I. fejezet A holló és a seregély beszélgetése
I. fejezet
A holló és a seregély beszélgetése
A holló és a seregély beszélgetése
Bizonyosan hallottak már kegyelmetek a »Magyarok istenéről«, aki az ősi néphit szerint külön is vigyáz ránk, óvó palástjával beföd, ha bajunk van, védő karját nyújtja, megsegít a szükségben, hanem megköveteli azt is, hogy: de ám mi magunk sem hagyjuk el magunkat!
Ha külön istene van a magyaroknak, hogy ne lenne külön ördöge is, hiszen mégis csak könnyebb dolog ördögre tenni szert.
A mi nemzeti ördögünknek a becsületes neve se nem Belzebúb, se nem Asmódi, hanem nemzetes és tudós Hatvani István uram.
A franciák azzal szokták haragítani a németeket, hogy az ördög Bajorországban született, s ő lett minden ördögnek atyja.
No, a mi ördögünk nem ebből a nemzetségből való, mert ez Rimaszombatban született 1718. esztendőben, becsületes szülőktől, atyja Hatvani Gergely lévén, anyja pedig Mester Judit asszony.
A kis Hatvani Pistán már korán meglátszott, hogy nagy esze van, szeretett kint kóborolni a természetben s annak a titkait fürkészni, s már mint gyermek felülmúlta a tanítóit a tudományokban. A híres nevezetes Kármán András losonci professzor húsz éves korában azt mondta neki:
– Fiam, te már mind tudod azt, amit mi mindnyájan tudunk. De ezt nem azért mondom, hogy már ne tanulj többé semmit, sőt inkább ez sarkantyúzzon téged minél több és több ismeret szerzésére, mert a tudomány olyan forrás, hogy aki abból keveset ivott, azt is sokallja, de ki sokat ivott, az kevesli és még többet kíván. Azért hát menj ki, fiam, tapasztalatokat szerezni idegen országokba, idegen népek tudását megkóstolni és átültetni ide.
Úgy is tett Hatvani Pista, összeszerezte az útiköltséget és kiment a világba, ahol egy híres tudósnak vagy bölcs embernek hírét hallotta, azt fölkeresé. Élt akkoriban három nagy tudós a világon, név szerint Müszenbrok, Bernut és Gronov, akik a természet titkait fürkészték, s a titkos földi erők fölött is uralkodni tudtak a tudományukkal. Hatvani Pista be tudott férkőzni mind a hármukhoz, s kileste mesterségüket. Fogékony esze keresztül látott csakhamar mindent.
Ezalatt otthon nagy híre ment lángelméjének és ügyességének, úgyhogy a nagyhírű debreceni református kollégium professzorának választotta, s levelet küldött utána Belgiumba, hogy haladéktalanul jöjjön haza. De Hatvani Pista azt felelte nagy szerényen a debrecenieknek:
– Köszönöm a kegyelmetek megtisztelő kívánságát, de biz én haza nem megyek ez idő szerint, mert még nem szedtem annyit a zsákba, hogy azt immár bekössem.
Nem is jött haza, csak aztán egy év múlva, amikor is nagy tisztességgel fogadták Debrecenben. Maga a főbíró is, Szerednyei Gáspár uram, díszebédet adott tiszteletére, amelyen Debrecen legelőkelőbb emberei részt vettek, s mindnyájan magasztalták a tudós ifjú szerénységét és bölcsességét.
De mit ért ez Hatvani Pistának – vagyis most már nagytiszteletű Hatvani István uramnak, ha a főbíró uram Fruzinka nevű hajadon leánya még rá sem hederített.
Pedig ez a lány legott lángra lobbantotta a szívét. Sohasem látott még ő ily szép tojásdad arcot, olyan két világító fáklyát, mint annak a két nagy fekete szeme, hát még a fölséges nyulánk termet, a kápráztató mosoly és a szemvesztő gödröcskék az arcán, ha nevetett!
