II. fejezet A Mágyika és a három lehetetlenség
II. fejezet
A Mágyika és a három lehetetlenség
A Mágyika és a három lehetetlenség
Alighogy megmosdott, megreggelizett, sietett fel a kollégium padlására, hol a nagy lim-lomban csakugyan volt egy penészes ócska könyv, mely úgy odaragadt a padláshoz, hogy nem lehetett onnan elszakítani.
Ez volt a csodálatos »Mágyika«. No, majd az enyim leszel, gondolá Hatvani, alig várván Szent-György napjának éjszakáját, hogy kimenjen a temetőbe gyíkot keresni. Szent-György napkor még nagy ritkaság a gyík.
Cudar, sötét éjszaka vala, egymást érte a mennydörgés és villámcsattogás A boszorkányok éppen akkor indultak a Gellérthegyre gyűlésre, s a debreceni temető volt az indóházuk. Ott szerszámoztak. Nagy István uram egy kecskebakon lovagolt, a köpcös Bujdosó Mihály, a városi hadnagy, egy szúnyogra ült rá, Kartalyné asszonyom lapáton, a szép Kun Borbála (ni, hova keveredett az is) seprőn, a vén Igaliné peméten. Érdekes karaván volt az így.
Hatvani uram nem ijedt meg tőle, még csak nem is igen bámészkodott, mert hiszen egyéb fontosabb dolga volt most; hidegen, rendületlen nyugalommal járt-kelt a sírok között, nézelődve, nem-e surran elő valahonnan egy gyík.
Hát amint ott botorkált, egyszer csak rásüt a holdvilág a múlt héten elhalt Csapóné sírjára, s annak a rögei közül előmászik egy gyík, apró szemeivel ránéz Hatvanira.
– Enyim vagy! – kiáltá a professzor és rátaposott.
Lába alatt megrázkodik a föld, fele a síroknak behorpadt, de a gyík is halva maradt.
Nosza hamar fölvette, rákente vérét a kezére és hazament, azazhogy még előbb, ugyanabban az éji órában fölmászott a kollégium padlására, s lehozta onnan a könyvet. Az könnyen engedett; a három asszonyi hajszál most már nem volt erősebb, mint bármely más közönséges női hajszálak. (Az igaz, hogy azok is elég erősek!)
Elérte, ami után áhítozott; még jobban behatolhatni a föld alatti titkokba. S azon felül minden vágyát teljesítheti. Övé lesz most már Fruzinka is. Ott volt hóna alatt a Mágyika, a tudományok tudománya. Örömreszketve vitte lefelé a lépcsőkön szobájába.
De hátha nem volt igaz a madarak beszéde?
Bezárta az ajtót belülről, ráhúzta a függönyt az ablakra, egy imádságot rebegett az istenhez, s csak akkor, mindenre elkészülve, nyitotta ki szívdobogva, halálos sápadtan a Mágyikát.
Egyszerre hét szellem ugrott az asztalhoz különböző alakban és ruhában, egyik törpe, másik óriás, a harmadik egy szemű, a negyedik kilenc kezű.
– Mit parancsolsz, urunk? – kiálták a szellemek, ki vékonyan, mint a síp, ki vastagon, mint a mennydörgés, de valamennyi gúnyolódóan.
– Hozzatok nekem olyan némát, aki beszéljen – mondá Hatvani fojtott félénk hangon.
A szellemek ránéztek némán, de meg sem mozdultak.
– Hozzatok idei darunak tavalyi tojását – folytatta bátorkodva a parancsolást.
Az alvilági lelkek lesütötték fejüket, mintha az orruk vére folyna.
– Ej, hát semmit sem tudtok – kiáltott fel Hatvani. – Azt parancsolom harmadszorra, sütögessétek ki nekem pipaszáraknak a főbíróné kisasszonyának a szöszke hajszálait.
A szellemek mind térdre borultak erre, mély alázattal, nagy jajgatással és könyörgéssel:
– Mind lehetetlenség uram, amit kívánsz. Rabjaid vagyunk! Győztél rajtunk! Téged szolgálunk!
Így támadt Hatvaninak a nagy ereje a természet felett, melyet sokan féltek és bámultak. A debreceniek mind megesküsznek rá, hogy éppen úgy nem került nagy fáradságába fergeteget támasztani, mint a legmagasabban úszó felhőket széjjel parancsolni. Olyan könnyűséggel szállt – azt mondják – a levegőben, mint ahogy lebocsátkozott a föld üregeibe. Értette ám a nagytiszteletű úr még a vakondok nyelvét is.
S mindannyi ritka tulajdonság mellett biz’ isten szép dolog tőle, hogy nem lett palatinus vagy király (ami neki tetszett volna jobban), hanem megmaradt debreceni professzornak s élt békességben, barátságban az odavaló jámbor polgárokkal, inkább jót cselekedve, mint rosszat a rettenetes hatalmával.
