várjunk még!
Erre megjelennek a rendőrök, s kezdik szétkergetni a kíváncsi tömeget.
– Takarodjanak haza, mert lövünk!
A publikum vad futásnak ered.
Egy ácslegény a tolongásban könyökével kitör egy ablakot. Az üvegcsörömpölésre megáll a tömeg.
Egy hang felordít hátul:
– Éljen Istóczy!
Egy vékony hang visszafeleli:
– Halál a zsidókra!
Valami kocsis felkap erre egy követ, s odavágja egy boltfirmához.
A bolt-firmán nagyot kong a kő, mintha egy ágyú volna.
– Hajrá magyarok! Csakugyan csináljunk valamit, ha már eljöttünk!
De most két lovasrendőr jön, s amint végignyargal az utcákon, úgy kisöpri azokat, hogy egy óra múlva megint olyan csendes nyugodt a város, mint tegnap volt.
Reggelre meg már éppen semmi nyoma az éjjeli jelenetnek (kivált, mikor a betört ablakot is megigazítja az üveges tót), s csakis délután látszik meg a nagy zavargás a pesti lapok kövér telegrammjaiban:
»B városban tegnap óriási zavargás volt. Ezernyi nép gyűlt össze “Éljen Istóczy” s “halál a zsidókra” kiáltásokkal, neki rontott a zsidó városnegyednek, ablakokat és boltokat zúzott össze – de az erélyes rendőrség hirtelen ott termett, s szétverte a tömeget. Emberélet nem esett áldozatul.«
A főkapitány elégedetten olvassa el a sürgönyt, s kidüllesztett mellel ballag újra a kriegspartie-hoz, hol fennhéjázóan eldicsekszik:
– Mégiscsak nagyszerű orr ez az én orrom! Mert most már becsületemre mondom, megvallom nektek, egy szemernyi hivatalos tudomásom sem volt a zavargásról – hanem csak kikombináltam, megéreztem. Mert ez az orr gyerekek, ez valami!