Mellette ült az ebéd alatt, beszélgetett vele, de észrevette, hogy Fruzinkát jobban érdekli egy fiatalember, aki nem oly nagy kitűnőség mint ő, aki az asztal végén ül, aki a helyett hogy professzor lenne, csak egy jámbor diák: Butykai Károly. Oda kacsingatott Fruzinka a selymes pillái alól lopva.
Attól a naptól kezdve meg volt igézve Hatvani uram, se nyugta, se öröme, ahol és amikor csak tehette, fölkereste Fruzinkát, szépelgett neki, kellemeztette magát előtte, de hasztalan, a lány szívét nem bírta a maga részére nyerni. A diáké volt az már!
Mit ér hát az egész tudománya, ha a bohó kis lány fölött sem bírt vele uralkodni, ha nem tudta magát vele megszerettetni?
– Istenem, istenem, hajlítsd hozzám a szívét! – Így fohászkodott nemegyszer égő homlokát tenyerébe temetve, de a szíveket az isten sem hajlítja át egykönnyen.
A debreceniek sokat pletykáztak Hatvaniról, a tudományáról és szerelméről. A pletykás emberek nyelve görbén mozog. Egyik is kigondolt valamit, másik megtoldva adta s így keletkezett Hatvaniról sok-sok esztendőn át nem egy ördöngős mese, s ezek a mesék halála után is nőttek, mint a guruló hógolyók.
Hogy – azt mondják – mikor hiába fohászkodék az istenhez Fruzinka szerelméért, egy éjjel, amint a kollégiumban levő lakásán nyugtalanul hánykolódik ágyában, az ördögtől kért segítséget.
– Oh pokol, pokol, segíts meg szerelmemben.
Alighogy ezt kimondta, s félig elszenderedik, szobája nyitott ablakán át hallja, hogy az ablakpárkányra szárnyait csattogtatva két madár röpül, s elkezde emberi hangon beszélni. Az egyik seregély volt, a másik holló.
– Hol vagyunk, seregély öcsém? – kérdé a holló.
– Ez bizony a debreceni kollégium egyik ablaka, bátyámuram.
A két pihenő madár elkezdett most mindenféléről beszélni, míg egyszer csak így szólt a holló:
– Hej öcsém, van ám ennek a kollégiumnak a padlásán egy könyv, »Mágyiká«-nak hívják, többet ér ez a könyv egymaga, mint hét ilyen város, amekkora Debrecen. A professzorok sem ösmerik, sokszor kotoráznak körülte, de szemükbe sem ötlik a hitvány táblája miatt. Pedig akié egyszer ez a könyv lesz, az uralkodni fog a szellemek fölött, akik engedelmesen végzik el minden kívánságát.
Hatvani felült ágyában, hallgatta lélegzetfojtva, hogy egy szót se veszítsen a madarak fecsegéséből.
– Csakhogy nehéz ám hozzáférni – folytatta a holló –, mert úgy oda van ragasztva három asszonyi hajszállal a házboltozat tégláihoz, hogy nincs az az anyaszült ember, aki fölemelje.
– Akkor hát annyi ez a könyv az emberekre nézve, bátyámuram – felelte a seregély –, mintha nem is lenne.
– No, nem éppen annyi; mert ha a Szent-György nap éjszakáján a temetőben gyík vérével megkenné valaki a kezét, az elemelhetné a könyvet. De valami nagy öröme nem lenne benne.
– Hogyhogy? – kíváncsiskodik a seregély.
– Mert először három dolgot kell kívánni, amit azok ne teljesíthessenek. De elég is már a tereferéből, seregély öcsém. Megpihentünk, szálljunk tovább, tudod, hogy reggelre a londoni temetőben kell lennünk.
A madarak elröpültek, de mikor a professzor reggel fölébredt, s kidörzsölte szemeiből az álmot, olyan elevenen állt előtte egyetlen szó híján a pihenő madarak éji beszélgetése, hogy szentül hitte, nem álmodta, hanem igaz volt szóról szóra.
